Hegycsúcstól a folyóig – Dobogókőtől Visegrádig a kéken

Dobogókői iskola – megmozduló belső béke, na meg a sörök

Reggel fél 8-kor a szentendrei HÉV utazóközönsége meglehetősen vegyes: a munkából vagy munkába tartók (újsággal és világfájdalommal) és a buliból éppen hazaesni vágyó kókadók (előrebukkanó fejjel) mellett ott vannak a piacra vagy onnan haza sietők (kosárral és cvekkerrel), és persze a hozzám hasonló, könnyedén felismerhető kirándulók. A pomázi buszmegállóban már ez az utolsó, hátizsákos, túrabotos, csősálas csoport dominál, hosszan kígyózik a buszra várakozók sora.

Ezzel ellentétben a dobogókői parkoló még szinte üres, csak Sri Chinmoy spirituális tanító áll szilárdan, békés mosollyal az arcán, ő fogadja az érkező kirándulókat. Sri Chinmoy, mint mindannyian, a belső örömöt és békét kereste, és ehhez a meditáció és szívközpont aktiválása mellett a rendszeres testmozgást ajánlotta tanítványai figyelmébe. Arra biztatta követőit, hogy jól mozgassák át testüket, sétáljanak vagy fussanak, lépjenek ki a természetbe.

A menedékházban már javában folyik a munka, hasogatják a fát, készülnek a későbbi rohamra.

Ez utóbbi annyira finom, hogy az első harapás után a hajnali HÉV-ezés minden nehézségéről megfeledkeztem.

A turistaház bejáratánal begyűjtöttem az első pecsétet is: még el se indultam, de máris eredményes vagyok, ilyen egy jó kezdet. Az épületet megkerülve elidőzhetünk a Visegrádi-hegységre és Dunára nyíló kilátásnál. Tiszta időben jól látható a Szent Mihály-hegy, a Csóványos és a Vadálló-kövek is, de egy kis nézelődés után most már tényleg ideje indulni. Megfordulva még elcsíphetjük az egyik fa odvába helyezett Pilisi Madonnát, majd végre ráléphetünk a kék jelzésre, és megindulhatunk Visegrád felé, hacsak nem csábít el minket a kétkilométeres, festői panorámával és érdekes sziklaformációkkal kecsegtető Thirring-körút.

Elmúló luxus, elmulaszthatatlan Kisrigó

Az első pár száz métert szinte még „épített környezetben” teszem meg, ha a Makovecz Imre által tervezett síházat, a körülötte ácsorgó jurtákat és a Hotel Nimród ötven évvel ezelőtt épült, szebb napokat látott, most már erősen omladozó, elhagyatott romjait épített környezetnek nyilvánítjuk. Az egykori luxusszállót 1971-ben nyitották meg, akkoriban egyedülálló, saját fürdős szobákkal, szaunával, uszodával és csodás panorámával. A romos szellemépületben a korábbi vívmányok közül egyedül a panoráma maradt meg az utókornak.

Hamar magam mögött hagyom mindezt, az erdei út kezdetben lankásan, majd egyre meredekebben kanyarog lefelé, hiszen majdnem 500 métert kell ereszkednünk a hat kilométerre található Sikárosi erdészházig. Hol a Bükkös-patak medre, hol a folyása mellett haladunk, még egy apróbb vízesést is láthatnuk, majd kiérünk a Sikárosi-rétre, ahol az erdészház kerítésénél meg is találom a második pecsétet. Nagyobb csapatba futok itt bele, akik ma már a Lajos-forrást is megjárták: útvonaluk kérdéses, kicsit erre, kicsit arra kanyarognak majd, csak annyi bizonyos, hogy a nap végére a Kisrigóba kell kormányozniuk magukat. „Ott fogunk vacsorázni, ez már hagyomány.”

Patakon át, emelkedőre fel

Ahogy haladok tovább, néha keresztezem a Bükkös-patak útját, köveken és faágakon ugrándozom, hogy száraz lábbal megúszhassam a „folyami” átkeléseket. Kellemes, éppen eléggé kalandos út vezet át a völgyön.

Egy kis fahídon kell átkelnem, aminek a tövében bőven találunk a területen jellegzetes kónya vicsorgóból, ami mókás neve ellenére nem egy ordas ragadozót vagy valószínűtlen madarat, hanem egy tetszetős, de élősködő növényt takar. Patakpartok lombos fáinak gyökerein él, se levele, se zöldje nincs, csak érdekes, pikkelyszerű virágai pompáznak fakó rózsaszínben.

A híd után rövidesen a főút mellett bukkanok ki, amin átkelve már Pilisszentlászló határában vagyok, a korábbi csapat törzshelyénél, a Kisrigó étteremnél. Tíz kilométert már meg is tettem, az információs táblánál pecsételhetek megint, ami után egészen csábítóvá válna megveregetni a vállam, és szünetet tartani a vendéglőben. Ehelyett azonban besétálok a faluba, amely a túrán érintett egyetlen település, ezután Visegrádig nem jön szembe lakott terület.

A település nevét I. Szent Lászlóról kapta, pedig már előtte is jócskán laktak itt emberek, egyes leletek egészen a bronzkorra mutatnak vissza. A település kis temploma is csak egy paraszthajszállal marad el a korversenyben, egy lepusztult kolostor maradványaira építették rá a mostani épületet 1770-72 között.

Ahogy a házak elmaradnak mögöttem, egy erősebb emelkedőn indulok felfelé. Még egy eltéveszthetetlen „Országos Kék” feliratot is kihelyeztek az út kezdeténél, nehogy valakinek túl csábítóvá váljon letérni a meredek ösvényről. Kis út kanyarog a Szarvas-szérű kaszálói felé, útközben belebotolhatunk a három Pálos út egyikének útjelzőjébe is. Annak, aki egykori pálos szerzetesek nyomába szeretne eredni, három lehetősége is van: a Források útja, a Remeték útja és a Szeretet útja. Néhány órás kirándulásra vagy épp rövidebb zarándoklatra is indulhatunk ezeket a fehér útjelzőket követve, az állomásokat végigjárva pedig jelvény szerzésére is van lehetőségünk.

A szakasz, ahol érdemes az orrunkkal nézni

Idén is kellemes meleggel indított a tavasz, de ennek ellenére mégis csak március van, a természet éppen csak éledezik. A buja zöld erdőkre még várni kell kicsit, de a kipattanó rügyek és a talajt borító virágok emlékeztetnek minket arra, hogy valami már elkezdődött. Mindezt pedig nemcsak a szemünk, de az orrunk is észreveszi. Egy szembejövő csoport már előre figyelmeztet, hogy

Megyek hát tovább az orrom után, átkelek a Vízverés-nyereg tisztásán, ahonnan jó kilátás nyílik a távolabbi csúcsokra, majd visszatérek az erdőbe, és hamarosan megérkezek a Barát-halomra épített Moli-pihenőhöz, ami tulajdonképpen nem más, mint egy helyes kis kőpad, ahonnan csodás kilátás nyílik a Dunakanyarra.

Ha séta közben a talpammal hallgatózom, akkor itt tényleg érdemes az orrommal nézelődni, mert az illat magáért beszél. Mélyeket szippantok, próbálva minél többet elraktározni belőle. Innentől erősen megéri nemcsak a lábunk elé tekintgetni, mert a fák között rendre felbukkan a Duna kanyarulatának és a környező hegyeknek a látképe is a Prédikálószékkel és a Szent Mihály-heggyel.

Vár, bob, magaslati golfpálya – mind Visegrád

A túra elején már volt részem egy meredek ereszkedésben, most visszaidézhetem ott szerzett tapasztalataimat, mert ismét egy erősen lejtős ösvényen visz az út lefelé, majd elérem a Sóstó-rétet és végül kibukkanok a visegrádi bobpályánál. Ha valaki egy kis megállásra, de a bobnál kevesebb adrenalinra vágyik, akkor minigolfozhat is a Nagyvillám tisztása mellett. A hely a maga 340 méteres tengerszint feletti magasságával büszkén vallja magát az ország legmagasabban fekvő szabadtéri minigolfpályájának.

Még ennél is békésebb programot kínál a Zsitvay-kilátó, ami egy kis mászást és nagyjából 100 méteres letérőt jelent a kék sávról. A Zsitvay-kilátót 1933-ban építette a Magyar Turista Szövetség fennállásának 20. évfordulójára. Ennek apropóján először a kevésbé fantáziadús Jubileumi kilátó nevet viselte, amelyet később kereszteltek át Zsitvay-kilátóra Zsitvay Tibor, az MTSZ korábbi elnöke után.

Ehhez tiszta idő és teljes áron 800 forintos belépőjegy megvásárlása szükséges. A túra utolsó előtti pecsétjét megszerezhetjük a kilátó bejáratánál, vagy ha nem akarunk letérni az útról, akkor a Nagyvillám étterem bejáratánál is találunk egy bélyegzőt.

A kirándulás utolsó szakaszán kedves bükkösökön át haladunk, érintve a visegrádi fellegvárat is, ahol érdemes megállni egy-két órára, majd lehet ereszkedni tovább a város és a Duna felé. Ne feledjünk bőszen jobbra tekintgetni, mert a fák közül olykor szép kilátást is el lehet csípni. Az aprócska Kálvária-kápolnát ha akarom, sem tudnám elkerülni, mert szó szerint belebotlik az ember az ösvény és a kőfal közé beépült kis épületbe. Lassan beérek a településre, ahol a Kéktúra-jelzések a rév felé vezetnek. Az út folytatásához át kell kelni a Dunán, a túra a túlparti Nagymaroson keresztül visz tovább. A rév jegypénztáránál megszerzett utolsó pecsét után ideje elégedetten hátradőlni, hiszen végigmentem az OKT tizenhatodik szakaszának mind a 24 300 méterén.