A hegyek és a vadregényes erdők szerelmeseként jobbnál jobb helyekre sikerült elvetődnöm, és sokat sikerült kipipálnom a bakancslistámról is. Mégis, idén a legnagyobb meglepetés az Alföld e számomra ismeretlen ékköve volt.
Tényleg nem panaszkodhatok. Ami a fenséges Kárpátokat illeti, sátraztunk a Vihorlátban (Vihorlatské vrchy), felfedeztem végre a Murányi-fennsíkot (Muránska planina), és sikerült jobban bebarangolni az Aggteleki-karsztot, illetve annak környékét is. A gyerekekkel az évet a Pál-völgyi-barlang denevérlessel megspékelt túráján kezdtük. Nyáron megmásztuk Szlovákia első vasalt útját és legkönnyebben elérhető magashegységi főcsúcsát, kalandoztunk a Szulyói-sziklák elvarázsolt kővilágában, és volt természetesen szurdokjárás is. De másztunk a gyerekekkel itthon is, és végre kipróbáltuk, milyen a természetjárás SUP-pal.
A Sváb Értéktárház különleges homlokzata lepett meg legjobban Császártöltésen
És hát a megismerés kalandjából sem volt hiány, márpedig a természetjárás számomra elsősorban erről szól. Többek között végre bebarangoltam a Kékes déli oldalát, indiánok és hippik nyomába eredtünk a Bakonyban, ahol még egy „új” szurdokot is sikerült felfedeznünk. Alaposan bejárhattam Kazincbarcikát, megmutathattam az előfizetőknek a Gömöri-Erdőhát ismeretlen szikláit, továbbá egy nagy cikkben bemutattuk, milyen aggasztó természeti és emberi okok rejtőznek a karsztvíz csökkenő szintje mögött Tatán.
Szóval ilyen előzmények után, illetve ilyen túrák közepette azért nem könnyű versenyben maradni. Számomra meggyőzően sokat elmond a sokszor méltatlanul mellőzött Alföld tájképi és kulturális arculatáról, hogy mennyire vágyom vissza e bájos településre.
Hajós vs. Császártöltés
Szeretném jobban megismerni az Alföldet. Bár erős kétségeim vannak a tekintetben, hogy erre az Alföldi Kéktúra (AK) bejárása a legmegfelelőbb eszköz, úgy adódott, hogy egy hűvösebb nyári héten egy barátommal belevágtunk az AK hármas és négyes szakaszába, ami elsősorban a Duna-Tisza közi hátság gazdag kulturális múltja miatt hozott engem lázba. Ennek egyik szimbóluma Európa legnagyobb összefüggő pincefalva Hajóson, ahol én még sosem jártam és nagyon kíváncsi voltam rá.
Reggel a Pincefaluban
Nyár volt és hétköznap, muszáj volt kihasználni a kedvező időjárási ablakot. Ilyet általában magashegységek kapcsán mondunk, de az Alföldre is igaz, legalábbis nyáron biztosan és sajnos egyre inkább. Egyébként meg talán jobb is, hogy nem tömegben, hanem teljes magányban élveztük a napkelte derűs fényeit a Pincefalu valóban utánozhatatlan hangulatú pincéi között. A mintegy 2000 hektáros Hajós–Bajai borvidék meghatározó településének központjától mintegy három kilométerre elnyúló, egészen pontosan két tucat utcából álló Pincefaluban több mint 1200 romantikus présház, illetve löszbe vájt borospince található. A legelső présházak az 1840-es évek elején épültek.
Persze teljesen értelmetlen összehasonlítani Hajóst Császártöltéssel, hiszen mindkettő a Hajós-Bajai borvidék része és ugyanúgy sváb eredetű települések. De annyiban tudatos az alcím használata, hogy szerintem Hajós árnyékában azért nemcsak én nem tudtam arról, hogy a hajósihoz hasonló, gyönyörű pincesorok a szomszéd településeken is találhatók, így Császártöltésen is. Meg egy csomó minden más...
Ez még mindig Hajós...
Császártöltés
Így történt, hogy egy meglepően friss nyári reggelen Császártöltésen találtam magamat. Már az is tetszett, ahogy beérkeztem oda a kéken. Tetszett, hogy a határban legelő állatokat, a Báger (a Duna-völgyi főcsatorna) mellett nedves réteket és nádasokat láttam. Kissé odébb pedig ott a Vörös-mocsár. Aztán beértünk a kifejezetten szép településképpel rendelkező községbe, ahol költői túlzással úgy éreztem magam, mint egy darabka Svájcban (tudatlanságom miatt engedtessék meg ez a kissé suta, de mégis sok tekintetben megfelelő hasonlat): meglepett a sváb hagyományú település gazdagsága és szépsége. Hajósról sokat olvastam már, arra fel voltam készülve, de erről a roppant kedves, szomszédos településről nem igazán hallottam.
Császártöltés egyik utcája az AK nyomvonalán
A kalocsai érsek az 1740-es évek első felében gazdasági megfontolások alapján döntött egy új falu telepítéséről Hajós mellett, az Őrjeg mocsárvilága, és az Észak-bácskai löszös hát határán. Először is érdemes ismerkedni az Őrjeg kifejezéssel, számomra ez is teljesen új volt. „A Duna ártere és a Duna–Tisza közi homokhátság határán húzódó lápvidék déli részét nevezték hagyományosan Őrjegnek” – áll a natúrpark honlapján. E letűnt vízi világ utolsó hírmondója a település határában kezdődő Vörös-mocsár, amely ma már természetvédelmi oltalom alatt áll, természeti értékeit tanösvényen ismerhetjük meg, amit én sajnos idén kihagytam, mert a kék nem arra vezet.
Hajóshoz hasonlóan Császártöltésre is az ún. ulmi skatulyákon (Ulmer Schachteln) érkeztek sváb telepesek a Dunán. Nem lehet pontosan tudni, hogy az érsekség pontosan mennyi családot tudott 1743. augusztusa és szeptembere során összetoborozni, ahogy azt sem tudják a kutatók, hogy pontosan kik voltak és honnan kerültek ide az érkezők. Azt viszont lehet tudni, hogy bizony eltartott egy ideig, amíg a homok és a mocsár találkozásánál e derék emberek életet leheltek a tájba.
Ahogy a Császártöltési Sváb Tájház, a hagyományos népi építészetet a településen ma már egyedül reprezentáló, 1896-ban épült ház falán is olvasható: először a halál várt a telepesekre, azután a nyomor, s csak ezek után a boldogulás.
A Sváb Értéktárház épülete
S bár a megteremtett élet sok viszontagságon esett át ezt követően is (pl. a kollektív büntetésről szóló rendelet következtében történt kitelepítések), ma is láthatóan virágzik. Magyarország második legszebb fekvésű településén (a település honlapja szerint) rengeteg érdekes dolgot találunk. Többek között, rögtön a tájház mellett ott van a mesterségek udvara kádárműhellyel és böllérmúzeummal. Az udvar hátsó fertályán található kilátót sajnos nem lehetett használni nyáron. Kifejezetten különleges az 1921-ben épült, gazdagon díszített homlokzattal rendelkező házban üzemelő Sváb Értéktárház, amely a svábok történetével foglalkozó kiállításnak ad otthont. Érdemes megtekinteni a falu legrégebbi épületét, az 1800-ban épült plébániát, és persze kihagyhatatlanok az itt utcákat alkotva a település szerves részeivé váló pincesorok. Az öt darab „pinceutca” mintegy 1000 pincét rejteget.
A részletek felfedezéséhez több idő kellett volna...
A Vörös-mocsár
A Duna-völgyi főcsatorna Császártöltés mellett, a Vörös-mocsár előtt
Bár a településre sem volt elegendő időm, hiszen haladni kellett a kéken, amiért én vissza szeretnék ide térni, az elsősorban az úgynevezett Őrjeg középső része, a Vörös-mocsár. A valamikor itt folyó ős-Duna egykori medrében egy hosszú, lápos-mocsaras terület alakult ki, ahol a 20. század elejétől, majd az 1950-es évektől ipari méretekben bányászták a tőzeget. Egészen konkrétan az ország legnagyobb tőzegbányája működött itt. A tőzegbányászat megszűnésével a természet vette uralma alá a területet és a "bányagödrök" helyén értékes vizesélőhelyek jöttek létre. A Vörös-mocsár 930 hektár területű része 1990 óta természetvédelmi terület, amelyet egy éppen felújítás alatt álló tanösvényen ismerhetünk meg. Azt gondolom, hogy az Alföld igazi természeti arcát leginkább a természetvédelmi területeken lehet megérteni.
