Két mászóciklusunk közül Bolíviában az első hozott igazán eredményt, ha a csúcsok elérésére gondolunk. A La Pazban eltöltött ötödik reggelen szálltunk be az értünk érkező, viharvert kombiba, amellyel a Condoriri régióba vettük az irányt.
A távolság nem jelentős, a borzasztó útviszonyok és a nem túl kifinomult közlekedési morál miatt mégis 3 órába telt, hogy sofőrünk - megpakolt hátizsákjainkkal egyetemben - kirakhasson minket Tuni (4400 m) településénél. A hegyekhez egy kietlen ösvényen lehet felvonulni. Leginkább legelésző lámák és alpakák emlékeztettek arra, hogy valóban az Andokban jártunk. A Laguna Chiar Khota nevű tengerszem melletti alaptáborban aztán már volt némi élet. Teherhordó szamarakat terelgettek a helyiek, akik között hegyi vezetők is akadtak. Pár hozzánk hasonló, messziről jött megszállottal is találkoztunk. Elsődleges céljuk a legendás PequeĂąo Alpamayo volt. Csakúgy, mint nekünk. Az esetleg fennmaradó időben pedig, ami még belefért, hisz sok impozáns hegy akad a területen.
Lámák legelésznek a Tuni-tó melletti füves pusztán
Gázálarcban
A magasság újabb lépcsője miatt kellett egy pihenőnap, mielőtt nekivágtunk, hogy 5000 méter felett tehessük próbára tudásunkat. Ott ugyanis - egyszerűen fogalmazva - a tengerszinthez képest feleannyi oxigén van, amit belélegezhetünk. Ez eleinte olyasfajta érzés, mint ha gázálarcban mennénk el egy teljesítménytúrára a Mátrában, ahol az idő is szerepet játszik. A hegyekre felmászni egy dolog. Idejében le is kell jutni, mégpedig biztonságban.
A terep egyeztetése a térképpel egy rövid pihenő során
Hozzászokni a csúcstámadó napok kora hajnali ébresztőihez aligha lehet, mégis szükségszerű a korai indulás. Felfelé menet a terep is ilyenkor optimális, mert kellőképpen le van fagyva. Fejlámpáink fényénél közelítettük meg a nagyjából egyórányira lévő gleccsert, ahol felszereltük, majd kötéllel összekötöttük magunkat. A hasadékok között nem volt túlzottan nehéz tájékozódni. Ezt jelzőkarók is segítették, miközben a napkeltében egyre jobban áttekinthettük a mászók által jól kitaposott útvonalat.
Hó helyett sziklatörmelék
Mindig azt reméli az alpinista, hogy a látóhatáron már ott a vége. Vagy azt, hogy onnan már tényleg nincs sok hátra, s előbújik a csúcs jellegzetes formája. A sorozatos csalódások mellett, miszerint még messze a cél, minden egyes lépéssel közelebb jutottunk a Tarija nevű sziklás előcsúcshoz, ahonnan végre teljes egészében elénk tárult az addig takarásban megbúvó hegyünk, a mesés PequeĂąo Alpamayo. Az előcsúcsról történő rövid ereszkedés után hátrahagytuk az egyik hátizsákunkat, hogy az utolsó meredek gerincen gyorsabban haladhassunk. Innentől kezdve bizony jóval gyakrabban kellett használni a hágóvas első fogait, mint a hátsókat.
Leereszkedés a Tarija és a PequeĂąo Alpamayo közötti nyeregbe
Az erős napsütés a Cordillera Real vonulatában a szezon végére sajnos sok helyen leolvasztotta a vastag hóréteget. A PequeĂąo Alpamayo legmagasabb pontján, nagy meglepetésünkre, sziklatörmeléken álltunk. Csupán egy mögöttünk kinyúló hótaréj emlékeztetett arra, hogy korábban meddig is ért itt a fehér takaró. Egy ennél sokkal kellemetlenebb dolog mégis az volt, hogy a firn kemény jégpáncéllá olvadt, illetve amorf jégtűket képzett a felszínen ott, ahol egyébként kényelmesen lehetne haladni. Több szomszédos csúcsról már csak e körülmények miatt is azonnal lemondtunk. Vakmerő lett volna kiolvadt, fellazult sziklákon és kuloárokban mászni úgy, hogy semmi nem fogja össze a felületet.
A jegesedés és a jégtűk a második mászóhetünket is igencsak megnehezítették
Zene oxigénpótléknak
Egy nap pihenő után a Pico Austria felé vettük hát az irányt. Bár 5320 méteres magassága figyelemre méltó, könnyű útvonalon, gyakorlatilag száraz lábbal, hágóvas nélkül mászható. Nem meglepő, hogy a magashegységi túrázók egyik kedvelt kitérője arról a túraösvényről, amely a tömb északi oldalán szeli ketté a hágót. Veszélyekkel nem kell számolni sehol, biztosításra nincs is szükség.
Kötél nélkül, a saját ritmusunkat felvéve, a magunk világába zárkózva meneteltünk. Eljön az ilyen, amikor kifogyunk a sztorikból, amikor nem beszélgetünk. Ilyenkor jómagam zenét hallgatok. A lejátszóm olyan, mint másnak az oxigénpalack. Ad egy jókora löketet. A különbség annyi, hogy a zene pszichésen segít, az oxigén meg fizikálisan. A képzeletbeli szintvonalakat koptatva kellett belátnom újfent, hogy a palacknak jóval nagyobb hasznát venném, még akkor is, ha egy kicsit robusztusabb mint a zenelejátszó.
Feltűnik a Titicaca-tó
Az alaptáborból átlagos tempóban 3 óra alatt érhető el a csúcs. Mi is nagyjából ennyi idő alatt teljesítettük a dolgot, miután ezernyi alkalommal próbáltuk felszúrni túrabotjainkra az alattunk elterülő köveket. A monoton baktatást befejezésképpen gyönyörű kilátás koronázta meg. A környező hegyek és a távoli Altiplano fennsíkján kéklő Titicaca-tó lélegzetelállító látványa jutalmazza meg mindazokat, akik veszik a fáradságot, hogy felkapaszkodjanak a völgy lenti szakaszából piramisra emlékeztető hegy tetejére.
A völgy lenti szakasza a Tuni-tó és az alaptábor között félúton
A kiemelést megelőző nap levonultunk a Tuni-tóhoz, ahol eltöltöttünk még egy éjszakát. Fuvarunkat másnap délelőttre vártuk. Mint utólag kiderült, nagyon jól időzítettünk, mert fent a légmozgás igencsak megerősödött reggelre. Olyannyira, hogy például a szomszédos svájciak egyik sátrát könnyedén átemelte a kőből rakott védőfalon, majd a tengerszem felé vonszolta. Mászótársam, Milán lélekjelenlétén múlt, hogy az éppen a Pico Austrián tartózkodó mászópár felszerelésének fele nem a tó mélyén végezte. S szerencse, hogy mindez indulásunk előtt történt, mert senki más nem volt a közelben, aki menthette volna a menthetőt a viharos szélben. Lent, a tó alatt, ha kicsit megkésve is, de megérkezett értünk a transzfer. Visszaindulhattunk a poros földúton szállodánkba, ahol aztán felvettük az ott ledepózott cuccainkat, köztük az utcai ruházatunkat.
Utószó
Valljuk be, hatalmas a kontraszt La Paz és az Andok hegyei között. Kiszabadulni a szmogból és a nyüzsgésből kifejezetten üdítő élmény. Átélni az elszigeteltség és a mászás szépségeit. Küzdeni az elemekkel, miközben szemkápráztató környezetben lehetünk. Mindig ezek miatt térünk vissza a hegyekbe. A lelkünk egyik része egyszerűen ott érzi jól magát. Egészen addig, amíg a másik része meg nem szólal, hogy jó lenne már ismét ágyban aludni, forró zuhanyt venni, enni végre egy kiadósat. Az átgondolt előkészítésnek köszönhetően végül pozitív élményekkel telve rázódhattunk vissza otthon a mindennapokba - még akkor is, ha a második mászóetapunk alatt az Illimani együttesében nem értünk csúcsot. Megint temérdek mennyiségű fotóval és videóval gazdagodtunk, amelyek azonban korántsem képesek visszaadni a teljes valóságot. Ahhoz ott kell lenni. Érezni testközelből.
Ilyen volt Bolíviában hegyet mászni, mozgóképes összefoglaló a cikk szerzőjétől:
Néhány konkrétum számokban
Taxi a repülőtér és a belváros között: 60-70 BOB
Felvonójegy bármely megállóig egy vonalon: 3 BOB
Retúrtranszfer La Paz és Tuni között: 800-900 BOB
Hamburgermenü egy közismert gyorsétteremben: 35-42 BOB
Csirkemenü egy helyi gyorsétteremben: 18-25 BOB
2 literes palackozott ásványvíz: 6 BOB
460 ml-es gázpalack: 30-40 BOB
A cikk megjelent a Turista Magazin 2017. februári számában.
A KORÁBBI MAGAZINOKAT ITT LEHET MEGRENDELNI.
Kapcsolódó cikkeink:
Hegymászás az inkák földjén - 1. rész
Földi űrutazás a Száraz-Andok kietlen tájain
A Csobáncra nemcsak a várrom, hanem a kilátás miatt is érdemes felkapaszkodni.
Az év utolsó számába egy rendhagyó összeállítást készítettünk.
Pakisztán szinte észrevétlenül vált az izgalmas túrákra vágyók paradicsomává.
