Hétmillió éves óriások és bizarr őslények nyomában a Pannon-tenger Múzeumban

Ahogy végighúzom a kezem az ősi fatörzsdarabon, próbálom felfogni, hogy egy 6,8-7,5 millió éves fát simogatok. Nehéz, főleg, hogy tapintásra nemigen különbözik a maiaktól, pedig a szóban forgó példánynak nincs már egy élő sejtje sem. A hajdani mocsárciprus-erdő hírmondóit a Pannon-tenger Múzeumban és Ipolytarnócon lehet ma is szemügyre venni, sőt, előbbiben egy darabkát meg is lehet tapintani.

A márciusi Erdők világnapjára készülve szerkesztőségünk úgy döntött, hogy minél több érdekes fát szeretne bemutatni az olvasóknak, így nem volt kérdés, hogy a bükkábrányi ősfáknak is helye van a listában. Ebből az apropóból látogattunk el a miskolci múzeumba, ahol persze a fák állnak a középpontban, de ennél még sokkal több érdekesség, egy komplett miocénkori időutazás várja a látogatókat.

Az már első pillantásra is látszik, hogy ha minden tablót végig akarnánk olvasni és az összes interaktív elemet ki akarnánk próbálni, akkor nagyjából két hétig táborozhatnánk a múzeumban, de lehet, hogy így is alálőttem kicsit a tippel. Iszonyatos mennyiségű információ, szöveg, ábra, játék gyűlt itt össze, persze, ebből mindenki csak annyit szemezget, amennyihez éppen kedve van.

A bükkábrányi szenzáció

Az Őserdei ösvényeken – A bükkábrányi mocsárciprus-erdő és kora elnevezésű tárlat egyből meglepetéssel indít. Egy 17 méteres időszalag segítségével képet kaphatunk arról, hogy a földtörténeti korok viszonylatában a miocén nem is volt olyan régen, hiszen mi az a 7 millió év a Naprendszer közel 4,6 milliárd évéhez képest? Rögtön más szemmel nézzük a diorámában kiállított, hirtelenjében megfiatalodott bükkábrányi fákat, amelyek küzdelmes utat jártak be, míg elfoglalták a helyüket a Herman Ottó Múzeum új szárnyában 2013-ban.

A miocén második felében Magyarország területén hullámzott a hatalmas Pannon-tó, melynek északi partvidékén mocsaras terület húzódott. Itt álltak ezek a fák is, mígnem valószínűsíthetően egy földrengés hatására egy közeli folyó irányt változtatott, hordaléka körbefolyta és álló helyzetben, 8-10 méteres magasságig betemette a fákat, így

A fák egészen addig ott szunnyadtak épségben a föld alatt, amíg 2007-ben rájuk nem bukkantak a bányászok.

Összesen 17 darab fa került elő. Óriási méretükből adódóan nem volt egyszerű kimenteni, szállítani és elhelyezni őket. A munkálatokat részletesen dokumentálták, ezeket a képeket most meg is nézhetjük a kiállításon. Az csak egy dolog volt, hogy 65 méter mélyből kellett a felszínre vinni az ősfákat, de előbb még ki kellett vágni őket, ami a leghosszabb láncfűrészekkel is nagy kihívást jelentett. Még a legkisebb törzs is 2,5 tonnát nyomott, a nagyobbak pedig meghaladták a 4 tonnát. A legmagasabb 5,5 méteres volt, több, mint 8,8 méteres törzskerülettel. Ezek után a szállítás már szinte gyerekjátéknak bizonyult, még akkor is, ha az egyik felüljáró alatt csak leengedett gumikkal sikerült áthaladni a fákat szállító járműnek.

Mivel hasonlóra még nem volt példa, az is fejtörést okozott a múzeum szakembereinek, hogy hogyan őrizzék meg épségben a fákat az utókornak. Végül többféle módszert alkalmaztak. Volt, hogy gyantával locsolták le vagy cukros vízbe helyezték a törzseket, egy példányt pedig epoxigyantával konzerváltak. A Pannon-tenger Múzeumban két fát láthatunk egy miocént kort idéző környezetbe helyezve, a harmadikat pedig egy 20 ezer literes acéltartályban, vízben tárolják.

A lógorillától a rudabányai ősemlősig

Be kell vallanom, iskolás koromban nem rajongtam különösebben a földrajzért, de ha egy hasonló, interaktív kiállításon tanulhattam volna a kontinensek mozgásáról vagy éppen a vulkanizmusról, akkor biztosan sikerül feljebb tornásznom a jegyemet a tantárgyból. Mivel a kiállítás rettentő interaktív, a gyerekek tapasztalati úton tanulhatnak, például megmérhetik a súlykülönbséget az ugyanakkora térfogatú lignit és antracit között, vagy összehasonlíthatják a nyersolaj és származékainak viszkozitását egy kereket forgatva. A tárlat részletessége miatt azonban ezer százalék, hogy a felnőttek is szert tesznek új információkra.

Engem legjobban a miocén élővilága fogott meg.

Néhány maradványt is megtekinthettünk: viperacsigolyát, teknőspáncélt, agancsot, levéllenyomatot, cápafogat. Utóbbi a valaha élt legnagyobb cápa, a csuklós busz méretű Carcharocles megalodon egy fiatal példányához tartozott.

Bámulatos az is, hogy a lovak mekkora változáson mentek keresztül, bár erre nem kevesebb, mint 60 millió évük volt. A kezdetek kezdetén nem voltak nagyobbak a kutyáknál, és öt lábujjal rendelkeztek, amire azért volt szükségük, mert az erdőben, ahol éltek, így könnyebben tudtak mozogni. Az éghajlat megváltozásával és az erdők eltűnésével a lovaknak alkalmazkodniuk kellett a füves puszták adta lehetőségekhez. Először két szélső lábujjukat „veszítették el”, így alakultak ki a dallamos csengésű névvel büszkélkedő hipparionok, majd lassan csak a középső ujjuk maradt meg és szélesedett ki, ahogy a mai lovak lábán is láthatjuk. Ezzel együtt a fogazatuk is átalakult: nagyobb lett és egy zománcréteggel gazdagodott, hogy ne kopjon el a sok legelés miatt.

A kiállítás fontos darabja a 3 méteres mamutagyar, amit a miskolci vasúti rendező-pályaudvar építésekor találtak meg 1900-ban. Sajnos az állat többi része nem került elő, és még az is lehet, hogy ennél is hosszabb agyara volt. A másik jelentős leletegyüttes a kiállítás utolsó termében található, ami a Rudapitecus hungaricust, azaz a rudabányai ősmajmot, illetve az emberi evolúciót mutatja be. Koponyamásolatok és több tízezer éves pattintott kőeszközök között itt található az egyik eredeti Bársony-házi szakóca, ami elsőként bizonyította, hogy hazánk területén is éltek emberek az őskőkorban. A terem másik felében a rudabányai ásatási területet idézi meg egy installáció, és ott figyel a rekonstruált Gabi, az ősmajom is, akihez az egyik leghíresebb itt talált csontlelet tartozott. Faját, ember és majom közös ősét, a Rudapithecus hungaricust 1967-ben írták le: egy mindössze 120-130 centis élőlényt kell elképzelni, amely a fák lombkoronájában élt 10 millió évvel ezelőtt.

Világritkaságok az ásványgyűjteményben

A Pannon-tenger Múzeum egy nem kevésbé érdekes, de merőben más jellegű tárlatnak is otthont ad, ami nem más, mint a Kárpátok ásványait bemutató kiállítás. A Herman Ottó Múzeumnak egyébként 1980 óta van ásványtára, és bár fiatal a gyűjtemény, az ország egyik legnagyobbjának számít a maga 22 ezer tételével. Mivel a fő profil a mai Magyarország ásványainak összeszedése, ebben a vonatkozásban már valóban a legnagyobb és legteljesebb gyűjteménnyel van dolgunk.

Az ásványok olyan kémiai vegyületek vagy ritkábban kémiai elemek, amelyek szilárd állapotúak, kristályos szerkezetűek és nem az ember, hanem a természet alkotta meg őket – szögezzük le vezetőnkkel mindjárt a kiállítás legelején. A világon összesen 5 és fél-6 ezer ásványt ismerünk, amiből a Kárpátokban körülbelül 1500 található meg, a kiállításon pedig 400 félét mutatnak be 1400 körüli példányszámmal, világviszonylatban is ritkának számító darabokkal. A kiállítás 19 részre osztja a Kárpátok vonulatát. Egy térkép jelzi, hol járunk éppen, alul pedig a vitrinekben az ásványok mellett archív fotók és az egykor a helyszínen tevékenykedő mineralógusok arcképei találhatóak.

Érdekesség, hogy

Közülük is a legszebb a lilán ragyogó fluorit. Hamar kiderül azonban, hogy sokszor a legkevésbé látványos ásványok a legegyedibbek és a legértékesebbek. Ott van például az a csepp alakú whewellit, a különleges szerves ásványdarab, ami Recskről került elő, és bár laikus szemmel semmivel sem néz ki különlegesebbnek, mint mondjuk egy közönséges kvarc, mégis sokkal ritkább. Ugyanez igaz a világ legnagyobb, barna mellitkristályaira, amelyek Bicskéről kerültek elő.

Bár a Kárpátok ásványokban nagyon gazdag, drágaköveket nemigen találtak a területén – tudom meg. Egyetlen kivétel akadt: a vörösvágási (Szlovákia) nemesopál. Egykor ez volt a világ első számú nemesopál-lelőhelye, 1922-ben szűnt meg a termelés. Két kisebb példányt és fotókat a kiállításon is láthatunk. Történelmi jelentőségű az Erdélyi-érchegység, hiszen a középkori Magyarország aranybányászatának a zöme ehhez a területhez kötődik. Itt volt az úgynevezett „Aranynégyszög”, vagyis a Brád, Aranyosbánya, Zalatna és Nagyág által határolt terület. A termésarany mellett sokféle telluridot fedeztek fel ezeken a bányahelyeken, ilyenek a szilvanit, a nagyágit, a krennerit, amelyek mind világritkaságnak számítanak, és a Pannon-tenger Múzeumban sorakoznak az üveg mögött.

Expedíció a dinoszauruszok korába

A múzeum legfiatalabb kiállítását 2019-ben nyitották meg a nagyközönség előtt, ez a Dinók földjén – MezoZOOikum elnevezésű tárlat, amelynek alapkoncepciója szerint egy kutatócsapat visszautazik a mezozoikumba, hogy dinoszauruszok után vizsgálódjon, majd végül „időhajójuk” lezuhan, és ott rekednek az őshüllők között. A kiállítást úgy rendezték be, hogy a hajótörés utáni állapotot idézze, és talán ez az a kiállítás, amit legjobban a gyerekek fognak értékelni. Itt is rengeteg az interaktív elem és játék, de a kiállítás azért a felnőttek számára is tartogat meglepetéseket.

Azt például eddig én sem tudtam, hogy milyen sok kisemlős élt a Földön a dinoszauruszok korában, amelyek leginkább megtermett rágcsálókra emlékeztettek, és a dinótojások sokszínűségén sem merengtem még el ezidáig. A méret, a forma, a szín is fajonként különbözött. A húsevők tojásai általában hosszúkásak voltak, a Hadrosaurusok és a hosszúnyakú dinók pedig zömével kerekebb formájú tojást raktak.

A Jurassic Park-filmek is jól összezavarták a nézőket: a raptorok például a valóságban pulykaméretű, tollas dinoszauruszok voltak, és a T-rex, bár elérhette a 15 méter hosszúságot, még így is jóval szerényebb méretekkel rendelkezett, mint a filmben megjelenített példányok.

A kiállítás bemutatja a mezozoikum növényvilágát, vízi világát, a dinók szaporodását, ivadékgondozását, táplálkozását, a paleontológia történetét, és egy külön részt szenteltek a magyarországi dinoszaurusz-kutatásnak. Itt megnézhetünk egy filmet a hazai dinókutató csapatról, megismerhetjük az iharkúti ásatást és persze a magyar őshüllőket, mint amilyen az Triceratopsra hasonlító Ajkaceratops vagy a páncéllal borított Hungarosaurus tormai.

Mivel a repülő szerkezet, amivel érkeztünk, sajnos tropára ment, kénytelenek voltunk két lábon elhagyni a dinók földjét, de még kaptunk egy kérdést útravalóul. Az utolsó tabló ugyanis egy 9127-ben megnyíló kiállítást reklámoz, amely a „Csupasz kétlábúak földjén” nevet viseli. Jó kérdés: vajon hogyan fogják bemutatni jelenlegi civilizációnkat az utókornak?