Gyerekkoromban kedvenc indián regényem volt a Delfin-könyv sorozat Sós-sziklák völgye című kötete. Most végre tényleg sós sziklák között jártam, igaz Erdélyben. De nem volt kisebb élmény.
Írta és képek: Németh Imre, Némethné Dr. Katona Judit
A sószakadék ÉK-i vége
Szováta, a Medve-tó meglátogatása és „megúszása” után Parajd felé indultunk. A sóbánya most nem fért bele az időnkbe, de a sószakadék izgatott, sókarsztot még nem láttunk. A sétálók tömegén keresztül autózva Parajd után bő pár száz méterrel már Felső-Sófalva határában voltunk. Pontosabban az egykori sóbányába vezető híd előtt, ahol fenyegető román nyelvű tábla tudatta, hogy ide biz’ élő ember fia be nem teszi a lábát. De csüggedni nem volt időnk, mert egy magabiztos kisfiú elénk állt: „Megmutassam a sósziklákat?” Tetszett a talpraesett fellépés. Megegyeztünk, legyen a vezetőnk. A felhagyott, sivár bányaudvaron keresztül indultunk a Korond-patak völgye felé. Az őrt fiatal vezetőnk hamar leszerelte, pár lej beígérésével.
A felszínt borító agyagos takaró lepusztulásával változatos formákban vakítóan fehér sószirtek bukkantak elő. A hófehér, sóból való kis csúcsok hivalkodóan hívogattak. Alattuk másodlagos források csörgedeztek tömény sóoldatot szállítva a patakba. A beleesett tobozokat, mint karácsonyfadíszeket, szikrázó sókristályok díszítették. Alattunk vagy 30-40 km3 sótömeg, s mi ennek csak a felszínre bukkanó pár tíz méteres rétegét csodáljuk. De van mit! A kiépített tanösvény mentén egymást követték a látnivalók: sósziklák, sókarr, sós-forrás, sóbarlang, sódolina, sópolje, s az egész így együtt egy sószurdok, tehát a sószakadék.
A sóforrások igencsak apró tavacskáinak, karcsú ereinek partjainál vakító fehér sókéreg, beljebb sóhártya fedte a víz felszínét.
A több tíz méteres sószirtek a távolból havas csúcsként törtek az égbe, ám közelebbről már a jellegzetes sókarszt tűnt elő, a trópusok mészkő felszínére emlékeztetően fogazott felszínű, több ezer, pár centis, apró törékeny kis sópiramis nyúlt az ég felé.
Rövid, de meredek kapaszkodó után egy hatalmas sószirt köszöntött, aljában barlangüreggel. S hogy teljes legyen az összhang, a sókibúvás felszíne ténylegesen meleg vizes barlangi formákat, aragonitszerű sóbekéregzést mintázott.
Nem mészkő, kősó!
A patakon átgázolva erős kaptatón jutunk fel a túlsó, déli szurdok peremére. Itt először a Parajd-Székelyudvarhely út panorámája, ill. Alsó- és Felső-Sófalva látképe nyűgözött le. De úgy száz méter után érdemes volt a lábunk alá is nézni, mert meredek és keskeny peremen vitt utunk, jobbra a völgy leszakadása, balra hatalmas mélységű sószakadékok villództak a délutáni nap fényében. A segítségül szánt fakorlát inkább csak lelki vigasznak volt jó. Lefelé menet előbb balról egy hatalmas sópolje, majd jobbról a sószoros alábukó fala búcsúztatott minket.
Kis vezetőnk örömmel fogadata a pár lejt, mi pedig boldogan dugtuk tarisznyánkba a kellemes kirándulás emlékezetét.
A tanösvény jelzés és magyarázó táblák nélküli, ám többnyire jól beazonosítható ösvényen halad. A Szováta-Székelyudvarhely országút felől, Parajdtól délre egy km-re egyszerűbben, a bányaudvar kihagyásával is megközelíthető, ám a patakon ekkor is át kell gázolni, mert a körséta útvonala kétszer keresztezi a patakot és híd csak egy van.
A kirándulást érdemes összekötni a parajdi sóbánya meglátogatásával. Mindkettő életre szóló élmény, csak míg ott embertömeg, itt a természet vesz körül.
