Kertvárosi övezetben, vidéken, gyakorlatilag bármelyik háztartásban felbukkanhat ez a meleg helyeket kereső behemót.
„Apa, apaa, apaaa, gyere gyorsan, egy madárpók lóg a függöny alján.” Amikor egy rutinosabb szülő ilyesmit hall vasárnap délelőtt a nappali irányából, kortyol még egy nagyot a kávéjából és tovább olvassa az újságját, nem dől be egy ilyen egyszerű trükknek. Ezt egészen addig tudja megtenni, amíg a gyerekek nem csupán tovább óbégatnak, hanem meg is jelennek szemmel láthatóan feldúlva. Nagy sóhaj, utolsó korty a kávéból, majd irány a konyha egy vizespohárért és alátétért a hívatlan betolakodó kitessékeléséhez.
Mint izgatott foxik a sebzett vadhoz, úgy vezettek a srácok a „madárpókhoz”: futkorászva, hadonászva, kiabálva. Nyugalom, nyugalom, apa itt van és mindjárt kiteszi a szűrét, de a lényt megpillantva megállt a kezemben a vizespohár. Gyerekek, ehhez kancsó kell.
A kép sajnos nem adja vissza a valós méretarányokat, de első blikkre tényleg olyan mint egy banánosládában érkezett egzotikus faj
Kertkapcsolatos lakásunkban nem szokatlanok a soklábú lények, ám ez a példány szó szerint kiemelkedett a mezőnyből. Hosszú, cserébe viszonylag vastag, szőrrel borított lábaival csimpaszkodott a függöny alján, és első blikkre tényleg egy madárpóknak tűnt. Mint utólag kiderült a vizeskancsó egyáltalán nem volt túlzás, és szerencsére nyugodtan tűrte, hogy megközelítsem, csak akkor kezdett eszeveszett kapálózásba, amikor már az edény aljára került.
A sikeres befogás után lefotóztam, rákerestem és hamar kiköpte a Google, hogy az új lakónk nem egy egzotikus vidékről idetévedt lény, hanem az egész Európában elterjedt nagy zugpók (Tegenaria atrica vagy újabban Eratigena atrica).
Bár soha nem láttam még ilyen pókot a lakásunkban és annak környékén, állítólag egy meglehetősen közönséges fajról van szó, amely előszeretettel bandázik az emberekkel, míg a természetben leginkább barlangokban, üregekben, gyökerek és farakások között vár a zsákmányára. Hálót is sző, de nem egy ragacsos szálakból álló klasszikus pókhálót kell elképzelni, sokkal inkább egy laposabb tölcsért.
A nemek színe és mintázata egyforma, ám a hímek teste valamivel kisebb a nőstényekénél, cserébe hosszabb a lábuk, így a kancsóba befogott példány is valószínűleg hím lehetett. Ezt a vélekedésemet csak megerősítette az az információ, hogy amíg a nőstények gyakorlatilag csak táplálékszerzés céljából hagyják el a fészküket, a hímek nyár végén és kora ősszel gyakran indulnak csatangolni pár után kutatva.
A mérete miatt azt gondolná az ember, hogy mérgező csípésével egy elefántot is képes leteríteni, valójában a nagy zugpók meglehetősen ártalmatlan.
Nem agresszív és a mérge csak a zsákmányának számító apróbb gerinctelenekre végzetes, de őszintén szólva, még ennek tudatában sem éreztem késztetést arra, hogy megfogdossam – ahogy ezt teszi ez a hölgy az alábbi videóban.
A végére egy érdekes adalék: a faj angol nyelvű Wikipédia-oldalán (giant house spider néven találni) azt írják, hogy 0,53 m/s (1,9 km/h) sebességgel az óriás zugpók rekordenek számít a pókok között. Bár a szabadon engedés után nem próbáltam hitelesíteni a fenti adatokat, az biztos, hogy a kancsóból kizuttyintott példány valószínűtlenül gyorsan iszkolt be egy bokor alá.
És egy utolsó utáni adalék, hogy ezentúl mindenki nyugodtan tudjon aludni: a hidegebb idő beálltával a nagy zugpókok előszeretettel húzódnak be a melegebb házakba, lakásokba, ahol aztán a nőstények – az időjárás viszontagságaitól védetten – lerakják a petéiket.
