Aranygombos Telkibányán egy igazi „bányamanóval” jártuk be az erdőt, s még egy több évszázados bányajáratba is lemerészkedtünk. Felfedeztük a mai Magyarország egykoron legjelentősebb arany- és ezüstbányáinak napjainkban is látható, döbbenetes nyomait, s megértettük, mitől teljesen egyedi túracélpont a település környéke.
Magyarországot hármas lakat zárta el a középkorban attól, hogy igazi európai nagyhatalommá válhasson. Selmecbánya adta a kulcsot az ezüst-, Besztercebánya a réz-, míg Körmöcbánya az aranylakathoz. Legenda ide vagy oda, valóban a híres felvidéki bányavárosok tették gazdaságilag erős hatalommá országunkat a középkorban: a 14. században Európa ezüst- és aranytermelésének nagy része a Magyar Királyságból származott. De vajon hogyan kerül a fenti, ma is impozáns városok közé a ma falusias arculatú Telkibánya? Milyen titkok rejtőznek a település körüli erdőkben, ha a mai település a felvidéki társainál kevésbé mutatja az egykori gazdagságot?
Telkibánya „kulcsa” a Király-kút vadregényes környezetében induló Aranyásók útja tanösvényen lelhető fel. A Mátyás királyhoz kapcsolódó szép legenda miatt sokan látogatják hazánk leghidegebb vizű, megújulásra váró forrását és Szép Ilonka romantikus sírhelyét, különösen azért, mert
a patakvölgyre az ország egyetlen „jegesbarlangja” leheli hűvös lélegzetét.
Az út túloldalán található Erdész-Bányász Barátság Pihenőtől induló tanösvény kezdőpontján vár minket elsőre talán kissé furcsa vezetőnk: Manó termetre valóban alacsony, tudása viszont óriási. S a túra során valahogy nem tudom levetkőzni a gondolatot, hogy ő valamelyik ódon bányatáróból lépett elénk. Manóval – vagy ahogy sokan hívják, „Telkimanóval” – nemcsak az egyébként néhol nehezen követhető tanösvényt járjuk be, de egy több évszázados bányába is bekukkantunk, ráadásul ő azt is tudja, hol érdemes megforgatni a köveket, hogy hegyikristályra leljünk. Manó nemcsak a környék minden fáját, de legtöbb kövét is ismeri. A tanösvénynek amúgy két változata van: a rövidebb (kb. 3,5 km) kék jelzés a Veres-víz patak melletti ércfeldolgozó romjaihoz (Konczfalva) és a Jó-hegy horpamezőjéhez vezet, a hosszabb (8 km és 300 m szint) útvonal jóval teljesebb képet ad Telkibánya különleges történetéről. Mi természetesen ez utóbbin indulunk meg, de fordított irányban járjuk azt végig.
A tanösvény szorgos karbantartója, Manó
Történelem a horpák mélyén
A Tokaji-hegység hazánk egyik legváltozatosabb vulkáni területe, ahol 10–13 millió évvel ezelőtt főleg riolit, dácit és andezit, valamint ezek tufái kerültek a felszínre. A forró magma azonban felhevítette az idősebb, alul elhelyezkedő kőzetet is, s azokban különböző ásványi elváltozásokat – agyagásványosodást, zöldkövesedést, kovásodást – okozott. Az utóvulkáni működés hidrotermális szakaszában pedig a vízgőzzel számos ásvány, köztük jellemzően a nemesfémércek (arany, ezüst) és színesfémércek (réz, ólom, cink) ásványai nyomultak be a kőzetrepedésekbe, s ott megszilárdulva teléreket alkottak. Ezek a telérek, s a kiaknázásukra kialakított bányák tették a felvidéki bányavárosokat a kor viszonyai között mérhetetlenül gazdaggá.
A pihenőtől a Jó-hegy-patak és a Veres-víz-patak völgyét követve jutunk be a Telkibánya környéki bányászat egykori központjába, a 626 méter magas Kánya-hegy déli-délkeleti oldalára, ahol mintegy nyolcvan, mára jórészt beomlott bányajárat és sok ezer horpa várja az ipartörténeti búvárkodás iránt fogékony természetjárókat. A hegyoldalt borító kisebb-nagyobb, tölcsérszerű mélyedéseket, a felszíni nemesfémbányászat korai bányaműveit hívják horpának.
Legszebben a tanösvény melletti Jó-hegy horpamezőjénél (a tanösvény 6. megállója) látszik az ember ezen korai tájátalakító tevékenysége. A 14–17. század között használt módszerrel a felszínközeli teléreket aknázták ki csákány, törőék, kalapács és lapát segítségével.
Aztán az érc egy idő után elfogyott, arrébb kellett menni, újabb horpát kellett nyitni. A ma látható tölcsérek átlagosan pár méter mélyek és szélesek, belőlük idős fák nőnek. Ugyanakkor akad köztük néhány nagyon jó állapotban megmaradt, akár 8-10 méter mély és 20 méter átmérőjű óriáshorpa is, olyan meredek oldallal, amelybe senki nem szeretne belecsúszni. A kisebbekből bőrből készült puttonnyal, a mélyebbekből viszont már ácsolatok, úgynevezett vitlák segítségével emelték ki a követ. A horpák mellett pedig a bányászok ideiglenes földházainak nyomai is láthatók.
Ebből a szemszögből a Kánya-hegy lokátora nem, a Fehér-hegy kőfejtője viszont jól látszik
Manó szerint soha senki nem számolta meg a horpákat még, de szerény becslés szerint is több ezer van belőlük, a legtöbb pont itt, a Kánya-hegy déli oldalán, hiszen ez alatt található az egész környék leggazdagabb érclelőhelye, a Lobkowitz-telér. „Csak hogy megértsük, a kezdetleges eszközökkel milyen kemény munkát végzett az ember még itt, ezen a gazdag lelőhelyen is: 1 tonna kőzetből 1 gramm kinyert termésarany már jó aránynak számított” – mondta meg Manó, s ezt bizony valóban nehéz megemészteni, ha egy egyszerű csákányra gondolok.
Telkibánya, a bányaváros
Én kifejezetten szeretem az antropogén látnivalókat az erdőben, ezen a túrán pedig a szám lényegében végig tátva maradt. A Jó-hegy horpamezőjétől az egyetlen, mai napig biztonsággal járható, de a nagyközönség számára lezárt tárót, a Mária-bányát vesszük célba. A helyi bányászkodás pontos kezdetéről nincs írásos adat. Mivel a Tokaj melletti Nagy-Kopasz obszidiánját már a kőkorszak embere is használta, és az innen származó eszközök Európába is eljutottak, egyes feltételezések szerint már a bronzkorban bányászélet folyt Telkibánya körül is. Ugyanakkor a városi kiváltságokat később szerezte meg a település, mint híresebb felvidéki társai, ami azt feltételezi, hogy itt nehezebb volt az ércet kinyerni.
A Kánya-hegy oldalában található sok száz horpa közül talán ez a legnagyobb
Annyi bizonyos, hogy a települést először 1270-ben említi V. István adománylevele, a művelt bányákról pedig először 1341-ben van szó. Ettől kezdve aztán rohamos a fejlődés. A Károly Róbert által bevezetett egységes és nehezen hamisítható (hiszen színaranyból készült) aranyforintnak köszönhetően új szintre került a kereskedelem, a Telkibányán kitermelt nemesfém egyharmada pedig Körmöcbányára került a királyi pénzverdébe. Károly Róbert szabályozta a telekviszonyokat is, ez a horpákban szorosan egymás mellett dolgozó bányászcsapatok miatt bírt jelentőséggel.
1344-ben Nagy Lajos megerősítette Telkibányát a bányavárosok között, amelyek szabad királyi városként egy sor privilégiumot élveztek, és közvetlenül a királynak adóztak. Egy 1395-ben kelt írás falakkal körbevett városról beszél, amelyet később a husziták romboltak le. Telkibánya mégis Zsigmond király uralkodása alatt és a 15. században élte fénykorát. Az ekkor bekövetkezett technológiai újításoknak köszönhetően a sok horpa helyett egységes kitermelési terv született, és komoly beruházásokkal tárókat nyitottak a hegy belsejébe. Ekkor jött létre a Mária-bánya, Konczfalva mosói és őrlői, valamint a kissé távolabbi Ósva-völgy egykori víztározója is, amelynek egyik gátja a mai napig látható. 1497-ben az ötödik helyet foglalta el Telkibánya az 1487-ben létrejött felső-magyarországi bányavárosok szövetségében (Gölnicbánya, Szomolnok, Rudabánya, Jászó, Rozsnyó és Igló).
Megérint a történelem: a Teréz-táró bejárata a tanösvény mellett
Miközben Manó történészi pontossággal mesél, több régi, mára beomlott tárót is érintünk. A bányavíz elvezetésére a bányák szintjénél alacsonyabban altárókat nyitottak, ilyen például a tanösvényen látható Teréz-táró is (a tanösvény 5. állomása). Az erdőben ugyanakkor azt is megfigyelhetjük, hogy konkrét hegyoldalakat raktak össze elődeink a bányákból kitermelt meddőből: mind a Teréz-táró melletti Csengő-bánya, mind a magasabban található Tamás-táró előtti „domb” mérete döbbenetes, ha belegondolunk a korabeli technológiákba.
A táróból nyíló egyik telérkövető oldaljárat
A Kánya-hegy érceit kitermelő Mária-bánya azonban egészen más. S egészen más, mint bármi más az országban. A bejárat faácsolata nem túl bizalomgerjesztő, így némi aggodalommal pakoljuk ki a lámpákat. Szófogadóan ismételjük magunkban Manó tanácsát, miszerint a bejárati szakaszt követően, ahol a nyers sziklavájathoz érünk, ott fejet hajtunk, és „jó szerencsét” felkiáltással mutatjuk ki alázatunkat a hegy irányába. A gond csak az, hogy a temérdek alázatomhoz némi szorongás is párosul... Búcsút veszünk a bágyadt őszi napsugaraktól, és belépünk a hegy gyomrába. De mielőtt A Gyűrűk Ura jelenetei elevenednének meg bennem a hegy gyomrában felébresztett démonokkal, egyszerre minden szertefoszlik, és marad az ámulat.
A fémes ásványok bomlása miatt különös, vöröses és barnás színű kőzetben az A alakú járat önmegtartó szerkezete ugyanis minden kétséget kizáróan masszívnak tűnik még ma is. Lenyűgöző ez a szemmel látható emberi teljesítmény.
A barlangba tévedt lepke tetemén fejlődő gomba
De a járat stabilitását jelzi a bányaüreg mennyezetébe, az úgynevezett főtébe ékelt farúd is: a hegy valóban nem mozog. Ennek köszönhetően kellemesen sétálgatunk egy több évszázados bányajáratban. Még akkor is így van ez, ha a járatot csak Mária Terézia korában tágították ki, addig a szokásos méretű bányajárat volt ez is: 75 cm széles és 170 cm magas.
Főtérbe ékelt farúd
A táróból telérkövető járatok indulnak – magyarázza Manó, aki ezek szerint gondolatolvasó is egyben, hiszen pont ezt akartam kérdezni. Lábunk alatt a csorga (vízelvezető árok a járat szélén) csak éppen nedves, de a kőzetrepedéseken beszivárgó víz miatt mindenesetre érhető, hogy miért kellett a vízelvezető altárókat nyitni. A kőzet bomlásából származó agyag viszont viccesen cuppog, a járatban alvó denevéreket azonban ez sem zavarja. Így jutunk el a 300 méter mélyen található, függőleges aknához a mintegy 1,5 kilométer hosszban járható táróban. A lefelé és felfelé is több tíz méteres, oldalvágatokkal tarkított, függőleges járat viszont már félelmetes. Nem attól, hogy a bányászok felébresztettek volna valami szörnyeteget a hegy mélyén, hanem borzongató abba belegondolni, hogy a félhomályban, kezdetleges eszközökkel dolgozó bányászok hogyan vájták ki mindezt. A szellőztetés biztosításán túl egyébként az egyes járatok összekötése és a szállítás segítése volt a függőleges aknák legfontosabb feladata, amelyek nem is nyíltak feltétlenül a felszínre. A tanösvény 4. pontján látható az a 15. században mélyült, 132 méter mély Lipót-akna, amely a Veres-vízi-altáróra nyílt egykoron, s belőle kezdetben létrákon, majd lovak által hajtott emelőszerkezet segítségével emelték ki az ércet.
A Veres-vízi-bánya tragédiája
A kibányászott ércet különböző ércőrlőkben kellett először finomra aprítani, majd ülepítéssel és válogatással nyerték ki az olvasztókba kerülő termésaranyat. Itt jön képbe a tanösvénynek a Lipót-aknát követő két további megállója: a Kánya-hegy tetején található különleges kőfolyás (3.) és Konczfalva egykori ércőrlő telepe a Veres-víz patak mellett (1.). A mosást, az osztályozást és az őrlést az ércpörkölés és a kohósítás követte. A vízi energia 1330-as években történt hasznosítását megelőzően először kőmozsárban vasrudakkal törték meg a követ, majd kézzel hajtott, kis méretű malomkövekkel őrölték az ércet. Telkibányán három őrlőtelep több száz malomkőpárja végezte az ércdúsítás nehéz feladatát. A Megyer-hegy ma már vasalt utaknak helyet adó, nevezetes kőbányája mellett a közelben is található volt egy malomkőbánya, amely ráadásul különleges bizonyítékkal szolgál a Veres-vízi-bánya költők által is megénekelt tragédiájának feltételezett okára.
Az egykori Konczfalvából ma már nem sok látható
A környék leghíresebb történetét, az 1443-ban 360 bányász életét kioltó bányaomlást Tompa Mihály énekelte meg. A szakemberek szerint ugyan ennyien nem lehettek akkoriban a bányákban, de éppen a Kánya-hegy felső régiójában található kőfolyás a bizonyíték arra, hogy a bányászat fénykorában, a 15. század derekán komoly földrengés rázta meg a vidéket, s ez bizony okozhatott szerencsétlenséget. A kőfolyás anyagában gömbölyű, üledékes kavicsokat láthatunk, ami azt jelenti, hogy 12,5–13 millió évvel ezelőtt itt egy folyó szállította üledékét az akkoriban egyáltalán nem kiemelkedő térszínen, s ennek kavicsüledékéből az utóvulkáni folyamatok hatására cementálódott össze a mai, nagyon kemény konglomerátum. A réteg tömbökre hasadása egyes feltételezések szerint a bányaomlás előidézésére is képes nagy földrengés eredménye, hiszen több szomszédos horpában is megtalálhatók ezek az összetört tömbök. Ráadásul a tömbök élei, szakadási felületei újszerűek, fölöttük pedig ez az üledékes réteg egyben is megtalálható. A tömbök között egyébként több „malomkőkezdeményt” is észrevehetünk, közepükön a tengely számára készített lyukkal.
A Kánya-hegyi-kőfolyás, a bányaszerencsétlenség okának egyik lehetséges bizonyítéka
Opál, kaolin és a NATO-lokátor
A középkori járványok és háborúk ellenére a bányavárosok fejlődése töretlen volt egészen a 16. század közepéig. Ekkorra egyrészt egyre költségesebb lett a kitermelés, másrészt a tengerentúli ásványkincsek felfedezése hatalmas kihívást jelentett. Telkibányán azonban újra és újra megindult a bányászkodás. A szabadságharc finanszírozására a 17. század végén II. Rákóczi Ferenc például újra üzembe helyeztette a bányákat, majd hasonlóan a többi felvidéki bányavároshoz, a bányatechnológia korszerűsítése miatt Mária Terézia korában is történt fellendülés. De mivel tulajdonosaiknak már egyre kevesebb hasznot hoztak, a bányák a 19. század végére fokozatosan bezártak. 1951-ben nagyszabású kutatás indult a területen, de gazdaságosan kinyerhető ásványkincset nem találtak, így a hegy egyben maradt, és a régi történeteket a gyönyörű erdő hűvösében kutathatjuk. A Kánya-hegy tetején található katonai lokátor ma minden bizonnyal ismertebb, mint hazánk legnagyobb horpamezője. Bár az is igaz, hogy a környéket gyakran látogatják ásványgyűjtők is, hiszen
európai viszonylatban is egy jelentős ásványlelőhelyről van szó: kvarcokat, opálokat akár a turistaúton is találhatunk, valamirevaló hazai ásványgyűjtő pedig szinte biztosan megfordult már a Fehér-hegy kőfejtőjében, a tanösvény 2. állomásán.
Évszázados malomkő a múzeum udvarán
Van azonban Telkibányának egy másik bányászati „sikersztorija” is. A hófehér kaolint Rátka környékén már a bronzkorban bányászták, de a porcelánkészítés 19. századi fejlődése kellett hozzá, hogy felismerjék a bányajáratokban ekkor felfedezett kaolin fontosságát, főleg azért, mert a közelben a porcelánkészítés másik fontos összetevője, a kvarc is megtalálható. A Rákócziaktól elkobzott földek egy részén gazdálkodó, Széchenyi István baráti körébe tartozó Bretzenheim Ferdinánd herceg volt az, aki a reformkor eszméitől is fűtve hazánk első porcelán- és keménycserép-manufaktúráját éppen Telkibányán nyitotta meg 1825-ben.
Egy szintén évszázados, erdőben talált vasék
Az a bizonyos aranygomb
Bár a templom keresztjét tartó gomb már biztos nincs színaranyból, ahogy azt egykoron vélték, s a „klopacska”, a bányászoknak a műszak elejét és végét jelző kalapács is csöndes már régóta, Telkibánya kiváló úti célpont önmagában is. Az 1907-ben Hollóházára költözött egykori porcelángyár épületében kiváló, „emészthető” múzeum mutatja be a település nem mindennapi történetét, udvarán pedig a nevezetes malomkövek sorakoznak. Telkibánya vártemploma azt az időszakot jeleníti meg, amikor a 15. században hét faluból létrejött település gazdagságát erődítményekkel védték. Mellette Telkibánya harmadik nagy büszkesége, a jelentéssel bíró kopjafák állnak néma sorfalat, amelyet – hasonlóan a bányászkodáshoz – csak az ért meg, aki elmerül a részletekben.
S bár a település történetének új fejezetét az ide beköltöző mintegy 20 szlovákiai család írja újra, akik kassai lakótelepi lakásuk áráért vettek itt kertes házat, egyes portákon, ahogy Manónál is, évszázados kőtörő ékek lapulnak még…
A cikk a Turista Magazin 2021. novemberi számában jelent meg, amelyet a linkre kattintva megrendelhetsz. A Turista Magazin korábbi lapszámai szintén elérhetőek.
