A tiszavirág négyszáz éve még egész Európában elterjedt volt, ma jelentős állományai már csak a Tiszában és a Rábában ismertek. Megfelelő intézkedések nélkül összeomolhat az egyik legveszélyeztetettebb európai kérészfaj állománya.
A csíksomlyói pünkösdi búcsú, a szőregi rózsatő és a klasszikus magyar szablyavívás mellett a tiszavirágzás is bekerült a Hungarikumok Gyűjteményébe, ami reméljük, a faj fokozottabb védelmét is elősegíti majd. Bár a tiszavirág legerősebb állományai nálunk élnek, a megfelelő élőhelyek védelme nélkül a faj itt is veszélybe kerülhet.
A lárvának fontos szerepe van a folyók életében
„A tiszavirág látványos rajzása révén közismert kérészünk, azt azonban kevesebben tudják róla, hogy lárvája az imágóvá vedlést megelőzően három éven át az agyagos partfalban él és a folyóvizekben rendkívül fontos szerepet tölt be, úgy is, mint a szerves anyagokat kiszűrő táplálkozása révén a víz tisztítója, úgy is, mint más szervezetek, például a halak tápláléka. A faj klasszikus élőhelye a folyókanyarulatok külső ívén levő szakadópart, ahol a sodorvonal közel halad a parthoz, de kisebb számban a folyó más élőhelyein is előfordul.
A megfelelő élőhelyeken kialakuló telepekben néhány folyamkilométeren milliós számban élhetnek tiszavirágok
– írja Prof. Dr. Lengyel Szabolcs az Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) Tisza-kutató Osztályának tudományos főmunkatársa az ÖK közleményében.
A tiszavirág (Palingenia longicauda) rajzása már a korai természettudósok figyelmét is felkeltette. Az első, bizonyosan ezt a fajt érintő leírás majdnem négyszáz éves (CLUTIUS 1634). A faj ekkor még egész Európa-szerte elterjedt volt, Clutius is a mai Hollandia területén figyelte meg azt. A tiszavirág korábban Nyugat-és Közép-Európa nagy részén előfordult, de a 19. és 20. század során elterjedési területének jelentős részén kipusztult. A faj utolsó megfigyelése a franciaországi Loire-ból 1922-ből, a Rajna német és holland szakaszáról 1952-ből, a Dunából pedig 1974-ből származik.
Eltűntek a szakadópartok
A kipusztulás okai főként a folyószabályozások, a meder-átalakítások, a partvédelmi művek (például partbiztosító kövezés, sarkantyúk) építése voltak, amelyek a faj klasszikus élőhelyének számító szakadópartok eltűnéséhez vezettek, míg kisebb mértékben valószínűleg a szennyezések is szerepet játszhattak.
A legóvatosabb becslések szerint is a faj az egykori európai elterjedési területének legalább 95%-áról eltűnt.
A faj biztos előfordulásának számító Tisza és Rába mellett 2015-ben a Dunában, Gönyűnél is felfedeztek egy kisebb állományt. A faj bizonytalan előfordulásait jelezték a Dnyeper és a Dnyeszter folyókból, a Duna-deltában és a Prut folyó moldovai szakaszain is. Németországban próbálkoztak már a faj visszatelepítésével, eddig azonban nem jártak sikerrel.
Érdemi lépések kellenek a faj fennmaradásához
A közelmúltban végzett genetikai vizsgálatok során kiderült az is, hogy a tiszai és a rábai állomány között genetikailag eltérés van, ennek oka az lehet, hogy ezek az állományok eltérő menedékterületen vészelték át az utolsó jégkorszakot. A rábai populáció valószínűleg a valamikori nyugat-európai állomány utolsó megmaradt képviselője lehet.
A tiszavirág igazi hungarikum-faj, azonban a faj európai kipusztulását okozó veszélyeztető tényezők ma is fenyegetnek.
– figyelmeztet az Ökológiai Kutatóközpont közleménye.
Egy vizsgálat szerint például a partvédő kövezéssel ellátott szakaszokon feleannyi lárva kel ki, mint a természetes partszakaszokon, de a hidak, műutak környékén tapasztalható fényszennyezés is hozzájárulhat az élőhelyek leromlásához.
Ha nem történnek érdemi beavatkozások a faj élőhelyeinek védelmére, a természetes folyódinamika fenntartására, összeomolhat az állomány. Ennek elkerülésében és a faj fennmaradásában Magyarországnak óriási felelőssége van.
