„Mintha intravénásan nyugtatót kapnál” - mondja Ljasuk Dimitry, aki fél évet élt karanténban egyedül egy Tisza-tavi szigeten, amelyről nagyjátékfilmet is készített. A Jóreménység-sziget című film szól a természet gyógyító és a magány átformáló erejéről, és arról, hogy érdemes küzdeni az álmokért.
Emlékeztek, amikor két évvel ezelőtt tavasszal a pandémia miatt szinte minden leállt, sokan a négy fal közé szorultak, és minden olyan ijesztőnek, kilátástalannak tűnt? És emlékeztek arra a két évvel ezelőtti történetre, amit akkor mi is bemutattunk nektek, amelyben a járvány miatt Ljasuk Dimitry önkéntes karanténba vonult a Tisza-tó egyik kis szigetére egy komfort nélküli kunyhóba? A pár hetesre tervezett kalandból végül egy féléves elvonulás lett, és közben egy álom vált valóra.
Dimi a Tisza-tó mellett nőtt fel, és gyerekkora óta filmeket szeretett volna készíteni, pár évvel ezelőtt a Tisza-tóról és a természetről szóló rövid videókkal kezdte, majd a szigeten belevágott élete első nagyjátékfilmjébe. Az őrültségnek tűnő gondolatból, hogy mindezt ráadásul egyedül alkossa meg, végül valóság lett. A Jóreménység-sziget című film elkészült, és november 17-től látható a hazai mozikban.
Ha nem tudnánk semmit a film hátteréről, azt hihetnénk, hogy ez egy mese - amit a gyönyörűen felvett természeti képek csak tovább erősítenek-, pedig a történet nagyon is valóságos. Dimi féléves elvonulását folyamatosan filmezte, a történetbe pedig beleszőtte gyerekkori emlékeit, az akkor már hét éve meghalt édesapját, és a hozzá fűződő viszonyát.
A természetben nomád körülmények között, egyedül eltöltött idő kíméletlenül szembesíti önmagával, és közben megtapasztalja a természet gyógyító és a magány átalakító erejét.
Rájön, mi az, ami fontos az életben, és mi nem, megtapasztalja a valódi szabadságot, és megtanulja az elengedést. Mindezt úgy teszi filmvászonra, hogy miközben maga is folyamatosan alakul, minket, nézőket is nyakig behúz.
A filmet nézve a kezdeti megfigyelő állapotból egyszer csak azt vesszük észre, hogy mi is ott vagyunk a Tisza-tó partján, abban a gyönyörű természeti környezetben, és szinte együtt építjük, csinosítjuk a kunyhót és környezetét a főhőssel. Meg persze bosszankodunk azon, hogy nem sikerül olyan könnyen megépíteni azt a stéget.
Valljuk be őszintén, hogy sokan vágyunk arra, hogy kicsit kiszakadva a hétköznapokból és a mókuskerékből, egy olyan szabad életet tapasztaljunk meg, ahol nincs más dolgunk, mint figyelni, és élvezni a természet adta kincseket. Ha másképp nem, Ljasuk Dimitry filmjével most ezt átélhetjük, annak minden szépségével és küzdelmével együtt. Kontrasztként pedig megjelenik a város is, de hogy miért, az a filmből kiderül. A film alatt időt kapunk magunkra, és talán a végére bennünk is megindul valami változás, hogy merjünk álmodni, és hogy az álmokért érdemes tenni és küzdeni.
A Jóreménység-sziget nem természetfilm, hanem a természetben játszódó kalandfilm, monodráma, viszont a Tisza-tavat és élővilágát olyan szemmel és érzékenységgel jeleníti meg a szerző, amit eddig még nem láthattunk. A gyönyörű felvételek mellett pedig az is feltűnhet, hogy mennyire hangsúlyosak és hitelesek a természet és az élőlények hangjai.
Dimi nagyon ügyelt arra, hogy a hangok valódiak legyenek, a karantén után egy évvel is még visszament hangfelvételeket készíteni, hogy tényleg a Tisza-tó „szólaljon” meg a film alatt.
Ljasuk Dimitrynek ez az első nagyjátékfilmje, amit szinte teljesen egyedül és önerőből készített, csak néhány jelenetnél, és az utómunkáknál kért segítséget, hogy valóban mozivászonra alkalmas színvonalú film készüljön. Ezt tudva még inkább elismeréssel bólint az ember a filmet látva, még ha van is benne némi túlzott közölni akarás itt-ott. A narrációból néhol lehetne kevesebb, hogy inkább a képek beszéljenek, de ezzel együtt is egy nagyon szerethető film, és sokunk álmát valósítja meg.
Ízelítőül most nézzétek meg a trailert, alatta pedig egy beszélgetést olvashattok Ljasuk Dimitryvel a film készítésének körülményeiről, kudarcokról, örömökről, lecsendesedésről, a természet gyógyító erejéről, és hogy mi mindent tudott beépíteni az életébe ebből a nem mindennapi kalandból.
Mi motivált leginkább a film elkészítésében?
A kisfilmek után úgy éreztem, hogy eljött a pillanat, hogy megcsináljam az első nagyjátékfilmemet. Ott a kunyhóban ismertem fel, hogy ez az a helyszín és történet, amit meg tudok és meg is szeretnék valósítani. Az elején még naivan azt gondoltam, hogy ez simán menni fog, akkor még nem sejtettem, hogy ez mekkora munkával fog járni. De a szigeten való ottlétnek, és az alkotás folyamatának köszönhetően egy olyan „flow” állapotba kerültem, ami hajtott tovább, hogy megvalósítsam az álmom. Amikor pedig már nyakig benne voltam ebben az élethelyzetben, és felismertem, mit ad a természet, az elvonulás, és hogy a magánynak milyen ereje van, akkor már szerettem volna ezt megosztani másokkal is, megmutatni mindazt, amit ott tapasztalok és átélek.
Voltak olyan helyzetek, amit kudarcként éltél meg?
Persze, több is. Nagyon sok olyan jelenetet vettem fel, ami sajnos rosszul sikerült, mert még nem volt meg a megfelelő szintű tudásom és felszerelésem, és ez csak a vágásnál, utómunkánál derült ki, így nem tudtam őket használni. De azt is kudarcként éltem meg, hogy a kunyhót végül nem sikerült úgy megjavítanom, hogy ne ázzon be, mert szintén nem volt meg hozzá a megfelelő felszerelésem. Halat se tudtam fogni egész nyáron, hiába akartam felvenni, aztán amikor már kifogytam szinte mindenből, akkor végre megtört a jég, és lett kapás. De sokkal nagyobb kertet is szerettem volna, viszont az agyagos talajban nem fejlődött ki például a répa meg a saláta.
El kellett telnie három hónapnak, hogy úgy érezzem, jól vagyok, rendben vagyok. Addig azt, hogy én nem bírom a magányt, illetve hogy el vagyok szakadva a külvilágtól, gyengeségként éltem meg, és kudarcként azt, hogy ott vagyok egyedül egy szigeten. Mintha elmenekültem volna a világ elől, ami részben így is volt. Viszont ez a fajta egyedüllét kellett ahhoz, hogy rájöjjek dolgokra, és hogy értékeljem azt, hogy ott lehetek.
És mi okozta a legnagyobb boldogságot a fél év alatt?
A stég megépítése, és hogy utána minden reggelem és estém azon töltöttem. Meg Márti, a nagy lilik érkezése és jelenléte. Leírhatatlan érzés egy vadonbéli állattal való kapcsolat. Úgy érzem, mintha azért jött volna, hogy megtanítson az elfogadásra, hogy ne akarjak birtokolni egy másik embert, és csak azért magamhoz ölelni, mert az jó nekem.
Volt a fél év alatt olyan helyzet, amikor azt érezted, hogy feladod? Akár a kunyhós életet, akár a film készítését.
Igen. Sokszor. Már az elején, amikor hirtelen tél lett, és tényleg attól féltem, hogy reggelre megfagyok. Egyáltalán nem voltam felkészülve erre a helyzetre. A kunyhó nem volt leszigetelve, rettentően hideg volt, átfújta a szél is, és akkor az is nehézséget okozott, hogy benyomjam a kamerán a felvétel gombot. Meg is kérdeztem magamtól, hogy mit keresek itt, minek kínlódom? Miért nem a kényelmes városban élem normálisan az életem, mint bárki más? A hosszú magány során számtalanszor kerültem olyan mélypontra, amikor úgy éreztem, értelmetlen, amit csinálok. Álom marad örökké és nem tudom befejezni, és amúgy sem lesz esélye a filmemnek bekerülni a mozikba, mert túl kicsi vagyok hozzá.
Mi az, ami túllendített ezeken a helyzeteken?
Minden holtponton a természet adta nyugalom és lecsendesedés, a Tisza és az ösztönök lendítettek át.
Erőt tudtam gyűjteni egy újabb napfelkeltéből, egy élményből, vagy egy pár órás kenuzásból, ez szinte olyan, mintha intravénásan nyugtatót kapnál.
Ez kell ahhoz, hogy utána az ember újra megpróbálja, újra optimista legyen, és újra elhiggye, hogy képes rá. A holtpontokat leszámítva egy folyamatos „flow”-ban voltam, amiben csak mentem, csináltam és megéltem a pillanatokat. Egy idő után már nem volt visszaút és a végén meg már tényleg úgy éreztem, hogy nem akarok visszamenni a civilizációba.
A filmből kiderül, hogy mi mindenre tanított meg ez a helyzet, de mi maradt meg valóban abból a fél évből a mai életedben?
Megtanultam lecsendesedni, és érzékelni azt, hogy mire van szükségem, és hogy ne mások elvárásai szerint éljek, ne akarjak más lenni, hanem önmagam legyek. Hogy tudjak őszintén az örömeimről és a fájdalmaimról is beszélni. Ez alatt a fél év alatt tanultam meg igazán, hogy a természet és az élőlények iránt milyen alázatra van szükség, és mi a helyes viselkedés, és ezt szerettem volna megjeleníteni a filmben is. Ami még megmaradt, hogy ott ki tudtam zárni a világnak azokat a nyomasztó híreit, amik minden nap befolyásolják az ember hangulatát, érzéseit. A közösségi médiát és cseteket most csak bizonyos idősávokban használom, akkor válaszolok a kérdésekre, de nem nézegetem folyamatosan, tévét pedig eddig se néztem. Tudok róla, hogy mi folyik a világban, de mégis igyekszem kizárni, hogy ne erről szóljon a napom.
És mi az, ami visszakúszott a régi városi életedből, és nem tartod olyan jónak?
Amikor elhatároztam, hogy nagyjátékfilmet készítek, fogalmam sem volt róla, hogy mennyi munkával, és ezáltal mennyi lemondással jár ez. Pont azt határoztam el a szigeten, hogy kevesebbet fogok dolgozni, több időt fogok áldozni a szeretteimre, barátaimra, és több időt szánok lecsendesedésre. De amint nekikezdtem a vágásnak, végtelennek tűnő munkába csöppentem és semmi másról nem szólt az életem, csak a munkáról. Teljesen elszigetelődtem. Nappal a rendes munkám, éjjel a film. Most jutottam el oda, hogy hamarosan pihenhetek, és valóban megélhetem azt, amit a szigeten elhatároztam és megtanultam.
Szerinted mi a titka annak, hogy a természetnek ilyen ereje van, hogy képes ennyire mélyre nyúlni, és ilyen változásokat okozni?
Városokat, felhőkarcolókat építünk, de az ember alapvetően a természetbe született, és sokáig ott élt. Szerintem ez az ősi gyökér és kapocs, ami fel tud szabadulni egy zarándokút, vagy elvonulás során, és ezek az igazi ősi energiák, amik rendbe rakják az embert. Olyan gondolatokat, érzéseket kap, amitől aztán teljesebb lesz. És persze nem kell mindenkinek fél évre elvonulnia egy kunyhóba, mert ezt akár egy kéktúra is megadhatja, vagy egy hétvégi kirándulás, ha valaki elmegy mondjuk a Bükkbe, vagy a Pilisbe, ahol a telefon nyomkodása helyett órákat tud sétálni egyedül, vagy egy olyan emberrel, akivel úgy is jól érzi magát, ha meg sem szólalnak.
Megvan már a következő filmed témája?
Épp egy közös természetfilmen dolgozunk Szendőfi Balázzsal és Fehér Zoltánnal, ami szintén a Tisza-tóról fog szólni, és aminek a címe Az ember alkotta paradicsom. De természetesen vannak már saját filmekre is ötleteim. A következő nagyjátékfilmem egy gyerekkori élményemet fogja feldolgozni, de van egy sorozatötletem is, amit még nem árulnék el. Ezen kívül egy dokumentumfilmet is szeretnék készíteni a vízről, pontosabban az édesvízről, ami az egyik legnagyobb kincsünk.
Van, ami hiányzik most neked a szigetről?
Igen, az hogy ott üljek a stégen, és lássam, ahogy felkel a nap hajnalban, miközben a Tisza csapdossa a lábamat. Hiányzik az a nyugalom és egyszerűség. Hiányzik, hogy az legyen a legnagyobb „problémám”, hogy este hogyan forralom fel a vizet, hogy reggelre legyen meleg vizem a teámhoz.
