Íme, 2020 legvarázslatosabb természetfotói!

Az idei évben a szervezők nem bíztak semmit a véletlenre, már tavaly ősszel elhatározták, hogy online átadón fogják kihirdetni a Varázslatos Magyarország (VM) fotópályázat 11. évadának nyerteseit. A pandémia miatt a tavalyi átadó igencsak elhúzódott, mert hónapokig reménykedtek benne, hogy talán személyesen tudnak majd gratulálni a díjazottaknak. Végül a jubileumi esemény a virtuális térben valósult meg akkor is. Mindenesetre a 2020-as év, a sok rossz hír és korlátozás mellett, azért tartogatott pozitív dolgokat is. Sokan fordultak a természet felé, feltöltődést remélve egyre többen kezdték el járni hazánk túraútjait. Nem voltak ezzel másképp a természetfotósok sem, ha tehették ők is minél többet voltak kint a természetben, így a tavalyi évadban kétszer annyi pályamunka érkezett be a pályázatra, mint az azt megelőző évben.

Több, mint 250 fotós 5000 képpel nevezett hazánk egyik legnagyobb természetfotós pályázatára, a kilenc hónapon át tartó versenyben végül az összesített ranglista élére az egy évvel azelőtt is győztes Potyó Imre került. Így ő örülhetett ismét és vehette át a szervezőktől a Prédikálószékre szervezett átadón a Varázslatos Magyarország legjobb természetfotósának járó trófeát. Az átadót Gaál Péter, a Varázslatos Magyarország alapítója, és Kövesi Eszter, a Varázslatos Magyarország kommunikációs vezetője tartotta meg a pazar hátteret adó Dunakanyar felett.

Potyó Imre fotóinak stílusa mára már annyira kiforrottak, hogy ha nem látnánk nevet a képek mellé írva, akkor is tudnánk, hogy az ő munkáit látjuk. Nehéz lehet így objektíven zsűrizni képeit, bár talán az menti meg mégis anonimitását, hogy a stílusformáló fotósokat előszeretettel utánozzák, így őt is.

Az átadó után megkerestem Imit, hogy gratuláljak neki, és hogy kifaggassam pár fotójáról. Nem meglepő módon terepen volt a Börzsönyben, és épp gyepi békák és petecsomóik fotózása közben értem el. Illetve már végzett, de még kint volt az erdőben, a nap már alábukott a horizont alá, a rigók dalát pedig még telefonon keresztül is hallottam. Mesélte hogy a denevérek már repkednek az esti erdőben és egy erdei szalonka is elhúzott a feje felett.

Mesélt a gyepi békák fotózásáról, vagy százan lehettek ezen az estén, és hogy nagyon kis félénkek, minden mozgásra elbújtak, szóval csak a gép melletti hosszas mozdulatlan gubbasztással tudta fotózni őket és lerakott petecsomóikat a halszem objektívjével. És itt most vissza is tudunk kapcsolódni a pályázathoz, ugyanis Imi a tavalyi évet erre szánta, hogy ezzel a számára még új látószöggel kísérletezzen. Egész meglepő volt az ok, hogy miért:

„Annyira elcsépelt a halszemoptika, hogy azzal csak rossz képet lehet csinálni. Csupán nekem újdonság ez a látószög, de ez már egy több évtizede használt optikatípus. Olyan objektív ez, hogy először izgalmas újdonságnak érzed, fél-egy évig használod, aztán megunod. És pont ez a kihívás ebben, hogy egy ilyennel mégis hogy lehet jó képet csinálni, ami még újdonságnak is hat. Előnye, a hihetetlenül nagy látószöge mellett, hogy elképesztően nagy mélységélessége van, így a tömegesen rajzó állatokat jó fotózni vele. Ráadásul alkonyatban, kék órában fotózva a táj torzulása se annyira zavaró a képen.”

A VM szervezői az átadó felvételére meghívták a pályázat három eddigi első helyezettjeit, így Imi is ott lehetett a Dunakanyar felett, a pazar panorámával rendelkező Prédikálószéken. Itt is elmesélte, hogy a tavalyi évadot a halszemoptikával való kísérletezéssel töltötte, és tulajdonképpen újrafotózta az eddigi témáit csak szélesebb látószöggel és jóval közelebbről, és a fenti dunavirágos kép is ennek az eredménye. A három természetfotós klasszis elmondta azokat a szempontokat, amitől szerintük jó lesz egy természetfotó.

És hogy nyitott szemmel járjon a természetben, keresse az újdonságokat, mert ez kell ahhoz, hogy olyan képek születhessenek, amilyeneket még nem nagyon láttak előtte.

Kíváncsi voltam Iminek melyik a kedvenc fotója a 2020-as pályázati képeiből és persze többet is említett. A már látott Peteuniverzum nagy kedvence, de nagyon szereti ezt a bimbós pöfeteg képet is, amelyet a Bajdázói-fenyvesben fotózott. 2014 óta fényképezi a gombák spórakilövéseit, viszont ezúttal nem folyamatos fénnyel, hanem vakuval próbálkozott.

Mutatunk még egy képet Imitől, amelyen két kedvenc témája találkozott, és csak néhány másodpercig tartott ez az izgalmas együttállás.

Tavaly egyébként Imre az első két hónapot kihagyta a pályázatból, ugyanis akkor még nem tudta biztosan, hogy el szeretne-e indulni. A

Imi végül mégis elindult a tavalyi pályázaton, de azt javasolja, hogy ezt inkább ne utánozzák, mert a maradék hét hónapban elég nehéz volt behoznia a lemaradást. Ráadásul két olyan hónap maradt ki, amikor a zsűri még lelkesen osztogatja a magasabb pontszámokat, hisz több hónapos kihagyás után, az évad első hónapjaiban még nagyon örülnek minden képnek a zsűri tagjai.

Az átadón Máté Bence is elmondta, hogy számára mitől lesz egy kép értékes. Azon túl, hogy fotótechnikailag tökéletes, esztétikailag pedig megkapó legyen, fontos, hogy látható legyen rajta valami érdekes etológiai jelenet is, amitől igazi természetfotó lesz. Daróczi Csaba pedig, aki már hatszor nyerte meg a VM legjobb természetfotósa címét, és tavaly zsűriként vett részt a versenyen, a szempontok között az újdonságot, a megismételhetetlenséget és az esztétikumot említette, de talán azt tartja a legfontosabbnak, hogy a kép a nézőből érzelmeket váltson ki. Nem tudom, ez most mennyire segít az idei indulóknak, de jó ha tudnak róla, ugyanis Csaba a 2021-es évadban a zsűriben lesz ismét. És ha már újdonság, a zsűri is megújul, idén két friss szereplő fogja kicsit felbolygatni a pontozók háza táját, egyikük az a francia mélytengeri fotós és búvár, Laurent Ballesta, aki már a VM első éveinek egyikében is meghívást kapott a zsűri soraiba. A másik pedig ifj. Vitray Tamás, a National Geographic Magyarország magazin főszerkesztője. Ők ketten valószínű friss lendületet adnak majd a pályázatnak, és várhatóan az újszerű és merész próbálkozásokat fogják keresni és értékelni.

De most lássuk, ki az, aki nagyon közel volt ahhoz, hogy új névként kerüljön fel a ranglista élére, és mivel Daróczi Csaba zsűritagként nem indult tavaly, Potyó Imre felől pedig az első hónapokban nagy volt a csend, reménykedett benne, hogy talán 2020-ban ő is első lehet. Ő Hargitai László, aki végül ezúttal is második helyezést ért el az összesített ranglistán, hisz Potyó Imre mégis elindult a versenyen, és így ugyanúgy lecsúszott a dobogó legfelső fokáról, mint 2016-ban és 2018-ban, amikor még indult a pályázaton. Lászlót is megkerestem, hogy egy kicsit többet megtudjunk róla. Mint kiderült, a szlovákiai Eperjesen született, majd másfél évesen került Szolnokra, és azóta is ott él. Képei alapján azt tippeltem, hogy a madarak a kedvenc témája, a nagy kócsagok például, hiszen nagyon sok szép fotót nevezett róluk a tavalyi évadban.

Nem tévedtem, valóban főként madarakat szeret fotózni, de azt azért ő is érzi, hogy ez így lehet, hogy kevés lesz már egy idő után, hisz ebben a témában nagyon nehéz újat mutatni. Próbálkozott ő is mással, például a makrofotózással, de úgy érzi, ez nem az ő világa. László főként Szolnok környékén fényképez, és elmondta, hogy ő bizony nem fog messzire utazni egy madárért, ugyanis ahhoz, hogy számára elfogadható kép készüljön egy madárról, ahhoz nagyon sokszor ki kell menni hozzá fotózni.

Persze ez sem egyszerű, mert annak a Szolnok környéki ülepítő tónak a vízszintje, ahova érdemes kijárni fényképezni, az utóbbi 10 évben csupán 3-4 alkalommal volt ideális a madarak számára. Az egyik ilyen 2019-ben volt, akkor készültek a kócsagos képei, de egy másik Szolnok környéki helyre is kijár rendszeresen, egy ismerőse birtokára, ahol pedig szalakótákat szokott fotózni. Kihelyezett ott egy költőládát, már több évvel ezelőtt, és nagy örömére eddig minden évben költöttek is benne szalakóták. Idén pedig napelemes kamerát is elhelyezett benne, és bár még szalakóták nincsenek, seregélyek és kuvikok már meglátogatták.

Tőle is kértem saját kedvencet, László a napkeltés kócsagos sorozatát emelte ki, mert ezek olyan jellegűek, amiket akár ki is nyomtatna, és szívesen falra is tenne.

Az új zsűritagokon kívül is tartogattak a VM szervezői még meglepetéseket. Lesz egy új kategória 2021-ben, Kedvenc színünk: a sárga címmel, amely a National Geographic pályázati kategóriája. És a Mozgásban a természet kategória is megújul, ide ebben az évadban nem kis filmetűdöket várnak majd, hanem videósnitteket, amelyekből aztán az év végén, a természetfilmes Tóth Zsolt Marcell zsűritag és a szintén természetfilmeket készítő Török Zoltán fog összevágni egy kisfilmet.

Ha már ennél a kategóriánál járunk, lássuk ennek ki lett az első helyezettje. Ez pedig nem más, mint dr. Kriska György, aki apró vízilényekről és rovarokról készített kisfilmeket, amelyeket ide kattintva nézhettek meg. A második helyezett, a már sokak által jól ismert Koncz-Bisztricz Tamás lett, aki fiatal kora ellenére már öreg rókának számít a VM pályázatán. Olyannyira, hogy idén harmadszor nyerte meg az Ember a természetben kategóriát.

Tomi még csak most lesz 17 éves, de 2020-ban már hatodik alkalommal indult a pályázaton és az összesített rangsorban az eddigi legjobb eredményét hozta, kilencedik lett. Érdekesség, hogy a külföldi pályázatokon is remek eredményeket elérő Tomi pont a napokban nyerte meg az ifjúsági kategóriáját egy új nemzetközi versenynek. A WildArt Photographer of the Year egyébként nagyon hasonló a Varázslatos Magyarország pályázathoz, ugyanis az is egy egy éven át tartó verseny.

Az egyik tavalyi pályázatos kedvenc képén egy apró levéltetű látható, amelyet a tiszaalpári Nagy-tónál fényképezett egy tündérfátyol levelén. A szép sárgás fények az ellenfényt adó lemenő napnak, az izgalmas formák pedig a növényen lévő vízcseppeknek köszönhető.

Tomi kapta 2020-ban A legtöbb pályázat és A legtöbb feltöltött fotó különdíját. Ebből is látszik, hogy Tomi nagyon lelkes, rengeteget jár ki fotózni, és ezeket az eredményeket másképp nem is lehet elérni. Arra a kérdésre, hogy jövőre indul-e a pályázaton, ezúttal nem mondott egyértelmű igent, de szerintünk nem fogja kihagyni. Nehéz volt Tominak választania magától képet, hogy még mit mutassunk be, mert nagyon sok kedvence van. Végül ezt a mórahalmi Nagyszéksós-tónál készült dankasirályos képét választotta.

Ehhez a fotóhoz ki kellett feküdni a víz szélére, mégpedig álcaháló alá, amit szerencsétlen módon a szél folyamatosan le akart vinni róla és édesapjáról. Ők ketten még mindig együtt járnak ki fotózni, ahogy azt Tomi kisebb kora óta megszokták. Rengeteg gólyatöcs, gulipán, cankó volt a vízen, amikor megérkezett ez a danka sirály, a képen pedig a lecsapás előtti pillanatokat láthatjuk.

És most lássunk egy különdíjast! A naturArt, azaz hazánk másik legnagyobb természetfotó-pályázatának különdíját Szűcs Boldizsár kapta a mezőny legkreatívabb természetfotójáért. Valóban nagyon izgalmas kép lett ez a víz alól fotózott halászó törpegém. De hogy hogyan készült, azt magától Boldizsártól tudjuk meg.

Boldizsár Bogyiszlón él, és biológia szakon PhD-hallgató, szabadidejében pedig már 6 éve fényképez, de csak 3 éve foglalkozik vele komolyabban. Az elején a madarászat kapcsán készített képeket, de az elmúlt 3 évben már esztétikailag is szép és különleges fotók készítésére törekszik. A fent látható díjnyertes képet a Bogyiszló melletti tónál fotózta, amelyben van egy olyan nádsziget, ahol nagyon sok törpegém költ. Egy tojót figyelt meg, amely egyre bátrabb lett, és először csak a vízfelszín felett fotózta. Mutatunk is egy ilyen képet:

Kellett egy kis leleményesség ahhoz, hogy a fényképezőgép valahogy a víz alá kerüljön. Egy virágosláda alját vágta ki, és arra ragasztott egy üveglapot. Az üveglap fölé csalihalak kerültek és már csak várni kellett, hogy a törpegém lakmározni kezdjen.

A fényképezőgép mellett vakut is használt, de nem sok kép lett éles az elkészült rengeteg fotó közül. Igaz, ha az egyik ilyen zseniálisra sikerül, akkor nincs is szükség többre.

Boldizsárnak van egy másik nagyon izgalmas képe, amit már rég meg szerettem volna tudni, hogy hogyan készült. Most végre megkérdezhettem tőle. Ugyanis a kép közepén lévő fényes pontról fotós ismerősökkel nem tudtuk eddig kideríteni, hogy az minek a fénye lehet. És a válasz egészen triviális.

A fotón egy édesvízi medúza látható a víz alatt. A fényképezőgépet pedig egy akvárium segítségével merítette a víz alá. A medúzát egy zseblámpával világította meg a gép felől és ennek a fénye tükröződik vissza az akváriumról ott, ahol a vízfelszínnel találkozik. Ez egy multiexpozíciós kép, amin az egyik fotó a medúzáról készült az elemlámpa fényével és egy másik, hosszabb expozícióval pedig a csillagokat fényképezte le. Boldizsár harmadik alkalommal indult a pályázaton, és az idei volt a legjobb szereplése, igaz úgy, hogy két hónapot ő is kihagyott, egy harmadikat meg bebukott, mert bár feltöltötte a képeket, de elfelejtette a nevezési díjat is befizetni. Kedvenc témájára két éve még azt mondta volna, hogy a madarak, de most már az éjszakai fotózás és a makroképek készítése is nagyon tetszik neki. Potyó Imrétől nagyon kedveli az ugróvillásokról készült képeit, és lehet, hogy majd próbálkozik ő is ilyennel.

Még nagyon sok fotóst kerestem volna meg szívesen, hogy meséljenek a képeikről, de akkor ez egy végtelen történet lenne. Inkább még itt a cikk végére készítettem egy kis válogatást a 2020-as év legjobbjaiból.

A Varázslatos Magyarország pályázata pedig idén 12. alkalommal is elindul április elején, mégpedig egy megújult weboldalon nevezhetnek majd az indulók, és nézhetjük majd meg a hazánk nemzeti parkjaiban készült legszebb képeket. A szervezők idén is folytatják a pár éve megkezdett „Ma egy fészek, holnap az óceán!” önkéntes környezetvédelmi akció-sorozatot, és ha kíváncsi vagy a VM-dalára, amit ezúttal a Follow The Flow együttes készített, akkor kattints ide.

A további szép és izgalmas pályázati képekért pedig kattints az alábbi képre! A kép alatt pedig a Varázslatos Magyarország 2020-as díjazottjainak listáját láthatjátok.