A távoli és fenséges Bükk-fennsík minden túrázó képzeletét megmozgatja. S nem csak a természetjárókét: talán nincs is más hazai túraterepünk, ahol a táj ilyen mértékben vált volna főszereplővé.
A Bükk „legjellegzetesebb része egy négy-hat kilométer széles, számtalan töbörrel, ravaszlyukkal, nyelővel és barlanggal telehintett, erdő borította fennsík, mely tizenkét kilométer hosszúságban, nyolc-kilencszáz méter magasan húzódik a hegység tetején.” A realista próza elvárásainak megfelelően így írja le Déry Tibor Simon Menyhért születése című kisregényében a történet helyszínét.
Sok olyan, konkrétan beazonosítható táj van hazánkban, amely irodalmi művek vagy éppen filmek helyszíne lett, vagy megihletett egyes alkotókat. Jancsó Miklós például imádta a Káli-medencét, több filmje is ott forgott, de a táj jellemzően nem önmagát játszotta. Ha már Balaton, akkor ott van a Ház a sziklák alatt remekműve, vagy éppen a Nyár a hegyen: sok filmben fontos elem a táj, jelen esetben a Badacsony fenséges hegye, de nem főszereplő.
A Simon Menyhért születése című mű viszont azért különleges, mert ott maga a Bükk-fennsík és az ott élő emberek a főszereplők, a kisregény (és a film) pedig a természeti elemekkel való küzdelemről szól, miközben egy nagyon is emberi történetet mesél el.
Szőts István 1941-es Emberek a havason című műve lehet egy előzmény, amely „fotografált színpad” helyett a valóságba vitte ki a szokatlan beállításokat használó, fény-árnyék játékokat bemutató kamerát, egészen pontosan a Kárpátokba, az Egyes-kőhöz, ahol a táj aztán önálló szereplővé lépett elő (nem véletlen, hogy a formálódó olasz neorealizmus alkotói előfutárként ünnepelték e filmet).
Kapaszkodás a Gerennavár felé
A legtöbben talán nem is a könyvet, hanem a belőle készült filmet ismerik, azt viszont kevesen tudják, hogy a Simon Menyhért születése valós eseményen alapszik. A film egyben ritka ipartörténeti emlék is, hiszen látható benne hazánk egyetlen erdészeti céllal létesült, siklópályával rendelkező vasúti pályája. A kisregény és a film pedig különleges helyet foglal el a magyar kultúrában: művészi lenyomata az adott kornak, a cseppet sem könnyű 1950-es éveknek. Van tehát miért nekiindulni és túrát szervezni a történet ma is létező helyszínei köré!
Az eredeti történet
Lakos György 1925-ben született, s talán alföldi származása vonzotta hazánk legmagasabb átlagmagasságú hegységébe. Mindenesetre az Erdőgazdaság című lap szerkesztőjeként kereste fel a különleges hangulatú Bükk-fennsíkot, ahol rátalált a különös történetre.
Az újságban megjelent eredeti riportja arról szól, hogy 1951 telén a Bükk egy kis falujában véletlenül találkozik volt iskolatársával, Kovács Lajossal, aki 1948 óta erdészként dolgozik a Bükk-fennsíkon, a Csurgói erdészházban. A beszélgetés során Kovács lelkendezve számol be a hegyi élet szépségeiről és az ott lakó emberek jóságáról. Ez utóbbit alátámasztandó meséli el gyermeke két évvel korábbi születésének kalandos történetét (a történet a szerző által írt Emberek a Bükk-fennsíkon című szociográfiában is megjelent 1952-ben).
A híres-nevezetes Csurgói erdészház
A történet szerint tél van az erdőn, nagyban zajlik a fakitermelés. Kovács Lajos, csurgói erdész kora reggeltől késő estig az erdőt járja. „A Bükkön nincs sem orvos, se szülésznő” - figyelmeztetik naponta az erdészt munkásai. Azt tanácsolják, vigye le várandós feleségét a városba, hiszen a legközelebbi orvos 17 kilométerre, Szilvásváradon van, a legközelebbi szülésznő pedig Ómassán. De Kovács Lajos nem sokat ad az ilyen beszédre, mert pár nappal azelőtt voltak feleségével Egerben, az orvosnál, aki szerint három hétig nem kell tartani attól, hogy megindul a szülés. Csak hát ember tervez, Isten végez. Merthogy a tél elemi erővel köszönt be a Bükk-fennsíkra, méteres hó esik. A munkát abba kell hagyni, a munkásokat hazaengedik Répáshutára.
Amikor Kovács Lajos átviszi a szomszédos Hármaskúti erdészházba az elszámolást, vihar kerekedik, de akkora, hogy a hármaskúti erdész már nem akarja hazaengedni Lajost. De ő megy, megküzd a hóviharral, mert érzi, hogy egyedül hagyott felesége aggodalommal várja. És bizony, valami megindult a hóval együtt... Így Kovács Lajos indulhat rögtön vissza Hármaskútra, mert telefon csak ott van. A tomboló hóviharban órákig tart az egyébként húszperces út, közben be is esteledik. De menni kell…
Kovács Lajos félholtan érkezik Hármaskútra, de Szilvásvárad nem felel a hívásra. Hármaskúton van két szakiskolás erdész hallgató, ők indulnak síléccel a lábukon bele a vad éjszakába. Az egyik a szülésznőért Ómassára, a másik Szilvásváradra az orvosért. „De hiszen az utat sem ismerik! – mondja Kovács kétségekkel teli, mire a hallgatók válasza elmulaszt minden kételyt: „de itt emberéletről van szó”.
Az erdészház ma sem vesztett romantikájából, még Bánkút közelségének ellenére sem
Lajos a fiatalabbik hármaskúti erdésszel tér vissza a Csurgói erdészházba, aznap éjjel már másodszor. Hajnal kettő óra van, amire odaérnek. „Tiszta inget váltottam, jól lemosakodtam. Elszántam magam arra, hogy feleségem életét megmentem, ha a gyerek rámegy, akkor is”. Aztán a sűrűsödő fájások és félelmek közepette egyszer csak kinyílik az ajtó: de egyelőre csak a hír érkezik, miszerint a futár Szilvásváradra ért. De sajnos az orvos beteg, ezért Bélapátfalvára kellett menni másik orvosért. A sok kétség, félelem és aggodalom közepette jó hír viszont, hogy a szilvásváradi erdei munkások önként munkába álltak az éjszaka közepén, hogy utat vágjanak a hóban az orvosnak. Szilvásváradon már felnyergelték a lovat a bélapátfalvi orvos számára. S megindult a harc a hóval a fennsíkon is: a közeli feketesári erdész ökreit befogva tör utat a hóban.
Tudod, milyen érzés az, egyedül lenni az erdőben, irdatlan hótömegben és tudni, hogy mégsem vagyok egyedül? Még az asszony is, szegény, azt mondta: Már nem is fáj, meg fogom várni az orvost!
Megpirkad. A fennsíkon kisüt a nap. Lajos felesége már erősen kínlódik, amikor egyszer csak azt mondja: „Te Lajcsi, menj, nézd meg, mi van kint, mert csengettyűszót hallok”. Bánkút felől négy ló érkezik, a szánon az ómassai szülésznő. Hamarosan megérkezik az orvos, egy óra múlva pedig a gyermek, Ilonka is, aki nem mellesleg valamiért fiú lesz mind a könyvben, mind a filmben, de erről még a kritika is hallgat. „No, azóta tudom, hogy emberek élnek itt körülöttem, ha jó messzire elszórva is”.
Téli erdő a Bükkben
Ahogy az idézett Lakos riportból, illetve novellából kiderül, a történteket elmesélő „Kovács nem ismer minden részletet a „mentőexpedíció” menetéről. Így azt sem tudja elmesélni, miként sikerült három falu több tucat lakóját mozgósítani néhány óra alatt – annyit tud, hogy félnapnyi feszült várakozás után egyszer csak csengettyűszót hallott, amely a bábát szállító szán érkeztét jelezte, végül pedig gond nélkül megszületett kislánya, Ilus” – írja Reichert Gábor Önkritika vagy „bravúr-stikli”? című irodalmi kritikájában (a további idézetek is ebből a műből, illetve a kisregényből származnak).
Kovács Ilonka nyomában
Ezúttal hozzánk is kegyes a Bükk: nem várt módon már Eger környékén kifehéredik a táj. A december 27-én reggel még szendergő Szilvásváradon pedig igazán téli, az ünnepek után különlegesen csöndes, havas erdőben indulunk neki a hegynek a Tótfalu-völgyben, ahol egykoron a Szalajka-völgyet a Bükk-fennsíkkal összekötő kisvasút üzemelt. 1966-ig működött hazánk egyetlen, siklópálya közbeiktatásával dolgozó kisvasútja, amelynek különös módon a Simon Menyhért születése című film is emléket állít az első képkockákon.
Indulás a Bükk-fennsíkra (Tótfalu-völgy)
1910-ben épült meg a sínpár, amely valaha itt a völgyben kanyargott felfele, s amelyet kezdetben egy 800 méter hosszú facsúszda kapcsolt össze a fennsíkon található, Bánkút irányából érkező, lóvontatású sínpárral. Aztán Trianont követően, amikor jelentősen megnövekedett a hazai erdők faanyaga iránti kereslet, megépítették a Tótfalu-völgyből nyíló Kukucsó-völgybe tartó vasutat is, illetve az annak végén üzemelő, mintegy 200 méteres szintkülönbséget leküzdő, gravitációs rendszerben működő siklópályát, amely rövid időre feltűnik a filmben is. Átrakodást követően pedig a fennsíkon a Káposztáskert-lápa és az Őserdő érintésével Bánkútig működött a vasút. Szintén fontos ipartörténeti emlék a ma Olasz-kapunak nevezett sziklaátvágás, amely 1918-ban készült el, olasz hadifoglyok segítségével. A fennsíki vasutat a második világháborút követően elbontották, mert az szép lassan veszített fontosságából az 1953-ban megépült, Szilvásvárad irányából a fennsíkra érkező műúton zúgó teherautókkal szemben. Az 1992-ben kifestett, rendkívül hangulatos úton haladó sárga kereszt jelzés jelentős részben az egykori fennsíki kisvasút nyomvonalát követi.
Az 1954-ben készült filmben a sikló csak rövid ideig látható, ellenben a gőzös kulcsszereplő: festői képsorok sorozata mutatja be, ahogy utat törnek a vaskerekek a hóban, ahol meg mégis elakad a gépi erő a hóátfúvásban, ott lepattannak a munkások és lapáttal nyitják meg az utat a segítség előtt. Drámai zene, drámai hangulat. A film természetesen drámaibb, mint a valóság: Szilvásvárad felől érkezik mind az orvos, mind a szülésznő, s a sikló mellett munkások tapossák nekik az utat.
Ipari műemlék az erdő mélyén
Mi a turistaúton, az Ivánka-lápán keresztül küzdjük le a jelentős szintemelkedést, első komolyabb megállónk az egykori sikló rekonstruált felső állomása. Döbbenetes helyszín: a havas erdőben szépen kirajzolódik az egykori pálya, a gépház tényleg szépséges gépei új tető alatt álnak, s még egy rönkszállító szerelvény is dacol itt a mínuszokkal. Nem vagyok egy vasútmániás, de azért valahogy fura, hogy eddig elkerülte a figyelmemet ez a hazánkban egyedülálló ipari emlék.
Egy vasúti kocsi és a gépház
A Bükk-fennsík legdrámaibb megközelítése
A nevében az egykoron itt működő üveghutákra emlékező Huta-rét a maga fenyveseivel szerintem a legdrámaibb megérkezést garantálja ebbe a másik, fennsíki világba. Persze ez merőben szubjektív, de a fenyvesekkel határolt erdei tisztások sorozata valóban kárpáti hangulatokat idéz. Különösen ebben a szép hóban, amelyhez nekünk van most szerencsénk. Így érjük el a történetben is szereplő Hármaskúti erdészházat, amely turisztikai célú hasznosítását megelőzően hosszú évtizedeken keresztül erdészek szolgálati lakhelyéül szolgált, jellegzetes hegyi kolónia működött itt. Innen pedig valóban pár lépés Csurgó füves katlana, ahol Kovács Ilonka valóban megszületett. Csurgó most cseppet sem csöndes, a fenyők zúgását a Bánkút mellett szánkózó sokaság sikongatása kíséri. A ma már szintén a turizmust szolgáló erdészház a régen is csak éppen csorgó forrásról kapta nevét állítólag, s tudtommal a film igazából nem is itt játszódik, hanem egy direkt a forgatás érdekében, éppen az említett Huta-réten készült díszletházban. A ma is álló erdészházat 1930 körül építette a terület birtokosa, Pallavicini Alfonz, aki nyáron kifejezetten szeretett itt megszállni. Azt mondjuk nem csodálom, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az ország egyik legjobb helye. Mi most Bánkúton szállunk meg, a naplementét a Bálványról nézzük, ahol megadatik a „tátralátás” csodája is, a napot pedig egy fejlámpás szánkózással fejezzük be.
A Hármaskúti erdészház ma egy igazi hegyi menedék
Simon Menyhért nyomában
A film ugyanakkor nem állít emléket a fennsíki kisvasútnak. Míg Szilvásvárad irányából heroikus küzdelemmel (kisvasúttal, gyalog, majd az ökrök által taposott úton szánnal) juttatják fel az orvost és a szülésznőt Hármaskútig, az ottani erdész nem kevésbé heroikus küzdelem során, mankóval, törött lábbal kel át a rengetegen Csipkéskútra, hogy Csurgó és Hármaskút között a lovakkal tapostassa le a havat a szán előtt. A lovak gondnoka persze hezitál, hisz baja eshet a lovaknak, de aztán csak kötélnek áll, hiszen itt emberéletről van szó. A szűz hóban vágtató lovak képe ma is elementáris erővel hat a nézőre, ami szerintem így majdnem 70 évvel később nem kis teljesítmény.
Az egykori kisvasút nyomán a Huta-rét felett
Mi Bánkútról a Faktor-rét érintésével a fennsíki kisvasút látványos nyomvonalát követő sárga kereszt jelzésen haladunk az Olasz-kapuig. Innen a filmben is szereplő harmadik házat, a Feketesári erdészházat cserkésszük be, amely úgy tűnik, ma is az erdészet szolgálatában áll. Az előtte álló óriási hegyi juhar tövében mélázva búcsúzunk a derűs időtől a fennsík kövei által eddig megfogott felhők egyszer csak a fennsík rétjeire zúdulnak, s mindent ellep a köd.
Déry Tibor kisregénye és az ún. termelési filmek közé tartozó filmalkotás azért különleges egyébként, mert első olvasatra mindkettő megfelel a kor szigorú művészetpolitikai várakozásainak (egyszerű hangvétel, párttitkári, közösségi összefogás, a termelési számok sulykolása: benne van minden, ami a szocialista realizmus eszménye diktál), ugyanakkor mintha már a sorok között is valamiféle kiszólást lehetne olvasni.
Ne feledjük, ez az a kor, amikor (1951) a kultúra mindenható ura, Révai József szerint az „írók eltávolodtak koruk valóságától, és nem mernek aktuális témákat feldolgozó művek írásába fogni. Az 1949-ben játszódó, a népi demokrácia önzetlen társadalmát dicsőítő, ám meglehetősen pontatlanul és művészietlenül megírt Lakos novella jó kiindulópontot jelentett Déry számára új műve megírásához”.
Ugyanakkor a száraz, termelési szagú írás folyamatosan a szerzőnek a szöveggel kapcsolatos gondolataival, a mű keletkezésének körülményeivel van megszakítva. „Szorosan vizsgálódtam, fáradtságot nem kímélve. Bejártam három völgyi falut, megmásztam egy kilencszáz méter magas hegyet. Utaztam iparvasúton s egy drótkötél húzta siklón, melyen utazni életveszély miatt tilos. Mint az igazság bajnokai általában, megvetettem a kockázatot, s a húszfokos hidegben, az élénk észak-északnyugati szélben, meg-megrázva ritkuló sörényemet, bátran szembenéztem a veszéllyel. […] Beszéltem egy mozdonyvezetővel, egy fűtővel, két szülésznővel, egy orvossal, erdészekkel, fakitermelő munkásokkal, szénégetőkkel, mészégetőkkel, kocsisokkal, mérnökökkel, pályamunkásokkal, a pagonyerdésszel s ennek feleségével, az erdei üzemegység vezetőjével s ennek feleségével, egy főmérnökkel, s ennek anyjával, szlovákokkal, palócokkal, magyarokkal, Békés megyei kubikosokkal, brigádvezetőkkel, raktárnokokkal s egy párttitkárral, szám szerint százhárom emberrel.”
A kevésbé ismert Feketesári erdészház
Azzal, hogy a könyv első oldalain az elbeszélő mindenáron bizonygatni próbálja az olvasónak, hogy az alábbiakban következő történet pontosan úgy esett meg, ahogyan azt papírra vetette, éppen az ellenkező hatást éri el. Miközben úgy tűnik, irodalmi gesztusokkal próbál a mű érvényesülni, ezek a sorok egyben enyhe iróniát sugallnak. Főleg, hogy az író füllent is, azt mondja, nem is a Bükkben játszódik a történet. Mindezek miatt a „történet általános érvényessége tehát – amely egyébként szintén a szocialista realista irodalom legfőbb előírásai közé tartozott – implicit módon máris megkérdőjeleződik. Ez a szándékosan előidézett önellentmondás mintha a való életben történtek elbeszélhetőségének viszonylagosságára hívnák fel a sorok között olvasni tudók figyelmét. Bár ebben a művében még tartózkodik a nyílt rendszerkritikától (sőt), a fent bemutatott elbeszélői kiszólások, „szemtelenkedések” alapján kijelenthetjük, hogy a Simon Menyhért Déry első olyan szövege, amelyben már forradalom előtti írásművészetének nyomai felfedezhetők.”
Búcsú a Bükktől
Mi az Őr-kő felé vesszük az irányt, hogy onnan ereszkedjünk le Szilvásváradra, de számításunk ezúttal nem jött be: sűrű ködben figyelhetjük, hogyan rakódik a zúzmara a fák ágaira, de kilátás az nincs. Internetes kutakodások közepette közben megtudtam, hogy a filmbeli szarvas élete állítólag csúnya véget ért, mert a forgatást követően az egyik vadász véletlenül lelőtte.
Az 1953-ban megjelent könyv megfilmesítésére nem akármilyen nevek sorakoztak fel. Déry Várkonyi Zoltán rendezővel, Makk Károly segédrendezővel, Bacsó Péter dramaturggal és persze a két híres színésszel, Mészáros Ágival és Szirtes Ádámmal dolgozott együtt. Már 1954 elején Bánkúton voltak és várták a havat. Ahogy a valóban a Bükkben felvett jelenetek is mutatják, akkoriban erre jóval nagyobb eséllyel lehetett várni, mint manapság. Úgyhogy amikor leszakadt a tél, beindult a kiszanált repülőgép-propeller és iszonyatos hóviharban megkezdődött a forgatás.
Bár természetjáró szemmel nézve a filmet legnagyobb kérdésem az volna, hogy a fenyvesek közötti sízés szép jelenetét is a Bükkben vették-e fel, de erre választ valószínűleg nem kapok. Érdemes megjegyezni azonban Nemeskürty Istvánnak a megállapítását, miszerint a korát megelőző műről van szó, amelynek „aprólékos, a szereplők minden apró rezdülésére ügyelő technikája szerinte a későbbi újhullám előfutáraként értékelhető”.
A film több éven át elérhető volt az egyik videómegosztó oldalon, de már törölték. A film legszebb, havas jeleneteiből összevágott fél órás filmecske viszont elérhető, érdemes megnézni!
A cikk először 2022 januárjában jelent meg.
