Vannak vidékei az országnak, amelyeket a vízitúrázó csak a folyó mentén, a víz felől ismer, ami pedig a konkrét szárazföldet illeti, abból gyakran csak a kikötési helyek közvetlen környezetét, és persze a legalapvetőbbeket: a boltot, a kocsmát és a templomot. A Dráva esetében ráadásul ezt a „száraz tudást” szinte meg is felezhetjük, hiszen a túrák legtöbbjén a jobb parton végig - a szigorú schengeni szabályok miatt, mivel a túlpart Horvátországhoz tartozik - tilos kikötni. Itt nem csak városi legenda, hogy a víz fölé hajló ágak rejtekéből váratlanul határőrök bukkanhatnak fel...
A folyó persze nem elsősorban ettől kalandos: a Tiszához vagy a Bodroghoz, ne adjĘź isten a Körösökhöz szokott kenus jól teszi, ha felköti az (amúgy itt kötelező) mentőmellényt. A Dráva nemcsak az egyik leggyorsabb vizű folyónk, de a legváltozatosabb medrű is. A sebes sodrás és a hirtelen változó vízhozam (az esti megérkezésünkkor „semmi különösnek” mondott vízszint a másnapi indulásra jelentősen megemelkedhet) a folyó egyik legkarakteresebb morfológiai jellegzetességének, azaz a kavicsos zátonyoknak a helyét és a láthatóságát is gyorsan módosítja.
Maga az útvonal az egyik legszebb az országban: a ritka állat- és növényfajok, valamint az egész ökológiai rendszer védelmét a Duna-Dráva Nemzeti Park hivatott biztosítani. A háborítatlanság fenntartása érdekében a folyó e szakasza csak korlátozott létszámban evezhető, így előre be is kell jelenteni túrázási szándékunkat, az infrastruktúra fenntartásáért pedig külön díjat számítanak fel. Sátrat verni ugyanis kizárólag a kijelölt, rendszeresen takarított, szélöblítéses illemhellyel, nyomókúttal és épített tűzrakóhellyel ellátott táborhelyeken tudunk, vagyis a vadkempingezés itt teljesen kizárt!
Őrtilostól (pontosabban a dombtetőn elterülő falu alatti vasútállomástól) a 236-os folyamkilométer-táblától (fkm) kezdhetjük túránkat. A túlpart horvát terület; Olaszországból elindulva Szlovénia, Ausztria majd Horvátország után itt ér (először) Magyarországra a folyó, és itt torkollik bele a még nagyobb sodrású, de keskenyebb Mura is - hacsak már eleve nem azon száguldunk lefelé Muraszemenyétől, ami egy nappal meghosszabbíthatja utunkat. Így aztán szinte repülőrajtot veszünk, s az első borulásokat akár itt is kipipálhatjuk. Aki azonban már „sínen van”, annak nem kell leizzadnia: a víz gyorsan viszi a hátán, és elkezdődik vízitúránk a végtelenül meanderező folyamon.
Az első napi 45 fkm borzongva kimondása tehát teljesen fölösleges, hiszen hamar telik az idő! Miután egyből a dolgok közepébe vágunk, és a továbbiakban is - mint egy hömpölygő eposzban - az isteni beavatkozás nyomait látjuk magunk körül, fel is sorolhatjuk, amit látunk: kormoránok, bakcsók (másként vakvarjú), kis kócsagok, szürke gémek. Előbbiek inkább az élő vagy már elkorhadt, indákkal benőtt, esetenként a guanótól lepusztult fák ágain ücsörögnek, míg utóbbiak - a gólyák társaságában - a hullámok fölött vitorláznak vagy a kavicsos zátonyok szélén gázolnak a sekélyebb vízben. Velünk ellentétben nem törődnek a nemzetközi egyezményekkel, pedig hajóinkkal hol átérünk a „Balkánra”, hol vissza „Európába”. Egészen pontosan sosem lehet tudni, mikor hol is vagyunk, ezért aztán nem tanácsos kikötni, csak élvezni az evezést.
A vízből kilátszó zátonyszigetek ugyanakkor az egyre inkább megszokott nyári forróságban kikötésre hívogatnak, hogy aztán a tiszta vízben megfürödjünk! Ezt azonban meg kell hagynunk a halaknak. Hőség és leégés ellen marad a hosszú ujjú, vizes póló vagy a vászoning és a sapka, a zátonyokon pedig a napszítta uszadékfák árnyékában nyitott csőrrel ejtőző bíbicek.
Megérkezünk a vízvári táborhelyhez, ahol békés tisztáson verhetjük fel sátrainkat. Ha az időnkbe belefér, akkor kisebb, hol kifejezetten erős sodrású, hol nagyon békés iramú ágakon gyönyörű, tiszta vizű, itt-ott vízililiommal és sulyommal benőtt tavakhoz is felevezhetünk. Maga a falu - Vízvár (tehát már teljesen magyar területen vagyunk) - éppen annyira van egyszerre közel és távol, hogy ne legyen nagy program bemenni a boltba (vagy igény esetén a presszó zuhanyzójában megmosakodni…), és mégis a természet közepén érezzük magunkat. Néhány robusztus rönkpad és -asztal és egy rendes tűzrakóhely szinte követeli a bográcsozást. Amíg egyesek a főzéssel bíbelődnek, addig a ráérősebbek a táborhely előtti, kissé gyorsabb sodrású ágban „csúszdázhatnak”: egy keveset (kb. 80-100 m-t) föl kell gyalogolni, a vízbe beugrani, majd a táborhelynél kijönni a vízből. Aztán ismét és megint, egészen az időközben elkészült paprikás krumpli utolsó rottyanásáig.
Másnap irány Barcs! Két (vagy három) nap után, aki eddig hiányolta, az itt komolyabb civilizációval is találkozhat: a város határátkelőhely közúti híddal, így fokozottabban számíthatunk vízi határvédelemre. A városba történő bemenetelre azért csak az szánja rá magát, akinek tényleg nagyon hiányzik a beton, mert ez már kicsit messzebb van. Amíg azonban eljutunk a barcsi kikötésig, addig csorogva és ne gépházként evezve haladjunk el a bal oldali, bolhói magas part előtt: a vízállástól függően 6-8 méter magas löszfalba vájt, apró „barlangokból” partifecskék és színes tollú gyurgyalagok ezrei rajzanak folyamatosan ki-be, mindezt bámulatra méltó gyorsasággal és technikával. Ha megcsodáltuk, sosem fogjuk elfelejteni!
Barcson kempingben éjszakázhatunk, ahol meleg vizes, kulturált zuhanyzó, kedves, magyarul beszélő, a túlpartra hazaingázó, horvát nemzetiségű tulajdonos által üzemeltetett büfé és persze tűzrakóhely áll a rendelkezésünkre. A következő napra csak 19 fkm az evezős fejadag, úgyhogy bátran megválthatjuk a világot akár pirkadatig is, ha a többieket ezzel nem ébresztjük fel. Nem mindenki tudja, de a sátorfal csak az esőtől és a szúnyogoktól véd, a hang(oskodás)tól nem…
Ezután Szentborbásra (illetve a hozzá közel lévő táborhelyre) érkezünk, ám közben ne feledjük el, hogy végig határfolyón haladunk. Nagy kár, mert éppen az utolsó méterek előtt a jobb parthoz, tehát „külföldhöz” tartozó, kb. 70 méteres sziget melletti bedőlt, mohos fákkal teli, keskeny ágban lapátolhatnánk, ami szépen megkoronázná napunkat. Kárpótlásul azért ehhez hasonlókkal már korábban is találkoztunk, és lejjebb is végig így lesz. Ha a vízállás engedi, akkor ezen a napon - a táv negyedénél - megnézhetjük a 149-es fkm-nél lévő, csomoros-szigeti tanösvényt.
Szentborbás után nagyjából 18-20 km-es napi távokkal Drávasztárához, Vejtihez, végül a 78-as fkm-nél Drávaszabolcsba érkezünk. Összesen mintegy 160 folyamkilométer megtételével 7-8 nap alatt igazán kiszakadhatunk urbanizált kényelmünkből, avagy - a hangsúlyt áttéve - elmerülhetünk kontinensünk egyik legtermészetközelibb állapotban fennmaradt vízi világában.
A cikk a Turista Magazin 2013. májusi számában jelent meg.
Kapcsolódó cikkeink:
Díjazták a Gemenc Vándorpontot
Ilyen evezni a vadregényes Bodrogon
Az apadó Tisza felfedi titkait
A Dráva is lehet kedvenc vízitúracélpont
