Szőttek, kelmét festettek, csizmát készítettek, olajat préseltek. Tudásuk sokszor apáról fiúra, mesterről inasra szállt, szakmájuk kulisszatitkaiba az arra érdemeseket avatták be. A kihalófélben lévő vagy épp reneszánszukat élő mesterségek képviselői ők, akik mindig kellő alázattal végezték munkájukat.
1. Kékfestő - A rejtélyes színvarázsló
Ennek a szép mesterségnek - amelynek utolsó képviselői ma is lenyűgöznek minket portékáikkal a vásárokon - régi hagyományai vannak. Első művelői a 12-13. században kolostorokban és városokban működtek. A posztó és a vászon színezése alapos tudást követelt meg a szakemberektől, akik főleg növényi alapanyagú festékeket használtak, ritkábban földfestéket is alkalmaztak munkájuk során. A jellegzetes kék színt a csüllengből (Isatis tinctoria) nyerték, amely kereskedőkön keresztül jutott el az európai piacokra Türingiából és Franciaországból. A 16-17. században fontos változás történt: Indiából származó kék gyapotkelmék árasztották el a piacokat, ami mellett a távol-keleti országból szállított festő indigó (Indigofera tinctoria) iránt is megnőtt a kereslet. Az új alapanyag térhódítása új festő- és mintázóeljárást kívánt, ami a mesterlegények vándorlásának köszönhetően idővel Magyarországon is elterjedt. Napjainkban azok a műhelyek működnek, amelyek alkalmazkodni tudnak a korszerű igényekhez, és szintetikus festési eljárással állítják elő kelméiket.
Hogyan dolgoztak a kékfestők?
A kékfestők a vásznat először kifőzték, megszárították, majd simára mángorolták. Ezt követően kézi mintázóval szigetelő festőanyagot nyomtak a szövetre, amely alatt így festetlen maradt a kelme. Amikor megszáradt, indigócsávában kékre színezték a vászondarabot. A műveletet újabb szárítás és speciális kénsavas-sósavas fürdő követte, amely eltüntette a fedőanyagot, és a kék háttérben kirajzolódtak a fehér alapminta (a fehéren kívül gyakran piros, sárga, narancs, kék, zöld, fekete színt is előállítottak) motívumai. A keményítés után lóhajtásos mángorlóval kezelték a textilt.
2. Gyertyamártó és gyertyaöntő - A világosság őrzője
Egy gyertya ma is különleges hangulatot varázsol az otthonokba, régen pedig az egyik legfontosabb használati eszköz volt a háztartásokban. Az olajmécsessel szemben jobban megvilágította a teret, de alapanyaga, a faggyú (birka- vagy marhafaggyú) miatt borsosabb áron lehetett kapni. A faggyún kívül viaszt és paraffint is gyakran használtak a gyertya elkészítéséhez, amelynek több módja volt. A kézzel, valamint eszközzel (jellegzetes négyszögletes hasáb alakú cserépedény) történő gyertyamártás tipikus női munka volt, míg gyertyaöntéssel főleg a szappanfőzők, mászárosok, egyes helyeken mézeskalácsosok foglalkoztak melléktevékenységként. Háborús időkben, amikor kevés volt a petróleum, az emberek házilag is rákényszerültek a gyertyaöntésre, amelyhez pl. henger alakú papírt, agyagformát, üreges napraforgószárat használtak. A 19. század végétől a hagyományos eljárással készített gyertyák mindinkább kiszorultak a piacokról, hogy átadják helyüket az iparilag nagy mennyiségben előállított sztearingyertyáknak, majd később a modern világítóeszközöknek.
Gyertyaöntés és gyertyamártás a 18. sz. végén
Hogyan dolgoztak a gyertyamártók és gyertyaöntők?
Kézi formázáskor a meleg vízben megpuhult viaszt a pamutból vagy lenfonálból sodort bél köré nyomkodták, és utána sík felületen mángorlóval egyengették. Amikor cserépedényt alkalmaztak a mártáshoz, az alapanyagot (a viaszt vagy faggyút) beleöntötték a formába, majd belemártogatták és kiemelték a gyertyabelet egészen addig, amíg a rárakódott réteg kellően vastag és merev nem lett. Az öntött gyertya ezzel szemben sokkal tartósabb volt és világosabban égett: a hengeres üvegből vagy bádogból készült formában úgy rögzítették a belet, hogy a szál pontosan középen legyen, majd ráöntötték a felolvasztott viaszt vagy faggyút.
3. Takács - A vászonkészítés művésze
Különös érzés keríti hatalmába az embert, amikor egy régi vászondarabot tart a kezében a dédnagymama hagyatékából. Vajon ki volt a takács, aki a darabot készítette, és mennyit dolgozott vele? Hazánkban az első vászonkészítő szövőmesterekről a 11-12. századból vannak írásos emlékeink, megtelepedésüket jelzi például a Veszprém megyei Takácsi falunév is. A mesterség fogásait - amint erre a szó eredete utal - feltehetőleg a Kárpát-medencében lakó szláv népektől vehettük át. Az első takácscéhek a 14. században alakultak, portékáikkal a városi polgárság igényeit elégítették ki, míg a falvakban a 17. századtól vált jelentőssé a takácsok munkája: nyáron részes aratóként a mezőgazdaságban tevékenykedtek, majd ősztől tavaszig szőttek. Az ipar fejlettebb munkamódszere, a manufaktúra, csak későn jelent meg a magyar településeken: az első Sasváron létesült a 18. század elején. Később, az ipari termelés elterjedésével egyre inkább csökkent a falun dolgozó takácsok munkája iránti kereslet, a 20. század közepére már csak elvétve lehetett őket megtalálni egy-egy faluban. Napjainkban a szövőszéken dolgozó iparművész takácsok és gépen szövő szakemberek ápolják a régi mesterség hagyományait.
Hogyan dolgoztak a takácsok?
A takács kész fonállal dolgozott, munkaeszköze a bonyolult felépítésű szövőszék volt, amely jóval nehezebb volt, mint a hagyományos parasztszövőszék. A vetélő is különbözött a hagyományos csónak formától: a mester nem kézzel dobta át szövéskor a fonalnyíláson, hanem megrántott egy zsinórt, aminek következtében a szövőszékre szerelt szerkezet a kéz használata nélkül csúsztatta a vetélőt oda-vissza. A finomabb kelméhez - amelyből például ing vagy kötény készülhetett - a kenderfonalat lenszállal vegyítették, míg a durvább kenderfonálból zsákok kerültek a piacokra a pékek, molnárok számára.
4. Pákász - A lápvidék fenegyereke
Az Ecsedi-láp, a Nagy- és a Kis-Sárrét és a Bodrogköz lápvidékének jellegzetes figurája volt a pákász, aki a mocsarakban nád- és földkunyhókban lakott, nevét pedig a gyékény pelyhes buzogányáról (páka) kapta, amelyet a dunnák, párnák kitöméséhez és tűzcsiholáshoz gyűjtött. A pákászok jórészt a föld nélküli szegény emberek közül kerültek ki, akiknek az árvízi terület, a nagy kiterjedésű mocsár megélhetést biztosított. A különös életforma miatt a hatóságok adót nem vetettek ki rájuk, jobbágyrobotot nem végeztek. A nyarakat vándorlással töltötték, az ősz beálltáig 4-6 hétig telepedtek meg egy helyen. Az ingoványos lápon jellegzetes háromágú bottal jártak, vagy zsombékról zsombékra lépkedtek, „bogdácsoltak”, miközben az életük állandó veszélyben volt, hiszen a süppedékes helyeken, amelyeket fű borított, könnyen el lehetett tűnni.
Pákásztanya
Hogyan dolgoztak a pákászok?
A vízen csónakkal vagy lapos fenekű ladikkal közlekedtek, amelyet hosszú rúddal hajtottak. Sajátos munkaeszközük volt a nádvágó kasza és a lápmetsző ásó, amelyet akkor használtak, ha az ingoványos talajon tiszta vizet akartak venni, és a lápos talajt fel kellett vágni, vagy a halfogó varsákat akarták elhelyezni. A pákász csapdákkal és hurokkal ejtette el a vadat, a nádi farkas vadászatakor vermet ásott, solymászott. Ismerte az ehető mocsári növényeket, gyűjtötte a madarak tojásait, piócát (ezeket a vásárokon gyakran élelemre cserélte), méheket tartott, kócsagok, darvak szelídítésével foglalkozott. A gyors mozgású halat, a réti csíkot halászó pákászokat csíkászoknak is hívták - életvitelük nagyon hasonló volt a pákászokéhoz, azzal a különbséggel, hogy ők csak halfogással foglalkoztak.
5. Cifraszűrszabó - A türelmes posztómágus
A cifraszűr a pásztorok nélkülözhetetlen ruhadarabja volt, de a parasztok körében is népszerű volt a 1860-as évektől egészen a századfordulóig. A cifraszűr több volt egy egyszerű kabátféleségnél, meghatározta tulajdonosának társadalmi szerepét, viselete rangot jelentett. Különös ismertetőjele volt a hátát borító nagy méretű, négyszögletes gallér, amelynek mindkét oldalára jellegzetes kerek díszt, úgynevezett csücskőt varrtak. A szűr melegen tartotta viselőjét, védett eső, szél és hó ellen, de remek szolgálatot tett párnaként, takaróként, derékaljként, kocsmai verekedések alkalmával pedig az ütéseket is felfogta. Készítésének mesterei a cifraszűrszabók voltak. A türelmes és precíz mesterek a szűr alapanyagát, a szűrposztót, az ún. csapóktól (olyan mesterember, aki a gyapjú tisztításával, annak finomabb feldolgozásra történő előkészítésével foglalkozik) szerezték be, majd az anyagot kiszabták, kihímezték, és a legvégén összevarrták a darabokat.
Szűrszabó műhely 1923-ban Debrecenben
Hogyan dolgoztak a cifraszűrszabók?
A szebbnél szebb mintákat nem rajzolták fel előre, mert a durva anyag nem volt alkalmas erre. A mester meghúzta a fontosabb szimmetriavonalakat, majd a tipikus virágelemeket sablon segítségével helyezte a posztóra. Először a virágmotívumokat varrták ki, majd az üres helyekre egymás mellé komponált rozmaringlevelek kerültek. Kedvelt díszítőelemük volt a nefelejcs, szegfű, tulipán, rózsa, alma- és rozmaringlevél, a 19. század közepétől pedig közkedveltté vált a magyar címer ábrázolása is. A színek közül szívesen alkalmazták pl. a pirosat, bordót, drappot, feketét, fehéret, rózsaszínt, míg a levéldíszítésnél ragaszkodtak a zöldhöz és árnyalataihoz. Egy-egy pompás darabot akár négy-öt hétig is hímeztek, amelyhez növényi festékanyaggal színezett gyapjúfonalat használtak.
