Karsztvidéki jelvényszerzés téli pompával

A karszttérség együttes elnevezése a történelmi Gömör és Torna vármegyékre utal, amelyeket ma országhatár szel ketté. E változatos domborzatú mészkővidék északnyugati részét Szlovák-, délkeleti táját pedig Aggteleki-karsztnak nevezik, utóbbi felfedezésére hív a Karsztvidék Turistája elnevezésű túramozgalom egy közel 40 km-es túrával, amely Aggtelektől Tornanádaskáig kalauzolja a természetjárót. Az útvonal csupán a felszínen érinti a táj legizgalmasabb karsztképződményeit rejtő barlangokat – ezek megcsodálása nem feltétele a jelvényszerzésnek –, de mi mindenképpen ajánljuk a föld alatti világ felfedezését is, hiszen az itt látható cseppkőképződmények nem csupán unikálisak, de lenyűgözően gyönyörűek is.

Kincsek a mélyben, látnivalók a felszínen

Túránk kiindulópontja Aggtelek, egészen pontosan hazánk legrégebben kutatott, legismertebb cseppkőbarlangjának bejárata, ahol többek között turistaszálló és étterem is működik. Az Aggteleki-karszton több bejárattal felszínre nyíló Baradla-barlang teljes hossza a vele egy járatrendszert alkotó szlovákiai, 5,3 kilométer hosszú Domica-barlanggal együtt meghaladja a 25,5 kilométert. Az aggteleki bejárat egy hatalmas sziklafal tövében nyílik, ahonnan a színlőkkel tagolt, meanderező, pompás cseppkövekkel díszített főág hét kilométer hosszan vezet el Jósvafőre.

Előre egyeztetett időpontban,

Ámbár a mi túránk a felszínen vezet, Aggtelek és Jósvafő között nincs köztes igazolópontunk, így akár a föld alatt is teljesíthetjük a szakaszt. Persze erre a „csalási” lehetőségre csak akkor hívnánk fel a figyelmet, ha a Jósvafőre vezető felszíni útvonalat már korábbról ismerjük, amely nem mellesleg szintén tartogat látnivalókat.

Túránk itinere a barlang bejáratától felvezet a panorámás Baradla-tetőre (484 m), ahol elsősorban a szomszédos Tó-hegyi-karmező tájat tarkító látványa vonzza a tekintetet. A karsztjelenségekben bővelkedő környék talán legjellemzőbb alakzatcsoportja a karr, amelynek felszínt tarkító jellegzetes sziklaformáit a népnyelv ördögszántásnak nevezi. Némi lejtmenetet követően rácsatlakozunk az Országos Kéktúrára, majd egy kilométert követően már a kék kereszt jelzésén hágunk fel a Közép-hegy erdős platójára, onnan pedig az országút mentén magányosan álló Szent Ferenc-kápolnához ereszkedünk. Innentől a sárga úton ismerkedünk a karsztfelszín sajátos forma- és növényvilágával, melynek fő benyomását a borókás csalitos, a töbrök és ördögszántás egysége alkotja. Gondolhatnánk, hogy télvíz idején mindez kevésbé mutatkozik meg előttünk, de ha nem túl nagy a hó, a fehér szín csak kontrasztosabbá teszi a látványt.

Jósvafői látnivalók

Karsztbokorerdőbe vezető utunk érinti a Baradla-barlang vörös-tói bejáratát, ezzel együtt a látogatóközpontot, ahonnan 280 lépcső vezet a mélybe. Továbbhaladva a névadó tavat, illetve egy érdekes sziklaformációt, a Medve-sziklákat is megcsodálhatjuk. A Vörös-tó egy töbör alján kialakult dolinató. A kőzetlemezek eltömedékelésével keletkezett, nevét a környék vöröses föld (terra rossa) talajáról kapta. A szomszédságában álló Medve-sziklák jellegzetes, lekerekített formái a kréta időszaki karsztosodás eredményei, amelyeket egy időre elfedett a talaj – ahol tovább formálódtak –, majd egy későbbi kiemelkedés és lepusztulás során ismét felszínre kerültek.

Jósvafő határában már elegyes erdőtájban haladunk, érintve az Aggteleki-karszt második leghosszabb járatrendszerét, a 7183 méter hosszú Béke-barlangot. A pazar cseppkövekkel büszkélkedő barlang hazánk első gyógybarlangja, ahol a légúti betegségekben szenvedők kúrálhatják magukat. Innen a sárga jelzés a Baradla-barlang jósvafői bejáratához vezet, de odáig mi már nem megyünk el, a Tengerszem-oldalba jelzést váltva a település belseje felé igyekszünk. Jósvafő idilljében a föld alatti élmények mellett szállás és étterem, hangulatos épületek, a smaragdzöld Tengerszem, továbbá az elbűvölő Jósva-patak látványa fogad minket. A patakot kísérő tanösvény mentén térünk be a festői település tájházához, amely a helyi kultúra bemutatása mellett számunkra igazolópontként is funkcionál.

Töbrök mentén

A piros út sziklaösvényén emelkedve hagyjuk el a páratlan hegyvidéki bájjal bíró Jósvafőt. Miután kikapaszkodtunk a völgyből, a Kuriszlán legelőkkel és töbrökkel ragyázott fennsíkján találjuk magunkat, ami az eddigiektől teljesen eltérő tájképet tár elénk: leginkább egy alpesi terepasztalra emlékeztet, ugyanakkor télen sztyeppei a hangulata. Ha szerencsénk van, a „Kárpátok pónijának” is nevezett hucul ménesét is megpillanthatjuk. A zömök testű lófaj hazánkban csaknem kipusztult, az 1980-as évek óta a nemzeti park tenyészti és gondozza a védett állományt.

Pirossal jelzett utunk a térség legmagasabb pontja alatt, a 604 méter magas Fertős-tető lábánál lép be a páratlan hangulatú Szelce-völgy egyik irányból meredek, másik oldalról lankás lejtővel keretezett szelíd hegyszorosába. Télen gyakran jégbordás, más időben vörös agyagos keréknyomot követve kanyargunk egyre beljebb a karsztvidék talán legszebb részei felé. Szelcepusztát elérve megtörjük a nyílt völgyben vezető út monoton szépségét. Aggtelektől eddig 16 km-t tettünk meg, ez még nem féltáv, de az itt található turistaház kiváló lehetőséget biztosít a közel 40 km-es táv szakaszolásához.

Széles erdészeti úton, tarvágásos hegyoldalak mentén ereszkedünk be a Patkós-völgy katlanjában, ahol a bővizű Puskás Pál-forrásnál fedett erdei pihenőhelyre lelünk. A meredek hegyoldalak közé zárt, patakcsobogással kísért utunk egyre kiszélesedő völgyben torkollik, de ekkor már az eldugott erdei idillt megtestesítő Ménes-völgyben járunk. Nem sokáig élvezzük ezt a hangulatot. A pirosról lecsatlakozva a kéktúra sziklás ösvényén kapaszkodunk fel Derenk irányába. Az 1943-ban felszámolt falut szekérúton érjük el. Ma csupán a hajdani iskola romos épülete, a templom helyén épült kápolna és a közeli temető jelzi, hogy ezen a helyen valaha egy település állt.

Egy romfalu története

Derenk már a 15. században létezett, de a török hódoltság, a Rákóczi-szabadságharc, illetve a 1711. évi pestisjárvány idején is elnéptelenedett. A 18. század első felében újraéledő falut elsőként pár magyar család választotta lakóhelyéül, de nem sokkal később szepesi gorálok is érkeztek, akiket az Esterházyak telepítettek be. A 19–20. században a falu lakossága 400-500 főt számlált. Szinte kizárólag egymás között házasodtak, földrajzi helyzetükből adódóan pedig a külvilággal ritkán érintkeztek, ezért az utolsó időkig megőrizték nyelvüket és szokásaikat. A trianoni békediktátum után Derenk választhatott, hogy Magyarországhoz vagy az újonnan alakult Csehszlovákiához akar tartozni.

A lakosok Magyarország mellett döntöttek. A népesség őrizte etnikai öntudatát, egészen 1943-ig nem asszimilálódott. 1938-tól kezdődően változott meg minden. Horthy Miklós kormányzó – aki medvevadászati rezervátumot akart itt létrehozni – megkezdte a falu kiürítését, lakosainak áttelepítését. Bár a tulajdonosok teljes körű kártalanítást kaptak, a sorsfordító és részben erőszakos változás a közösség szétesését jelentette. Derenk házait elbontották, ma csupán az egykori iskolaépületben berendezett kiállításon láthatjuk, milyen is volt itt az élet egykoron.

A romjaiban is lenyűgöző Szádvár

Hátunk mögött hagyva a szellemfalut, tovább folytatjuk a rétekkel, kaszálókkal és erdőkkel szegélyezett szekérút követését. Idővel a kék enyhe emelkedéssel jelzi következő állomásunk közelségét, majd a kék rom jelzésen megkezdjük a kihagyhatatlan látványt nyújtó Szádvár ostromát. Ez az erdő csendjében, meredek hegykúpon megbújó hajdanvolt erősség hazánk egyik legnagyobb alapterületű vára. A közelmúltban zajlott felújításának köszönhetően a vár nem vesztette el ódon hangulatát: a visszaépített falrészletek és a kényelmet szolgáló fejlesztések remek összhangban vannak a történelem maradványaival.

Középkori nevén Zárd vára egykoron egy szabálytalan alaprajzú, belső tornyos vár volt. Tekintélyes romjai Szögligettől északra egy látványos sziklakúpon magasodnak. A feltehetőleg a 13. században épült vár a Kassára vezető Bódva-völgyi utat őrizte, és egyik láncszeme volt a Szendrő, Krasznahorka és Torna váraival alkotott erődítésláncolatnak. Az évszázadok során az erősséget több család is birtokolta, köztük a Dregeth, a Bebek és a Szapolyai család, valamint 1520 körül Werbőczy István is tulajdonosa volt. A 16. századbanban kibővítették és megerősítették. Több ostromot is átélt falait és bástyáit egykoron nagyszámú ágyúhad védte.

Később pedig olyan híres családok pereskedtek a tulajdonjogáért, mint a Csáky, a Pethe és a Rákóczi, de az Esterházyak is igényt tartottak rá. A várat a szabadságharc alatt Thököly kurucai foglalták el, majd hasonlóan a többi várunkhoz, a Habsburgok lerombolták. A vár az 1680-as évek végétől folyamatosan pusztult, megmaradt falmaradványait visszavette a természet. A Szádvárért Baráti Körnek köszönhetően a romokat először kiszabadították a növényzet fogságából, majd régészeti feltárások és állagmegóvás vette kezdetét. A turisztikai célú fejlesztésnek köszönhetően nem csupán információs táblákat és padokat helyeztek ki: a vár északi, meredek oldalából hosszú falépcsőn kapaszkodhatunk fel az csodás kilátást is nyújtó erősséghez.

Bámulatos karsztformák

Már túl vagyunk a 24. kilométeren, amikor a várhegy köves, sziklás oldalában leereszkedünk a Lakatos-forráshoz. Egy szemet gyönyörködtető mohás sziklakertben találjuk magunkat, melynek vadregényességét a tél fehér leple némiképp tompítja, ugyanakkor a hó tovább fokozza a hegyek közé zárt természet háborítatlan miliőjét. A forrástól, valamint a sziklás ösvényünktől alig pár méterre beleshetünk egy látványos sziklaodúba. A kisebb sziklafal oldalában nyíló érdekes járatot a kutatók egy itt talált állat maradványai után nevezték el Borz-lyuknak. Ha figyelmesen megnézzük a kb. 2 méter magas üreg bejáratát, felismerhetjük a ferde D betűt, amely a barlangi patakok jellegzetes munkája nyomán alakul ki. A járat 40 méter hosszú, és a nyomokból ítélve jelenleg is állatok lakják.

Magyarország zsombolyparadicsomában

Továbbra is a kéket követjük a hosszan elnyúló Alsó-hegy változó térszínű rengetegében. Ezen a szakaszon számos fafaj elegye tarkítja az erdő szépségét, néhol termetes, máshol fiatalos állománnyal, melyben matuzsálemi bükkök is megfigyelhetők. Ezzel az erdőképpel érjük el az igazolópontként is szolgáló hajdani Szabó-pallag vadászházat a teljes táv 29. kilométerénél. A romos épület mellett komfortos erdei pihenő szolgáltat táborhelyet azoknak, akik esetleg a túrát bivakolással tervezik lejárni. Vizet itt viszont nem találunk, azt mindenképpen hoznunk kell magunkkal.

A Szabó-pallagtól már a kék keresztet követjük, és egyre mélyebb horpadások tarkítják a tájat. Ezen a karsztterületen a zsombolyok száma megközelíti a százat, és itt található az ország második legmélyebb barlangja, a 236 méter mély Vecsembükki-zsomboly, amely túránk egyik igazolópontja. Méretei, szépsége és formakincse miatt kiemelkedő még az Almási- és a Szabó-pallagi-zsomboly, más néven Baglyok-szakadék, illetve a Banán- vagy a Kifli-zsomboly.

A barlangászat egyik legkülönlegesebb ága a zsombolyok vagy más néven függőleges barlangok bejárása. A megfelelő technikai eszközök megjelenése előtt szinte lehetetlen volt felfedezni ezeknek a természetes aknáknak a csodavilágát.

Manapság a speciális eszközök segítségével már különösebb fizikai erőnlétre sincs szükség, hogy bejárjuk ezeket a rejtett karsztzugokat. Természetesen mindehhez nem elég barlangásznak lennünk, engedély is kell hozzá, így a túránk által érintett Vecsembükki-zsombolyt mi csupán felülről csodálhatjuk meg.

Ismét jelzést váltunk, és immáron a zöld, nem sokkal később pedig a sárga sáv mentén élvezzük a karsztjelenségek változatos formáit. A szelíden hullámzó táj ördögszántásos terepén szinte egymást érik a töbrök és zsombolyok. Egy idő után egyre nehezebb követni a ritkásan és kopottasan jelzett, sok helyen benőtt ösvényt. A hó tovább nehezítheti a helyzetet, elfedve a nehezen kivehető csapást, így túránk ezen szakaszán elkélhet a műholdas navigáció. Nem sokan ismerik az Aggteleki-karszt eme eldugott szegletét, a vadregényes háborítatlanságnak pedig a nehezen járható út az ára. Lassan közeledünk a Vecsem-bükk platójának széléhez, ahol a zárt erdőtájat vendégmarasztaló borókás, cserjés kezdi felváltani.

Sziklás szerpentin csodás panorámával

Kezdetben óvatos lejtéssel, majd egyre meredekebb szerpentines ereszkedéssel nyílik ki előttünk a hegység és a közel 40 km-es túránk végét jelentő panoráma. Alattunk a Bódva széles völgye, szemközt a Szalonnai-hegység és a Tornai-dombság egybeolvadó vonulata, keletre tekintve pedig a Kassai-medence síkja terül el. A sziklás, karsztbokros hegyoldal szerpentinje helyenként nehezen járható ereszkedés után Tornanádaskára vezet be. A határ menti kis falu nem bír sok vendégmarasztaló erővel, egy kisbolton kívül semmi szolgáltatást nem találunk, viszont a vasúti közlekedés lehetősége fontos szempont lehet a túrázóknak.

Miskolcra lehet innen közvetlenül eljutni, illetve busszal is utazhatunk, miután átgyalogoltunk a falun. Némi látnivaló azért akad a településen: egy szépen felújított református haranglábtorony, a falu központjában álló barokk stílusú katolikus templom – ezek mellett a sárga turistaút is elhalad –, illetve Tornanádaska északi határában találjuk a Hadik-kastély középkori eredetű barokk kastélyát, amelynek mutatós épülete jelenleg kisegítő iskolaként és nevelőotthonként működik. Amennyiben az utóbbi nevezetességet kihagynánk, akkor is elmondhatjuk a túra végén magunkról, hogy a karsztvidék turistái vagyunk.

A cikk először a Turista Magazin 2024. február-márciusi számában jelent meg.