Két dal közötti szünet – Ikertesók a Kéken

TM: Honnan jött az életetekbe a túrázás? Volt-e a kéktúra előtt hosszú távú túratapasztaltatok?

Tátrai László: 2017-ben elvégeztem a bronzjelvényes túravezetői tanfolyamot. Korábban is túrázgattunk, sátrazgattuk, jártunk több helyen pl. Franciaországban, Angliában, a Himalájában és itthon is hosszabb túrákon. Az életünkben a közelmúltban bekövetkezett néhány fontosabb változás. Egy hosszabb munkahelyi „helyben toporgás” és verkli után azt mondtuk mind a ketten, hogy oké, most elég volt, szánjunk magunkra időt. Pontosabban Zoli mondta először, hogy ő meg akarja csinálni a kéktúrát egyben.

Tátrai Zoltán: Egy helyen dolgoztunk, én 14 évet, Zoli 15 és fél évet ugyanannál a cégnél.

T. L.: Nekünk az volt a kulcsszó a kéktúránál, hogy egyben. Nem egy hétre vagy hétvégére mennénk, és nem szakaszonként járnánk le az Országos Kéktúrát. Zoli látta rajtam annak a hatását, hogy korábban egy-egy hosszabb túra mit tud, mennyire feltölt, illetve azok a 100–200 kilométeres túrák, amelyeket együtt csináltunk, mit okoznak fejben, mennyire tud ilyenkor az ember kitisztulni. Nekünk az, hogy együtt túrázunk, meg együtt kint vagyunk a természetben, nem jelent kihívást. Nekünk ezek természetes dolgok. Korábban is túráztunk, nem vagyunk fekete övesek, de azért van pár ezer kilométer a lábunkban, és azt gondoltuk, hogy ez az 1200 km most menjen egyben, és lehetőség szerint csak sátrazással.

Nyilván ehhez ki kellett választani egy megfelelő időszakot. 60 napot terveztünk rá, 50 nap alatt teljesítettük. De az volt a reális terv, hogy 60 napunk legyen, hogyha valaki lebetegszik, vagy valami történik, akkor is beleférjünk az időbe.

T. Z.: Egyébként az évek alatt többször jártunk már a kéktúrán, 300–400 km-t meg is csináltunk belőle, csak nem pecsételtünk. Úgy voltunk vele, hogy túrázgatunk, és majd egyszer ezt egyben is megcsináljuk.

TM: Akkor a kéktúra már korábban is tervben volt. Az élet hozta úgy, hogy most együtt tudtátok a munkát lecserélni egy hosszabb kéktúrás időszakra? Vagy volt benne tudatosság is?

T. Z.: Mondjuk, hogy az élet hozta. De tudatosan lett abba az irányba sakkozva minden körülmény, hogy ez működjön. Mert nyilván ez anyagilag is kiesés abból a szempontból, hogy amíg túrázunk, addig nincs bevétel. Ezt az 50 napot alkalmazotti viszonyban nem tudtuk volna megcsinálni, hiszen annyi szabadsággal nem rendelkeztünk. Nálunk nincsen még gyerek, család, amely természetesen nagyon megbonyolítaná, vagy kizárttá is tenné. Így igazából a munkahelyet kellett úgy elrendezni, hogy ne legyen gond. 30% véletlen volt, hogy ez így alakult, és 70% tudatosság. A cégnél, ahol dolgoztunk, vezető- és pozícióváltás volt, és így jutott el arra a pontra a dolog, hogy oké, akkor mást irányt vegyünk a munkában, de előtte férjen bele ez az „egyben kéktúra”.

TM: Mielőtt elindultatok mennyire terveztétek meg az útvonalat, a napi távokat, a szálláshelyeket, vagy azt, hogy hol vertek majd sátrat?

T. Z.: Semennyire (nevet). Napközben az volt a lényeg, hogy találjunk jó sátorhelyet. Volt, amelyiket azonnal megtaláltuk, volt olyan, amiért 8–10 kilométer pluszt kellett mennünk. Nekünk úgy jött ki, hogy 50 napból 35 sátorban, de valójában 40-et terveztünk. De annyira kikaptuk a nagyon szeszélyes időjárást, a nagyon szelet, a nagyon esőt, a nagyon hideget és a nagyon havat, hogy néhány esetben kényszerből be kellett mennünk szállásra, mert járhatatlan sártenger volt az erdő.

TM: Mikor kezdtétek a túrát?

T. Z.: Idén március 28-án indultunk Írott-kőtől, és május 18-án érkeztünk meg Hollóházára. Bár felmerült az is, hogy előbb kezdjük, és nem is a hideg lett volna a probléma, hanem a korai sötétedés. Tizensok órát kuksolni a sátorban, annak nem sok értelme van. Imádjuk a téli erdőt, volt is többnapos túránk télen, sátorral, és hihetetlen érzés 8 centis hóban átkelni a Bükk-fennsíkon. De ötven napot úgy túrázni, hogy a nap felét a sátorban töltöd a sötétben, annak nincs értelme, úgyhogy nem indultunk korábban.

T. L.: Visszatérve az előző kérdésre, hogy mennyire terveztük meg a túranapokat. Az egész út elejére volt egy tervünk. Mivel nem volt időnk fizikailag úgy felkészülni, ahogy korábban egy-egy nagyobb megmérettetésre, azt gondoltuk, az első 10 napban csak 15 kilométereket megyünk, hiszen a téli felszerelés az egy 20 pluszos hátizsákot jelent. Az irodából fölállva egy 20 kilós zsákkal gyalogolsz, meg a sorozatterhelés, hogy minden nap csinálod, ez bizony okozhat problémákat. Ezért először 15-16 kilométereket akartunk menni, de igazából már a második naptól 20 km fölött mentünk végig. Annyit terveztünk, hogy a napi 20-25 km-ek végén abban az állapotban legyünk, hogy legyen nálunk megfelelő mennyiségű víz, élelem, gázpalack, és legyen egy sátrazásra alkalmas hely. Ha valamelyik ezek közül hibádzott vagy hiányzott, akkor mennünk kellett tovább még 1, 2, vagy 8–10 kilométert. Volt olyan, hogy 41 km-be is belecsúsztunk. A vége felé, amikor az állóképesség visszajött, mert az emlékezőizmok dolgoztak, az esetleges többlet kilométer már nem jelentett gondot.

TM: Volt-e a túra alatt olyan dolog, tárgy, cucc, amit végig magatokkal vittetek a 20 kilós zsákban, de végül feleslegesnek bizonyult? Vagy „fordítva”, nem volt nálatok, de nagyon kellett volna?

T. Z.: Olyan nem volt, amit nem vittünk volna magunkkal. A túra első két hete után tapasztaltuk, hogy valójában fölösleges két gázfőző, mert mindig minden kaját együtt csinálunk, így az egyik kikerült. Sajnos ezek a hátizsákot is beborító nagy poncsók, ezek nekünk nem váltak be. Tényleg olyan, mint egy „hullazsák”, bocsánat a kifejezésért, nagyon befülled alád, cserébe átereszti a vizet, így belülről voltak vizesek, úgyhogy ezeket is kitettük. Én úgy indultam a túrára, hogy két cipő volt nálam. Egy masszívabb, ami rajtam volt, és amikor kitavaszodott, átváltottam a terepfutó cipőre.

T. L.: Egyébként nálunk nem volt tervben, hogy durván ultralight felszereléssel csináljuk végig a túrát. Többen is kérdezték, hogy minek viszünk 20 kilós zsákot? Vannak nagyon könnyű felszereléseink, de nem az volt a célunk, hogy sportteljesítményként letoljuk a kéktúrát.

Ahogy Zoli is írta az OKT-csoport Facebook-oldalán egy posztban, nem az volt a cél, hogy műholdas rambókéssel mászkáljunk, hanem legyen egy 8 ezer forintos lakossági kis sátrad, egy egyszerű bakancsod, egy telefonod, amin nézed az útvonalat. Ezt a nyugdíjas is meg tudja csinálni, csak talán lassabban.

T. Z.: Zárójelben hozzátenném, hogy ez részünkről egy kicsit „tökösségi teszt” is volt. Hogy húsz kilós a zsák, az kellemetlen. De ne könnyítsünk már meg mindent minden szempontból, ha ennyi a súlya, akkor ezt kell vinni, és kész. Nem vittünk fölösleges dolgot, ezt így adta ki a józan ész: például a vastagabb matrac mellett váltó gyapjúruha is kellett. Ha jó idő volt, nem nagyon erőltettük, hogy legyen szállásunk. Ha pedig a rossz idő miatt szállást kellett keresnünk, akkor alig vártuk, hogy másnap erdőben aludhassunk sátorban, mert annyira király, meg olyan tök jó dolog. Viszont ennek az volt az ára, hogy amikor bementünk két településre, és találtunk 8 kutat, előfordult, hogy mind le volt zárva. Ez Csénye környékén történt, de akkor még a túra elején tartottunk, kutyahideg volt, és a fagy miatt voltak lezárva a kutak.

TM: Mit tanácsolnátok a kéktúrán sátrazóknak, mi az a három dolog, amit feltétlenül vigyenek magukkal a túrákra?

T. L.: Fejlámpát mindenképpen.

T. Z.: Ami nekem a legfontosabb minden szempontból, hogy pihentetően tudjak aludni, ezért a derékalj központi helyen szerepel. Nekem majdnem 4 cm-es a derékaljam, a Laciénak a másfélszerese, súlyban és méretben is több, de nem adok le belőle, inkább viszem magammal. Azt tudja, mint egy ágy. Akármennyit megyünk, úgy kelek fel reggel, hogy minden oké.

TM: És a harmadik?

T. L.: Ebben az a csapda, hogy pont hármat nem tudok mondani. A kényelmes sátrazásnak nyilván megvannak a feltételei. Kell egy olyan sátor, amiben elférsz normálisan, kell egy neked megfelelő derékalj és egy neked megfelelő komforttal rendelkező hálózsák, valakinek kell párna, mert egyébként beáll a nyaka. Van, akinek a fejlámpa azért fontos, mert retteg, ha besötétedik. Ezek igazából perszonális dolgok, de persze megvannak az alapfelszerelések, amelyek nélkül nem megy. Sátor, hálózsák, derékalj, fejlámpa. Ha ezek megvannak, nagy gond nem lehet.

TM: Mi alapján választottatok táborhelyet vagy sátorhelyet?

T. L.: Ennek is megvannak a teljesen általános szabályai. A helynek nagyjából vízszintesnek kell lenni, mert ha nagyon nem, akkor elgurulsz valamerre. Hogyha nem vízszintes, akkor nyilván a fejed legyen följebb. Olyan helyen nem tudsz normálisan sátrazni, ahol szúrós aljnövényzet van, ami kiszúrja a derékaljadat, tönkre teszi a sátradat. Ahol nagyon köves a talaj például, nem találsz egy nagyjából egyenletes sík részt. Ha nagyobb szél van, akkor bükkösben nem célszerű sátrazni, mert minden előzetes bejelentés nélkül törögetnek az ágak, és az ember fejére esnek.

T. Z.: Ha vízátfolyást látsz, ott inkább ne, vadcsapásnál szintén nem baj, ha nem oda teszed a sátrad. A józan ész alapján megítélendő. Amúgy kergettük a kilátást, mindig igyekeztünk olyan helyre felverni a sátrat, hogy reggel szép kilátásban legyen részünk. Egy olyan helyen meginni a reggeli kávét, ahol előttünk hegyek magasodnak, vagy völgyek nyújtóznak, az azért elég király. És a reggeli patakban fürdés is nagyon jó tud lenni, olyan is volt többször. A leghúzósabb időszak az 8 nap volt, amikor nem tudtunk fürödni, hát fogalmazzunk úgy, hogy abban az időszakban nem voltunk csajozós formában:-).

TM: Találkoztatok más sátrazókkal az út során?

T. Z.: Igen, egy sráccal, Roland is egybe nyomta a kéktúrát sátrazva. A nagy többség azonban szakaszokban járja a kéket, ami valamiképpen érthető is. Mi elég rossz időben indultunk, ami minket annyira nem zavart, de aki kirándulásokban, szakaszonként megy, az nem fog ilyenkor sátrazni. Nagyon kevés emberrel találkoztunk arányaiban összességében, ha az egész túrát nézzük, sokszor volt a „mienk az egész erdő” érzésünk, tényleg sehol senki, főleg hétköznap.

TM: Volt olyan, hogy együtt túráztatok másokkal?

T. Z.: Olyan volt, hogy két lánnyal együtt mentünk egy szakaszt, meg mindenkivel jókat dumáltunk, aki nyitott volt rá, és nagyjából mindenki nyitott volt rá, igazából jó fej emberekkel lehet egy ilyen hosszú távú túrán találkozni.

T. L.: A legtöbben szembe jöttek. Az, hogy valakivel egy irányban azonos tempóban menjél, az viszonylag ritka dolog, de akikkel találkoztunk, azokkal jókat beszélgettünk. Közös sátrazás csak Rolanddal volt, egy estére. Egymástól függetlenül, vadkempingre kinéztünk 100 méteren belül két helyet.

T. Z.: És volt még egy érdekes találkozásunk. Az első szép tavaszi napok egyikén leültünk Lacival egy mezőn egy „kotyogós” kávéra Vértestolnánál. Arra jött egy lány túrabottal, kis hátizsákkal, és invitáltuk, hogy csatlakozzon egy kávéra. Örömmel elfogadta, majd elkezdtünk beszélgetni, kérdezte, meddig megyünk a kéken, mondtuk, Hollóházáig. Hú, de jó, és sátrazva, de vagány! Megkérdeztem én is, hogy ő merre? Mondta, most csak kicsit kirándulgat a kéken. Aztán kérdeztem, szokott-e hosszabb túrákat csinálni. Mire szerényen elmondta, hogy nemrég járta végig a Continental Divide Trailt, az USA legvadabb és leghosszabb túráját. Ekkor esett le, hogy ő az a lány, aki első magyarként teljesítette a mexikói határtól Kanadáig tartó 5000 km-es túrát. Hát ilyen meglepetésszerű találkozásaink is voltak.

TM: Milyen tapasztalatokkal lettetek gazdagabbak a sátrazós kéktúra alatt? Voltak-e éjszakai félelmek a vadállatoktól?

T. L.: Aludtunk már egy csomót kint az erdőben. Magyarországon semmilyen állat nem fog bántani téged, nem féltünk a vadállatoktól, mert nincs mitől. Kint az erdőben nagyobb biztonságban vagy, mint például egy nagyváros utcáján. Találkoztunk rengeteg vaddal, láttunk mufloncsordákat, szarvasrudlit, ezek nagyon szép és fenséges pillanatok voltak. Nyilván éjszaka nem mindig vicces, amikor az embert körbeszaglásszák a vaddisznók, meg a szarvasok elszaladnak a sátra mellett fél méterrel, de ez hozzá tartozik a sátrazós műfajhoz. Nem féltünk tőle egyáltalán, sőt vártuk, hogy láthassuk ezeket az állatokat. A Bükkben ki voltunk téve a medveveszélynek, ott kiraktuk a kaját 100 méterre a sátortól egy fára, de ahhoz se nyúlt senki. Nem bántott minket semmiféle állat.

T. Z.: Sőt, nem volt ficam, sem rándulás, se szúnyog- és kullancscsípés se. Így sátraztuk végig az egész OKT-t.

T. L.: Az elején volt izomgyulladásunk. Nekem a térdem fölött begyulladt a négyfejű combizmom a hirtelen terhelés miatt, a Zolinak meg a válla a súlycipelés miatt, de ezek olyan dolgok, amikre az ember azt mondja, hogy jó, hát megyünk tovább, nincsen dráma, majd kijárjuk magunkból, és úgy is lett. A 400-dik kilométer környékére mind a ketten tökre rendbe voltunk, onnantól tényleg csak menni kellett. Addig kijöttek ezek a „gyerekbetegségek”.

TM: Befogadóak, segítőkészek voltak az útvonal menti községek lakói?

T. Z.: Nekem az egyik fő indok az volt, hogy végigmenjek a kéktúrán, hogy olyan helyekre is eljussak az országon belül, ahol egyébként csak átsuhansz autóval. Így gyalogolva pedig esetenként félóra, óra átsétálni egy településen, beszélgethetsz helyi emberekkel. Meglepően, majdhogynem 100%-os volt a segítőkész és kedves embereknek az aránya a túra alatt. Engem őszintén meglepett, hogyha megnézzük az ország vélt mentális állapotát, akkor azt gondolnánk, hogy mindenki nagyon cipőnéző, nagyon befordult, de nem.

Volt olyan, hogy egy nénike jött oda hozzánk – pedig egy főtéren ücsörögtünk, és elég lelakottan néztünk ki, nem voltunk túl bizalomgerjesztők –, hogy látta, túrázunk, és nincs-e szükségünk valamire, vízre vagy kajára, bármire. Ott is, ahol mélyszegénység van, és a keleti régióban, ahol tényleg van baj, nem látod az embereken. Nem látod, hogy a saját életét megkeseredettnek vélve bunkó, vagy negatív, vagy agresszív valaki. Persze, oké, az is hozzá tartozik, hogy jelenségek voltunk mi is ezzel a két szekrénnyel a hátunkon, és kiállásra sem voltunk olyanok, hogy mi lennénk rosszakarók, de abszolút semmi negatív tapasztalat nem volt, senki nem akart belénk kötni sehol. Az esetleges kóbor kutyák ellen pedig volt nálunk paprikaspray meg ultrahangos kutyariasztó, ami nagyon bevált, mert nem bántja az állatot, csak a hang zavarja, és elmegy. Így minket nem ért kutyatámadásos atrocitás. De létezik ez a jelenség. A keleti régióban tényleg az van, hogy ajtó, kapu, minden tárva-nyitva, és vagy a kisgyerek szalad ki csokit kunyerálni, vagy a kutya rohan ki. Egyrészt nem volt megdöbbentő, mert tudtuk, hogy ez van. Másrészt meg minket nem érintett fizikailag.

T. L.: Azt tapasztaltunk, hogy a 8000–10 000 fős településeknél, és ezen lélekszám fölötti városokban tűnik el a köszönés, ennél kisebb helységekben mindenki „szia, jó reggelt, jó napot, jó estét, mit segíthetek”, mindenki kedves. Az egyik furcsán borzasztó dolog volt, hogy mire beértünk Budapest környékére, ahol az Árpád-kilátónál sátraztunk, hetek után először szirénazaj, ordibálás, csövesek, kosz, szemét mindenhol, úgyhogy minél gyorsabban igyekeztünk továbbállni. Reggel 6-kor már szedtük is a sátorfánkat, hogy ebből a borzalomból húzzunk el. Itt se volt senki bunkó velünk, csak hát…

T. Z.: Itt Budapest körzetében nagyon meglepő volt, hogy a hűvösvölgyi régióban, ahol lejöttünk, ott a 200 milliós villákból már annyira sem futotta, hogy visszaintsenek, amikor odaköszöntünk. Sajnos minél több ember van jelen, annál jobban elidegenednek egymástól, és ez nagyon érezhető volt. Ez nem azt jelenti, hogy ők rosszabb emberek, csak szembetűnően mások. Nagyon sok olyan különös dolgot tapasztaltunk meg a túrán, ami szakaszonként járva nem tűnik föl, de így egyben, 50 napon keresztül annyira intenzív, hogy szembeötlő. Hetek után visszagyalogolni Pestre, fejben még az erdőben maradsz, de már Pesten vagy, közel a nyüzsgő városhoz, ezt a kettősséget nagyon furcsa volt megtapasztalni.

TM: A túra alatt teljesen elvágtátok magatokat a külvilágtól, avagy tartottátok a kapcsolatot az otthon maradt családtagokkal, barátokkal?

T. Z.: A húgunk kérte, hogy párszor jelezzük, megvagyunk-e. Nálunk szülők nincsenek, mi hárman vagyunk testvérek. A haveroknál pedig, aki tudta, hogy túrázni megyünk, az tudta, hogy úgyis minden rendben lesz, és ezért nem igényelte, hogy bejelentkezzünk. Több emberrel találkoztunk a túrán, akik kérdezték, hogy írunk-e blogot, csinálunk-e videót, instázunk-e, ami számunkra egészen megdöbbentő volt, mert nekünk ez nem erről szólt, nem a magamutogatásról, mi túrázni mentünk, és fel sem merült bennünk, hogy erről bármiféle nyilvános blogot csináljunk, vagy esetleg hetenként posztolgassunk a Facebookon, hogy hol tartunk éppen. Direkt nem tartottuk senkivel a kapcsolatot, de nem azért, merthogy akkor ez most milyen nagy elvonulás, hanem azért, mert túráztunk.

T. L.: Egy ilyen hosszú távú túra nagyjából úgy néz ki, ha leegyszerűsítjük, hogy reggel felkelsz, eszel valamit, iszol egy kávét, összecsomagolod a cuccaidat, elkezdesz gyalogolni, majd amikor befejezed a gyaloglást, felállítod a sátrat, megvacsorázol, és lefekszel aludni. Nyilván vannak szükségletek a kettő között, de röviden erről szól. Nekem 10–12 óra gyaloglás után semmi kedvem, hogy nyitogassak egy laptopot, vagy nyomkodjam a telefonomat, nem dehogyis, ennek semmi értelme részünkről.

Tök jó dolog, hogy állítólag motiválunk vele egy csomó embert, és ennek nagyon örülünk, de számunkra az a furcsa a másik oldalról, hogy ki az úristennek van türelme ahhoz, hogy hétvégente 24 órát buszozzon azért, hogy tudjon 6 órát gyalogolni. Részünkről tényleg az van, hogy figyelj, menjünk már ki az erdőbe! Oké! Ez körülbelül ilyen szinten van. És ehhez nem kell Rambónak lenni, ez a nagy üzenete ennek: az ember törjön ki a zárt irodák világából. Ha nincs túl jó fizikai állapotban, akkor vigyen magával valami sportkrémet meg egy rágógumit, vagy egy kutyacsontot, hogy legyen mire ráharapnia, ha fáj neki, aztán menjen, nem kell ehhez semmi extra.

T. Z.: Sokan az időt hozzák fel indoknak, illetve azért nem vállalkoznak erre, mert a komfortzónájukból nem kívánnak, vagy nem tudnak kilépni. Mi is találkoztunk olyan sráccal, aki azt mondta, hogy a sátrazás neki nem megy. Kétszer is visszakérdeztünk, hogy mi az, ami nem megy? Mi nem megy abban, hogy befekszel egy sátorba? Azt válaszolta, hogy neki az a fajta kényelmetlenség, amit a sátrazás okoz, nem esik jól. Azt hiszem, hogy az emberek nagy része megtehetné ezt, ha igazán akarná, csak az értékrendje el van tolódva. Mi igazából két átlagos, 43 éves srác vagyunk, szerintem az lenne a meglepő, ha nem tudtuk volna végigcsinálni. Egyikőnknek sincs sport múltja. De látom a kéktúrás Facebook-csoportban a 75 éves bácsit, aki a kutyájával járja a kéktúrát, vagy egy vak lány, aki épp most megy a kéken, igen, ezeknél leng a kalap, ezek teljesítmények, de a mienk semmi extra.

T. L.: Az időfaktor egyébként döntés kérdése. Aki pedig attól fél, hogy összesen 1200 kilométer, az nem annyi. Számoljuk ötvenszer huszonnégy kilométernek, ami végül is 24 km, csak éppen ötvenszer. A matektól nem kell megijedni. Mi a pecsételőfüzetünkbe beleírtuk a költségeinket is.

Otthon sem élsz meg ennél kevesebből. Azt gondolom, hogy aki az anyagiak miatt nem akarja csinálni, az tévúton jár, mert kevesebbet fog költeni, mint otthon a rezsivel, a villany-, gáz- és villanyfogyasztással. Azt is kiszámoltuk, ha végig szálláson lettünk volna az ötven a nap alatt, akkor az bőven 1 millió fölött lett volna, csak a szállás fejenként.

TM: Hogyan oldottátok meg az étkezést? Miket ettetek?

T. Z.: Végig zabáltunk:-), tényleg, ahol volt lehetőségünk friss ételt enni, ott ettünk. Egy réteses, lángosos, hamburgerező, fagyizó mellett sem mentünk el üres „szájjal”. Volt zacskós leves gazdagon, tésztaleves, zabkása, konzerv, sűrítmények. Amíg nem köszöntött be a melegebb idő, addig tojásrántotta reggelire, és részemről rengeteg csoki. Volt, hogy egy étterembe betévedtünk, rendeltünk egy kétszemélyes bőségtálat, amit normál esetben két napig ennénk, most simán letoltuk egyszerre. Zoli így is 5 kilót fogyott, én 13 kilót adtam le a túra alatt.

TM: Volt mélypont a túra alatt? Legnehezebb percek?

T. Z.: Nekem nem volt.

T. L.: Nekem volt. Korábban mentem már ilyen távolságokat, meg túráztam is magas hegyekben, de hogy végig sátorral, olyan nem volt, ebben azért nekem akadt újdonság és plusz kihívás. A Bakonyban kaptunk egy durva esőt, volt vagy plusz 3-4 fok, a közel fagyos vízben a cipőm teljesen átázott, és egy két kilós szivacs lett belőle, amiben minden lépésnél föl, le kotyogott a víz. Borzasztó volt, és nagyon fázott a lábam. A Zoli délutánra konkrétan hipotermiás lett, mire szállást szereztünk. Ketten együtt bontottunk ki egy szelet csokit. Annyira átfagytunk, hogy nem tudtuk kontrollálni a kézremegést. A mélypontot nem úgy kell érteni, hogy az ember abba akarja hagyni, inkább úgy fogalmaznék, hogy az volt a legkellemetlenebb nap a számomra. Boka fölé érő trotyakos sárban kellett menni hidegben. De ez igazából egy leküzdésre való nap volt, meg egy jó kis felszereléstesztelés.

TM: Legszebb pillanatok?

T. L.: Azt sorolhatnám reggelig. De ha röviden kellene válaszolnom, akkor azt gondolom, hogy aki párjával, barátjával, testérével, vagy számára közelállóval el tud tölteni egy hosszabb időt egyben, persze úgy, hogy mindketten mentálisan alkalmasak is arra, hogy elviseljék egymást, az mindenképp vágjon bele, akár sátrazva is, mert még inkább összekovácsolja őket a túrán szerzett élménytenger.

TM: Mit adott nektek a kéktúra?

T. Z.: Máshogy látom az embereket. Korábban azt gondoltam erről a túráról, hogy belefutunk majd nagyon nyomasztó régiókba az országban és negatív hozzáállású emberekbe, de nem ez történt. Ez tök nagy pluszt adott. Mindenképpen akartam gyalogosan olyasmit látni, amelyen korábban motorral, autóval suhantam át, és igazából nem is láttam, hogy merre járok. Ez is plusz volt. Hogy fogytam ennyit, és napról napra éreztem, hogy jobb a kondim és erősödöm, az nekem közérzetben extrém jó volt. Voltak aggályaim, kérdőjeleim az országgal kapcsolatban, és bizonyos részeivel, vajon vélt vagy valós az, amit gondolok róla? Ezeket abszolút pozitív irányba billentette át a kék.

Nem is nagyon akartam abbahagyni. Mert az ilyen hosszú távú túrákon a kezdeti egy hónap után minden nyomasztó gondolat eltűnik a fejből, a munkahelyi konfliktusok, az otthoni és megélhetési problémák. Nem úgy értem, hogy nem léteznek többé, hanem nincs meg fejben, mert ott a túrán tényleg az a fontos, hogy víz legyen, hogy kaja legyen meg sátorhely legyen, és több hétig ez lesz a fókuszban, és csak menni kell. Mert olyan király, hogy nyugi van, meg erdő, meg csí. Nekem ezt adta a kaland, meg azt, hogy egy csomó csokit megzabálhattam:-).

T. L.: Egy kicsit visszakanyarodnék az előző témákhoz. Azért vagyunk mi a tesóval jól meg együtt, mert úgy indultunk el, hogy rendben voltunk fejben saját magunkkal és az életünkkel mind a ketten. Nem az volt a cél, hogy két teljesen kiborult ember valahogy kilapátolja magát a lelki ganéból, hanem az volt a cél, hogy két fejben rendben levő ember menjen az úton.

Korábban is képes voltam négy számjegyű kilométert gyalogolni egy végtében, de kicsit már így, 40 fölött érzem az öregedésnek a jeleit, és kíváncsi voltam, hogy 5-6 évvel az előző nagyobb terhelés után, komolyabb rákészülés nélkül, képes vagyok-e menni 1000 kilométer fölött. Bebizonyosodott, hogy igen, ha májusban nem kellett volna befejezni, lehet, hogy már a második ezresnek a végén járnék. No, meg egyben láttam az útvonalat, aminek korábban csak a felét, vagy az egyharmadát. Térképagyam van, és az nekem nagyon nagy élmény, hogy miközben tájékozódom, egy csomó olyan települést el tudok most már helyezni fejben, melyeket addig nem.

T. Z.: (Közbeszól) – Laci valóban térképagyú, ő mindent meg tud jegyezni, mi hol van, én meg semmit:-).

T. L.: Bennem ilyenkor dolgozik a túravezető meg a túrázó is. Igazából inkább ezeket kaptam. Meg azt, hogy volt két hónapunk nyugiban, és el tudtuk dönteni azokat a kérdéseket, amelyek az életünk következő szakaszára vonatkoznak, mit vállalkozzunk, vállalkozzunk-e egyáltalán közösen, vagy hogyan építjük az életünket tovább úgy, hogy ne abba a kifogásolható közegben kelljen visszamennünk? Ami persze jó volt, és meg volt a maga helye az életünkben, de lejárt az ideje.

TM: Milyen túrázós terveitek vannak a közeljövőben? Tervezitek esetleg együtt a másik kettő kéktúra teljesítését egyben, hogy meglegyen a Kékkör?

T. Z.: Több dolgot is tervezünk. Az lesz, hogy Laci elé tolom a RPDDK-, majd az AK-füzetet, és akkor jön velemJ. Olyan szerencsésen alakult az életünk, hogy két héttel az OKT befejezése után kimehettünk Angliába a barátainkhoz, ahol a „Déli-parti ösvény” túraútvonalából (South West Coast Path) közel 100 kilométert le tudtuk járni egy hét alatt, a fehér sziklákon a tengerpart fölött. Mivel ez a túraútvonal idén 50 éves, nyomtattak az angolok is egy pecsételőfüzetet, és annyira szürreális volt, hogy gyakorlatilag tudtuk folytatni a kéktúrát, csak nem a DDK-val, hanem az dél-angliai tengerparton végighúzódó ösvénnyel. Ezt is szeretnénk majd folytatni. De szóba jött az El Camino kevésbé kedvelt északi része is. Terv az sok van, de meglátjuk, hogyan tudjuk alakítani azokat.