Két keréken Szárligettől Sukoróig

Bár sokan magától értődőnek gondolják, hogy egy átlagos kerékpártúra ugyanabból a pontból indul, ahová érkezik, aki ismeri a vasút kerékpárszállítási lehetőségeit, az jól tudja, hogy a távoli tájakra érkezés pillanatai akkor a leginkább felemelők, ha nem a parkolóba visszajutásra gondolunk.

Hazánkban minden személyvonaton és a távolsági vonatok nagy részén is lehetséges kerékpárokat szállítani. (Részletes információ ide kattintva érhető el.) Budapest tágabb környéke különösen szerencsés helyzetben van, hiszen itt az alacsony padlószintű, légkondicionált járművek már szinte teljesen kiszorították az öregebb vonatokat. Egyetlen, megoldhatatlannak látszó probléma állhat csak a kerékpárosok útjába: még több kerékpáros, azaz a nyári hétvégék csúcsforgalma, főleg a balatoni és a dunakanyari járatokon. A dátumot szürke és kevésbé forró munkanapra változtatva azonban nem volt nehéz egy remek kirándulást megtervezni, amelynek ötven kilométere a ritkán járt erdőktől a tóparti zsongásba vezet.

Az út kiindulópontja a Gerecse és a Vértes találkozásánál fekvő Szárliget község vasútállomása, a Budapest–Győr-vasútvonal mentén. A fővárosból ide a Déli pályaudvarból induló győri, tatabányai vagy oroszlányi személyvonatokkal juthatunk el, bő fél óra alatt. A kis falu hatalmas állomása elsősorban a forgalom szabályozása, nem pedig az utasok száma miatt létezik – ugyanakkor a lehető legjobb betérő mindkét hegység közeli látványosságaihoz. Itt keresztezi a vasutat az Országos Kéktúra útvonala is. A falu nyugati felében, a Baross Gábor utca folytatásában kezdődő erdei út hamarosan be is visz a sűrűbe: a Vértes hűvös erdői közé. A hegység fennsíkjának oldalában kanyargó út az egyik leghangulatosabb, autóforgalom nélküli túraútvonal a környéken.

Az út burkolata sajnos hosszú szakaszokon vesztésre áll az erdei munkagépekkel szemben, ennek ellenére nem megugorhatatlan országúti biciklivel sem a túra, de aki választhat, az ballonosabb köpenyű géppel induljon útnak.

Egy hosszú emelkedő végén Vérteskozmán térünk vissza a civilizációba, annak is a legjobb értelemben vett díszletei közé. Ebben az aprócska faluban az idő mintha megállt volna valamikor a múlt század közepén, de legkésőbb a végén, amikor megszűnt az addig is csak ritkán betérő buszjárat. Azóta Vérteskozmát a térképek üdülőfaluként jelölik, de a „múzeumi” vagy a „terápiás” jelzőnek is lenne itt keresnivalója.

Boltot hiába is keresnénk itt, de vizet bőségesen vételezhetünk a templom előtti csapból.

Motorozás gravitációval

A Vérteskozmára vezető országúton hamarosan elérjük az út legmagasabb pontját, mintegy 380 méteres magasságban, utána pedig igazán élvezetes kilométerek következnek. A út végig egyenletesen lejt, és egy-két meredek szakaszt leszámítva a fékhez sem kell nyúlni, hogy ideális sebességgel szemlélhessük a tájat. A lejtőzés egészen Csákvár központjáig tart, de egy hosszabb megállásra talán nem ez a hely, hanem egy kilométerrel előtte az egykori Esterházy-kastély parkja a legérdemesebb hely. A barokk kastély jelenleg gyógyintézményként működik, a körülötte elterülő park azonban szabadon látogatható. Érdemes is rászánni az időt, hiszen hazánk egyik legpatinásabb tájképi kertjét fedezhetjük itt fel, amelynek 77 hektáros területét közel 400 fafaj díszíti.

A város határában az országút kiterjedt láprét, majd szántóföldek között vezet, miközben vissza-visszanézve lassan elénk tárul a Vértes egyre távolodó, meredek, déli oldala. Közben a magasság szép lassan nő, majd a legmagasabb ponton túl ismét enyhe lejtő visz Lovasberénybe: szinte észrevétlenül fogyott el újabb kilenc kilométer.

A falu központjának évszázados kőhídján átgurulva immár a Velencei-hegységben járunk. A szőlőskertek, majd erdők között továbbra is remekül biciklizhető, hangulatos országút kapaszkodik felfelé, egészen a Meleg-hegy oldaláig. Ez a 130 méternyi emelkedés már az utolsó jelentősebb próbatétel az út során. A legmagasabb pontról gyorsan legurulunk Nadap községbe, közben pedig most először a Velencei-tavat is megpillanthatjuk. Azonban még a központ elérése előtt vár a beszédes nevű Sukorói utca, amely vadonatúj kerékpárútban folytatódik. Bár a hasonló utak gyakran sikerülnek kissé hullámosra, az itteni burkolat messze a legsimább a mai napon. Pedig csak néhány kanyar erejéig maradunk rajta, majd nem máshol bukkanunk ki az erdőből, mint a környékről szóló címlapok és képeslapok kellős közepén, a Gyapjaszsák nevű szikla mellett, ahol a hátteret a tó és a sukorói katolikus templom adja.

A falu zegzugos utcái között a nyugati határon lévő Rákóczi utcát érdemes megcélozni, esetleg a változatosság kedvéért útba ejtve a közeli lámpás gyalogátkelőhely melletti, kiváló cukrászdát. A Rákóczi utcában aztán felfedezhetjük a hangulatos, sok térképen pontatlanul vagy sehogy sem jelzett, a Velencei-tó partja felé vezető utat.

Igazán remek, amikor a kerékpárút egy tóparton ér véget. A sétahajók fogadására szolgáló mólón pedig hosszan megpihenhetünk, az erdős dombok után a hatalmas, nyílt vízfelület látványában gyönyörködve. Aki nem venné igénybe a környék szálláshelyarzenáljának valamelyikét, innen a tavat megkerülő kerékpárúton bő fél óra alatt átgurulhat Velence vasútállomására, ahonnan átlagosan félóránként jönnek-mennek a vonatok Budapest felől, illetve felé.

A cikk a Turista Magazin 2019. július-augusztusi számában jelent meg. Korábbi számainkat ide kattintva tudod megrendelni, előfizetni pedig itt tudsz ránk.