Július vége, augusztus eleje az őznász időszaka.
A nyári forróságban a tarlókon egyre gyakrabban tűnnek fel a sutákat kergető vagy a vizsla módjára, föld felé szegezett orral kereső bakok. A vadászok ilyenkor már javában „élesítik” a sípokat, hogy különböző hangokat hallatva közelbe csalogathassák a szerelem hevében a szokásosnál sokkal kevésbé óvatos őzbakokat.
Az őzhívás az egyik legizgalmasabb és legkülönlegesebb vadászati mód, melynek során a suta hívó- és panaszhangját, illetőleg az úgynevezett vészsirámot, valamint a gida hívó-, és vészhangját utánozva, takarásból próbáljuk a beugró agancsosokat megfigyelni, majd ha ez indokolt, elejteni.
A várakozással teli feszültséget fokozza, hogy ilyenkor gyakran kerülnek a szemünk elé sohasem látott, rejtett életet élő bakok is.
A vadgazda teendői azonban nyár derekán nem korlátozódhatnak kizárólag az őzvadásztatásra, mert közben gondoskodniuk kell a vadászterület berendezéseinek, a magasleseknek, cserkelőutaknak, nyiladékoknak a karbantartásáról, a dagonyák és az itatók feltöltéséről, valamint a vadkárok lehetséges megelőzéséről, elhárításáról is.
Ennek egyik lehetséges módszere a szórók folyamatos üzemeltetése, ezáltal ugyanis a vadat bent lehet tartani az erdőben, s ha ott ráadásul nyugalmat is biztosítanak a vaddisznóknak, ha csak az erdőszéleket vadásszák, akkor a mezőgazdasági kultúrákban okozott károkozásuk valamelyest csökkenthető.
