Ahogy azt az MTSZ rendezvényeit rendszeresen látogatók már megszokhatták, a centenáriumi ünnepség műsorvezetője is Papp János színművész volt, akit nemcsak színészi teljesítménye miatt, hanem lelkes természetjáróként is tisztelhetünk.
Papp János ez alkalommal nemcsak színesen és lelkesen konferálta fel az újabb és újabb szónokokat, köszöntőket és fellépő művészeket, hanem maga is megosztotta gondolatait az ünneplő természetjárókkal. Szeretnénk, ha üzenete célba érne, pozitív szemléletét mindenki magáénak tudhatná. Ezért is publikáljuk most teljes egészében elhangzott beszédét.
2008. május 18.
Jeles nap. A falumból, Pilisborosjenőről elindultam nyugatnak az Országos Kékörön.
2008. augusztus 30.
Jeles nap. Megérkeztem keletről a pilisborosjenői kálvária alatti fenyőfához az Országos Kékörről.
Közben, a túra 86 napján, megtettem 2666 kilométert és körülbelül 40 000 méter szintkülönbséget. Amikor a túrára gondolok, egyszerre vagyok „tele” és „üres”, mint sikeres színházi bemutatók után. Valami fontos történt, ami örömmel töltött „tele”, és valami befejeződött, ami tartalmat, ritmust, értelmet adott az elmúlt napoknak, helyén pedig most „űr” tátong.
Abban biztos vagyok, hogy az Országos Kékkör olyan kincse az országnak, amit nagyon jó lenne értéknek tudni, és értékként kezelni. Köszönet érte mindazoknak, akik a Kéktúra mozgalmat 1938-ban elindították, azoknak, akik az ötvenes évek elején tetszhalálából újraélesztették, azoknak, akik a „Másfélmillió lépés...” tv-sorozattal köztudatba emelték, és azoknak, akik fáradhatatlanul munkálkodnak ma is azon, hogy az Országos Kékkör szerves és élő része legyen a túramozgalomnak.
Mozgalom!
Nem kellene félni ettől a szótól. Azt gondolom. hogy elsősorban szervezetten és egyre több embernek kellene megtenni sok-sok kilométert az Országos Kékkörön (is!), hogy „mélységében” megismerve az országot, értelmet kapjanak Váci Mihály sorai:
"...van egy másik,
hireken túli Magyarország.
szívem fölött elférő rezervátum,
ahol a földeken térdelnek a parasztok,
kérlelve a megváltó palántákat,
a műhelyekben derékig meztelen
bronzzá égnek a férfiak,
az arató gépek nyomában
minden szemet imával óva hajladoznak
a szentté öregedett emberek..."
Nem jártam csukott szemmel, láttam nyomorúságot is, láttam a gondokat, a küszködést. De a 86 nap alatt csak szeretettel és segítőkészséggel találkoztam. Nem igaz hát a média festette kép, hogy Magyarország ötszázezer bűnöző cigány, százezer vérszívó kapitalista zsidó és a maradék, savószín szemekkel reménytelenül tántorgó magyar országa!
Az El Caminot 2005-ben jártam végig a feleségemmel. Amikor kiváltottuk a zarándokútlevelünket Saint Jean Pied-de-Poit-ban, elénk tettek egy kérdőívet amelyben iránt érdeklodtek, hogy zarándokunk célja szakrális, spirituális, műemlékek megtekintése, barátkozás, ismerkedés, a szabadidő eltöltése, vagy sport-e. Bárhova rakhattuk volna az ikszet, hiszen kiderült, hogy az El Camino mindegyiket „tudja”. Végig járva, bizton állíthatom, hogy az Országos Kékkör is!
De rengeteg a tennivaló! Az Országos Kék Kör (különösen a Dunártúli Kék, de méginkább az Alföldi) nyomvonalában, a jelzések minőségében, a túrázót segítő szolgáltatásokban (szállás, étkezés, stb.)
sokat kell, hogy fejlődjön, hogy valóban értékként, kincsként szerepeljen minden magyar tudatában.
Az igazi, nagy feladat pedig az, hogy megteremtődjék az Országos Kék Kör kultusza!
Ugyanúgy büszke kell, hogy legyen minden magyar, aki megtett legalább kétszázötven kilométert az Országos Kék Körön (ami a táv tizede!), mint ahogy a spanyol nem felejti el megemlíteni az önéletrajzáhan, hogy jogos birtokosa a zarándokdiplomának, ami már az El Camino száz kilométerének megtételéért is jár.
És még valamiben biztos vagyok: én már nem színész vagyok, hanem Vándor-Színész!
