Kilátások Hasznos elfeledett vára fölött

A leszálláshoz készülődő túrarepülőgép ablakából hamar láthatóvá válik a cél, a hegy tetejének fennsíkján húzódó leszállópálya. Alatta néhány száz méterre, a hatalmas tó vizében távolabbi, csúcsos hegyek tükröződnek. Földet érés előtt még átsiklik a várrom felett, majd megérkezik a repülőnap közönsége elé.

Pedig az előbbi kifejezés már akkoriban is kisebb képzavarral járt, hiszen épp ez a hely szerepelt a 2000-es évek legnépszerűbb Mátra turistatérképének címlapján. Mindezek fényében talán még érthetetlenebb, miért felel ma nemmel tízből több mint kilenc ember, ha a belföldi úti célok listáján Hasznos ismertségéről kérdezik.

A Mátra nyugati kapuja jellemzően kiesik a népszerű helyekre vezető túrák irányából. Salgótarján és a Medves felé távol haladunk el tőle, egyedül a Budapestről Galyatetőre és Mátraszentistvánra vezető út halad át Pásztó városán, majd a vele „összenőtt” Hasznos falun, és a Kövecses-patak völgyén. Innen viszont nem sokat látni a tájból, az út a külvárosi részeken és átláthatatlan erdőkön keresztül vezet. Aki kíváncsi, nem várja jól megjelölt parkoló a település után sem, pedig itt találja hazánk legmélyebb mesterséges tavát, a pompás Hasznosi-víztározót, alig ötven méterre a mátrakeresztesi országúttól.

A tájat az Ágasvár 789 méteres csúcsa uralja. A hegy tövében, de még mindig fent a magasban, az ágasvári turistaházzal, a környéket felfedező túrák talán legfontosabb helyszínével.

Tehát kissé pesszimistán fogalmzva, „nagy ívben elkerüli a környéket”, ami mellett persze érthető érvek vannak. Az impozáns víztározó például nem is létezett az út történetének első felében, ellenben a mátraverebéyi Szentkút évizedek óta meghatározó idegenforgalmi látványosság. Nehéz kompromisszum lenne tehát módosítani, nincs is tervben ilyesmi.

Aki szeretné, természetesen könnyen elérheti a környéket a meglévő, más színű turistautakon is, Ágasvárról és Hasznos falutól egyaránt a zöld sáv jelzésen. Utóbbi irányból érkezve a zöld rom jelzésű kitérő újabb látványossághoz visz.

Túlélő várfalak közt

A Zagyva széles völgyében már a honfoglalás idején is város állt, a ma is ismert Pásztó néven. A városnak a középkorra nem csak fürdője és iskolája volt, működésében az ide települt ciszterci rend is részt vett. A város polgárai a budai lakosokkal egyenlő jogokkal bírtak.

Az innen keletre induló utat őrizte egykor Ágasvár ősi vára is, de a tatárjárás idején egy új, közelibb vár épült a Kövecses-patak völgyének egy magaslatán. A csertei, vagy más néven hasznosi vár nem tartozott a legerősebbek közé, de a török időkben fontos szerepe lett. 1552 nyarán Ali budai pasa több mint 12 ezer fős serege vonult a vár ellen. Ők voltak azok, akik néhány héttel korábban elfoglalták Drégely várát, és most Eger felé tartottak, a később híressé vált őszi ostromhoz, hogy ott egyesüljenek Kara Ahmed kétszer ekkora seregével. Az elsöprő túlerő láttán a csertei vár védői elmenekültek, így a vár épségben török kézre került. A megszállók a falakat lerombolták, de későbbi gazdái újjáépítették.

A gyakori tulajdonosváltások ellenére a vár még sokáig lakott volt, átvészelte az 1700-as évek nagy várrombolásait, és még az 1848–49-es szabadságharc kezdetén is még ép, de már rosszabb állapotú erősségként említették. A későbbi években azonban utolérte a végzet, miután utolsó gazdái is magára hagyták.

A sziklás csúcson álló várat szerencsére csak az egyik oldalról tudta visszahódítani az erdő, dél és kelet felé ma is akadálytalan panoráma nyílik a Hasznosi-víztározóra és a Jójárt-hegye a várbérc természetes sziklakertjéből.

A vár alapos régészeti feltárása még nem történt meg, pedig a falak tövében láthatóan méternyi vastagságú üledék halmozódott fel, amelyek minden bizonnyal különleges titkokat rejtenek. Elég csak Füzér várára gondolni, amelynek kis és közepes köveit a lakosság szintén elhordta, de például a várkapu boltívének tonnányi tömegű, mívesen faragott záróköve mozdulatlanul megvárta a régészeket, megannyi egyéb lelet, például a vár jelképévé vált főnix-cserép társaságában. Akad ennél közelebbi példa is: Pásztó történelmi központjában, az „oskolamester” 700 éves házának padlójában a kutatók gabonatároló vermeket, azokban pedig a 16. századi polgári háztartás megannyi kellékét fedezték fel, amelyeket minden bizonnyal a közeledő törökök elől rejtettek el.

A várban persze a feltárás után is számtalan tennivaló akadna. A még álló falak sürgős stabilizálásra szorulnak, az állapotuk romlása már 10-20 éves fotók alapján is látható. A palotaszárny megmaradt két ablaknyílásának egyike, vagy a keleti várfal tíz méter magas szakaszának maradványa lassan az utolsó pillanatban van a megmentéshez. Az elmúlt évek várrekonstrukciókra szánt, impozáns forrásaiból talán egyszer ide is kerül egy kerekítési hibával felérő pénzösszeg, amivel a vár, ha nem is megújulva, de alapvető állagmegóvás után, még újabb évtizedekig a völgy dísze maradhat.

Pásztó város második születésnapja

A várfalakkal szemben, a völgyben az 1980-as évek óta hazánk legmagasabb, 27 méteres völgyzáró gátját, és a Hasznosi-víztározót találjuk. A tó kedvelt horgászvíz, bár a használatára szigorú korlátozások vonatkoznak, és épített utak sem vezetnek körbe, de a helybéliek valamennyi partszakaszán kitaposták a legcélszerűbb ösvényeket.

A gát tövében lévő víztisztító üzem felszereltsége pedig, hasonlóan más, tiszta vizű hegyi tavakhoz, meglehetősen egyszerű. A fürdőzők bőrén bevitt napolajat, szúnyogriasztót, vagy kifolyt hulladékot nehezen lehetne itt kiszűrni.

A tó jellegzetessége a partján körbefutó száraz sáv, amely közvetve a 2010 májusi árvíz nyoma. Az ekkor lezajló események hosszú időre beépültek Pásztó és Hasznos lakóinak emlékezetébe, és a tó normál vízszintjének másfél méteres csökkentéséhez vezettek. Az akkori május hónap közepén néhány nap alatt több mint egy havi csapadék érkezett a tározót tápláló patakok vízgyűjtő területére, a vízszint pedig néhány órán belül megállíthatatlannak látszó emelkedésnek indult. Fennált a veszélye, hogy átbukik a gát tetején, ami a földből és agyagból álló építmény percek alatti összeomlásával járna. A gát alatti Pásztó városában már a lakók kitelepítését tervezték, amikor a víz emelkedése végre megállt, alig 90 centiméterre a gát tetejétől, majd vészes lassúsággal csökkenni kezdett.

Az üzemeltetők rémülten figyelték a jelenséget, miközben az egyetlen eszközük a zsilipek maximális nyitva tartása volt, a vízszint mielőbbi csökkentéséhez. A közben helyszínre érkezett szakemberek a hadsereg segítségét is igénybe vették, hogy homokzsákokkal a lehetőségekhez képest megtámasszák a gátat. A javításhoz a víz leeresztését a normál üzemi szint elérése után is folytatták: a cél június közepére mínusz hét méter, tehát a tározó összes víze felének leengedése volt, és a következő héten végig jó ütemben haladt. Ez mentette meg a környéket a katasztrófától.

Május utolsó és június első napján újabb, minden addigi rekordot megdöntő eső zúdult a vidékre, újabb másfél havi csapadékot hozva. A vízszint mindössze 12 óra alatt több mint hét métert emelkedett, tehát a rendkívüli leeresztés nélkül túlcsordult volna a tározó. A víz így is újra a megengedett maximum fölé duzzadt, és a sérült gát átszakadása elkerülhetetlennek látszott. Június elsején kétezer embert telepítettek ki a lezúduló víz útjából. A több mint kétmillió köbméter víz – az ajkai vörösiszap-katasztrófa során elszabadult mennyiség duplája – a számítások szerint egészen Hatvan városáig pusztíthatott volna a Zagyva völgyében. A munkát tovább nehezítették az utakra és vezetékekre dőlt fák tucatjai, miközben az eső, bár valamivel ritkábban, de továbbra is szüntelenül esett. Aznap Pásztó és Hasznos lakóira tehát az egyik leghosszabb és legnehezebb éjszaka várt, ahol szinte mindenki kivette a részét a munkából. Június második napjának reggele ezután szinte csodával ért fel: a derült időben felkelő nap továbbra is álló gátat, és valamivel alacsonyabb vízszintet talált. Jó hírnek ez még kevés volt, egy teljes hétnek kellett eltelnie, mire a település lassan fellélegezhetett.

A következő hónapok tanulmányai feltárták a gát legfőbb tervezési hibáját: az építésekor senki nem számított arra, hogy másodpercenként akár hatvan köbméter víz is lezúdulhat a hegyekből – ez a mennyiség már a kisvízi Tisza hozamát közelíti, amivel bő harminc másodperc alatt lehetne megtölteni egy ötvenméteres olimpiai úszómedencét.

A biztonságért cserébe így elveszett a tó egyik egyedi látványossága, a Jójárt-tető északi nyúlványában lévő erdős, lakatlan sziget, ami az alacsonyabb vízszint, majd a kotráskor ide halmozott föld miatt félszigetté vált.

Ég és föld között

A tó déli partján emelkedő Gombás-tető látszólag egy hegy a sok közül, a kiemelkedő értéke nem a kövében, a növényzetében, vagy a lakóiban van, hanem a szomszédos hegyekkel együtt, a fölötte lévő levegőre gyakorolt hatásában. Ez a terület ugyanis kiváló adottságokkal rendelkezik mind a felszálló termikek, mind a magasabb hegyek fölött képződő hullámok kialakulásához, a hegytető ráadásul teljesen sík, több mint egy kilométer hosszan.

Ennél tökéletesebb adottságú hely a vitorlázó repüléshez tehát kevés van az országban, a félreeső helye miatt mégis csak viszonylag későn, a második világháború után fedezték fel.

A hegység túloldalán lévő Pipis-hegyi repülőtér azonban közelebb volt a nagyvárosokhoz és az újonnan létesült szolnoki katonai helikopterbázishoz, fejlesztésére is több forrás jutott, mint alkalmas hegyvidéki gyakorlóterület, így a Gombás-tető füvét hamarosan elkezdte visszahódítani az erdő. A már szinte elfeledett, kiváló adottságú hely sorsa azonban nagy fordulatot vett 2006-ban, amikor lelkes helyi repülésbarátok vásárolták meg a területet, létrehozva az Ózon Sportrepülő Egyesületet. A példás összefogás nyomán rövidesen felpörögtek a traktor -és fűrészmotorok, az áthatolhatatlan cserjésből hosszú munka nyomán újra füves leszállópálya lett. Az első újkori repülőnap 2007-ben nagy sikert aratott, pedig két évvel korábban senki nem gondolta volna, hogy itt, a Mátra keleti lábánál ilyesfajta látványosság várja majd kicsiket és nagyokat.

A Gombás-tetői reptér tehát életre kelt, azonban a működését nemcsak a rendszeresen bejáró vaddisznók túrásai, de a burkolt út hiánya is nehezítette, pedig utóbbi nélkül a hegytető esős időben megközelíthetetlen. Talán ennek, talán egész másnak köszönhetően sajnos az egyesület munkája is alábbhagyott. A hírek 2016-ban megszakadtak, mára az elérhetőségek is elvesztek, és a költségesen fenntartható, értékes pálya ismét magára maradni látszik. Pásztó város anyagi forrásai sajnos szűkösek, és bár a reptérre vezető, sáros út helyreállítása régi terv, a megvalósítás továbbra is a jövő kérdése.

A különleges környék tehát tovább alussza Csipkerózsika-álmát, ahol egyelőre csak a környék ismerői képzelnek ide várjátékokat, repülőnapot, horgászversenyt és hétvégi zsongást. A látványos táj megvár, az ember alkotta díszei már kevésbé.

A cikk 2020. júliusában jelent meg először.