Kittenberger - A börzsönyi oroszlánvadász

Manapság a természetjárók egy része a vadászokban csupán az erdők szívtelen mészárosait látják, akik olyan drága és véres hobbinak hódolnak, amely csupán az ölésről szól. Ezt a képet némiképp enyhítve és formálva indulunk el a Dunakanyar fölé magasodó, a Szent Mihály-hegy oldalában húzódó Kittenberger-ösvényen, hogy megismerjük egy legendás vadász történetét, aki kutató zoológus és kiváló természettudományi író is volt egy személyben. Börzsönyi utunk során több olyan helyre is ellátogatunk, ahol Kittenberger élt és vadászott, illetve ahol az egyik legnagyobb tisztelőjével és barátjával, Fekete István íróval töltötték szabadidejüket.

Kittenberger Kálmán 1881-ben született a felvidéki Léván egy nyolcgyermekes iparoscsalád utolsó sarjaként. A természet már a kezdetektől lenyűgözte, különösen a madárvilág vonzotta. Fiatalkora óta álmodozott távoli, egzotikus vidékekről, amelyek újságok képein jelentek meg előtte mint jövőbeni terveinek színhelyei. Tanulmányai során nagy hatással volt rá természetrajztanára, Kriek Jenő, akitől megtanulta a szakszerű állatpreparálást és a természetrajzi anyagok gyűjtését, konzerválását, majd neki köszönhette, hogy segédpreparátorként dolgozhatott a Magyar Nemzeti Múzeum laboratóriumában. A családnak nem volt pénze Kálmán taníttatására, és a múzeumtól kapott fizetése is oly csekély volt, hogy félbe kellett szakítania főiskolai tanulmányait. Munkája iránti lelkesedése kezdett alábbhagyni, a nagy utakról szőtt álmai pedig egyre elérhetetlenebbeknek tűntek.

A húszéves Kittenberger depresszióba zuhanva küzdött a napi betevő falatért. Később barátjának - az egyébként sosem panaszkodó, magáról keveset beszélő - Kittenberger megvallotta, hogy ekkortájt az öngyilkosság gondolata kerülgette, és az éhezés és az elkeseredés vitte Tatrangra, a hétfalusi csángók közé, ahol tanítói állást vállalt 1902 őszén. Itt, ha szerény körülmények közt is, de a tanítás mellett legalább vadászhatott, és megfigyelhette a Kárpátok élővilágát. Fél év sem telt el, amikor Bársony Józseftől levelet kapott, aki egy utazás lehetőségét kínálta fel neki.

A fekete kontinens belsejébe vezető közel 300 km-es út egyharmadát vasúton tették meg, majd gyalog folytatták Moshiig. Kittenberger útközben maláriát kapott, és Moshiba már félholtan érkezett a poggyászszekéren. Itt egy katonaorvos vette kezelésbe és kininkúrára fogta. Kittenberger az egy hónapos lábadozása miatt nem tudott csatlakozni Damaszkin expedíciójához. Ez idő alatt megtanulta a kiszuahéli nyelvet, és amikor már jobban volt, a tábor körül rovarokat és madarakat kezdett gyűjteni a múzeum számára. Damaszkin öt hónappal később hazautazott, és végleg magára hagyta az idő közben felépült Kittenbergert, aki egyedül, jóformán nincstelenül is vállalta az afrikai gyűjtőmunkát.

Voltaképpen ekkor született meg a híres vadász és kutató, aki afrikai pályafutása során, minden nehézség és nélkülözés ellenére, értékes és páratlan természetrajzi anyagokat gyűjtött, mindent - még saját testi épségét is - alárendelve a tudománynak, amely ekkortájt még igen keveset tudott Afrika e vidéknek egzotikus állatvilágáról. Többször is megfordult olyan helyen, ahol a helyiek először láttak fehér embert. Expedícióit az elejtett és befogott állatok árából tudta finanszírozni - otthonról minimális, jóformán csak erkölcsi támogatást kapott az áldozatos munkájáért.

Kittenberger kisebb-nagyobb megszakításokkal (1903-tól 1929-ig) összesen 16 évet töltött el Afrikában, ahol bejárta a Kilimandzsáró és a Viktória-tó vidékét, behatolt Etiópiában a Danakil-vidékre, valamint Uganda távoli részeire és többek között Belga Kongóba is eljutott. Ez idő alatt több mint 60 000 tételből álló anyagot gyűjtött a múzeum és a fővárosi állatkert számára, benne 300 új állatfaj példányaival, amelyek közül mintegy negyvenet róla neveztek el. Egyik útját követően 120 példányból álló élőállat-rakománnyal érkezett meg Budapestre, ami annak ismeretében is egyedülálló volt, hogy az út során az állatok nagy része egy járvány következtében elpusztul. A bolhától az elefántig szinte minden állattal volt dolga, így igazi szakértője lett az afrikai élővilágnak. Nem csupán elejtette az állatokat, megfigyelte a viselkedésüket, befogta és idomította, ha pedig kellett, gyógyította is őket.

Afrikától a Börzsönyig

Aki Kittenberger Kálmán nyomába ered, azt az út Nagymarosra viszi. Itt élt 1958-ban bekövetkezett haláláig a híres „afrikai”, akiről a településen iskolát és utcát is elneveztek, emlékét pedig egykori lakóháza és a főtéren álló mellszobra is őrzi. A vadászt a 20. század viszontagságai és a sors hozta erre a vidékre, miután 1919-ben nincstelenül és egy szál ruhában tért haza a hadifogságból. Egy kénytelen-kelletlen, ismerőse által kikényszerített vendégségnek köszönhetően keveredett Nagymarosra, ahol egy hozzá hasonló kutató, Kovács Ödön (akit Kittenberger Afrikában ismert meg) húga, Lívia - Kittenberger későbbi felesége - szeretett volna többet megtudni bátyja tragikus, Afrikában történt haláláról.

Az emberkerülő, szófukar és makacs Kittenberger sokáig halogatta a találkozást, pedig vendéglátója nem csupán faggatni akarta: bátyja megüresedett házát is felajánlotta neki. Erre az ajánlatra még a büszke és segítséget el nem fogadó vadász sem mondhatott nemet, hiszen semmije sem volt, amiről a világháború tehetett. Kittenberger 1914-ben Afrikában, éppen angol fennhatóságú területen vadászott, amikor kitört a háború. Az angol hatóságok - mint ellenséget - letartóztatták, mindenét elkobozták, és egy indiai hadifogolytáborba vitték. A vadász az állatokról szerzett tapasztalatait itt is tudta kamatoztatni. Főleg kígyók befogásával javított fogsága körülményein, ugyanis a kígyóbőrök értékes csereeszköznek bizonyultak.

Miután hazatért a hadifogságból, és sora rendeződni látszott, a Nimród című vadászszaklap szerkesztője, majd tulajdonosa lett. Más újságokba is írt, és széles körű levelezést folytatott a kor vezető természettudósaival. Írásaiban kínosan ügyelt a tudományosságra, a precizitásra, és ezt mindenki mástól is szigorúan elvárta. Fekete István - még mezőgazdászként - ez idő tájt küldte el cikkét a Nimródba, amely nem csupán elnyerte Kittenberger tetszését, de további írásra biztatta a jövőbeni írót. „Ő, egyedül Ő jelölte meg nekem az utat, amelyre akkor ráálltam, s ballagok rajta ma is szívemben a hála melegével és a múlhatatlan szeretet rőzsetüzével” - emlékszik meg Fekete barátjáról és íróvá válásáról a Kittenberger Kálmán élete című könyvében. „Egyébként az emberekkel nemigen törődött. Barátait - azt a keveset - szerette, ellenségei felett elnézett, és általában jóindulatú volt mindenkihez, de nem közeledett senkihez. Egészen más volt az állatokkal szemben. Néha ellenfélként kezelte őket, de soha nem ellenségnek. És soha meg nem alázta őket, sem szóval, sem tettel. […] Nem is díszítette lakása falát egyetlen oroszlánbőr sem, pedig ezzel minden vadász szívesen eldicsekszik, mégpedig joggal” - jellemzi az író a nagy Afrika-vadászt, aki a 20-as években is több alkalommal megfordult a fekete kontinensen. Ismeretséget kötött egy másik szenvedélyes vadásszal, Horthy Jenővel, a kormányzó testvérével, aki nemcsak támogatta, de el is kísérte Kittenbergert további afrikai expedícióira. Az igazi hírnév, a tudományos elismerés vagy bármilyen kitüntetés viszont ezután sem adatott meg számára. Fáradhatatlan gyűjtői és írói munkáját itthon csak szűk szakmai körökben ismerték, pedig Angliában - a tudományos vadászirodalom hazájában - már ekkor nagy sikert arattak az Afrikáról szóló könyvei és írásai.

Menedék az erdő mélyén

Kittenberger és Fekete sokszor vadásztak együtt, és a börzsönyi Rózsakunyhó volt az egyik kedvenc menedékük. Sokszor hetekre is elvonultak ide a város zaja és az emberek világa elől, elmerülve a természetben, ami mindkettőjük számára az igazi otthont jelentette. „Szénaágyán mély és puha volt az álom, asztalán ízletes a kenyér, éjszakájában mély a csend, és nappalában ajtóm előtt járt a napsugaras szabadság” - írja Fekete a Rózsakunyhóról egyik visszaemlékezésében. Bár Kittenberger több könyvet is írt afrikai útjairól, emlékeiről, kalandokról ritkán beszélt, akkor is csak a barátainak, leginkább akkor, ha jó kedve volt.

Fekete István nem csupán a közös vadásztörténeteket jegyezte le, de azon ritka pillanatokat is, amikor „Kitti” hajlandó volt a múltról beszélni. Ilyenkor a korábban már megírt, de szerény és szűkszavú történetek megelevenedtek, a rendíthetetlen vadász félelmét sem tagadva mesélte az oroszlánnal vívott kézitusáját, amelybe kis híján belehalt. 1904-ben írt levelében Kittenberger így meséli a történteket Damaszkin Arzénnak, ami jól szemlélteti a vadász tárgyilagosságát:

Kittenberger ujja

Ezt a bizonyos levágott ujjat, amelyet az oroszlán félig leharapott, spirituszba tette, majd elküldte a múzeumnak a köröm alatti arzénmérgezés jeleivel, amelyek minden szorgalmas madárpreparátor körme alatt láthatók. Egyfajta fricskának szánta ezt megbízója felé, jelezve: ő becsülettel végzi a dolgát, de ehhez kevés támogatást és elismerést kap. „Két töltényem van, míg az osztrákok támogatását élvező Holubotnak 21 000, ami 7 szekéren fér el” - írja egyik levelében. Amíg a Monarchia nemzeti ügyként kezelte az osztrák Holubot expedícióját, és mindent megadott neki a siker érdekében, addig az ismeretlen magyarral nem sokat törődött a hazája.

Emlékek és elmúlás

A Rózsakunyhótól nem messze, a Nagy-Kelemen-hegyen máig áll egy vadászles, amelyet még Kittenberger építtetett és használt. Turistaút nem vezet ide, de a rozoga építményen ma is tábla hirdeti egykori tulajdonosa emlékét. Kittenberger hírneve a 30-40-es évekre megnőtt, és még a filmhíradó is felvette, miközben a nagymarosi nyesttenyészetét bemutatva játszik az állatokkal, de munkásságáért méltó elismerést ekkoriban sem kapott. „Kittenberger Kálmánról sokan azt mondták, hogy nehéz ember, hogy gőgös, zárkózott, sőt rideg, néha pedig goromba volt. De ezek nem ismerték őt. […] Élete nem volt rózsás, az bizonyos. Nem kapott kitüntetést, nem kapott állást, nem kapott elismerést. Igaz, nem is pályázott semmi ilyesmire. Egyetlen vágya volt, hogy az állatkert igazgatója lehessen, hogy kutatásait és az állatkert benépesítését folytathassa. […] „Megverekedett az oroszlánnal, a maláriával, a feketevízlázzal, csak a kilincsekkel volt baja: nem tudott kilincselni. Nem tudott dörgölődzni, nem tudott hajlongani. Már akkor is ťkemény volt a derekaŤ, és sajnos egyre keményedett, de most már fizikai alapon” - emlékszik vissza Fekete a barát jellemére és fizikai állapotára.

A második világháborút és a kommunista hatalomátvételt követően Kittenbergert is félreállították. Nem írhatott, nem is vadászhatott. Az 50-es években végül visszakapta a fegyverét, újra dolgozhatott a Nemzeti Múzeumnak, illetve 1956-tól újra publikálhatott. Ugyanebben az évben a forradalom harcai során tűz ütött ki a múzeumban, és a nevével fémjelzett Afrika-gyűjtemény megsemmisült. Ez lelkileg nagyon megviselte az elmeszesedett gerincével küzdő Kittenbergert. Hiába a kezelések és a reuma elleni gyógyfürdők, ahogy a fájdalom és a mozgáskorlátozottság egyre nőtt, úgy nőtt benne a néma depresszió is. Ilyennek látta a barát a barátot: „Mindig szomorúság vette markába a szívem, mert ez már több volt mint magány, több volt mint várakozás a végtelenség előcsarnokában. […] Aztán december lett, és tél. Az év utolsó napján jött a telefon: agyvérzés.” Kittenberger Kálmán 1958. január 4-én halt meg családja és barátai körében, nagymarosi otthonában. Nevét még ugyanebben az évben felvette a Veszprémben ekkor nyíló növény- és vadaspark, az egyik legnagyobb Afrika-kutató emléke előtt tisztelegve. Egyetlen magyar ember sem rendelkezett olyan átfogó ismeretekkel Afrika állatvilágáról, mint ő. Munkássága, könyvei nem csupán szakmai szempontból értékesek. Mindenki számára maradandó olvasmányélményt nyújtanak.

Forrás: Fekete István Kittenberger Kálmán élete című könyve

A cikk megjelent a Turista Magazin 2018. szeptemberi számában.