A Pilis nyugati vonulata, ami egyúttal a Dorogi-medence keleti falát is jelenti, fantasztikus képződményeket rejt. Sajnos nagyrészt a föld alatt, a bennfentesek számára, de ne csüggedjünk, azért jut némi látnivaló az egyszeri turistának is.
A kiindulópont, Klastrompuszta, nem önálló település, hanem Kesztölc külső kerülete. Parkolót rögtön a kolostor romjaival szemben találunk, úgy 10-15 helyet. Mi ősszel látogattunk ide, akkor ez bőven elégnek bizonyult, de ha mégis kiszorulna valaki, lejjebb az út mellett is leteheti a járgányát. Tömegközlekedéssel ide sajnos tudomásom szerint nem lehet eljutni, aki nem kocsival jön, arra bizony vár majd egy hosszas flaszterkoptatás Kesztölcről. Ezt viszont a túra végén akár (részben) meg is spórolhatja, erről majd később. A parkolóban találjuk az utolsó vízvételezési lehetőséget, egy nyomókutat. Vizet mindenképpen vigyünk magunkkal, a röhejes leküzdendő magasságok ellenére a túra nem sétagalopp.
A kolostor romjaihoz be lehet menni a kerítés oldalkapuján, végig lehet sétálni a falak (alapok) mellett. A tulajdonképpeni túra ezután kezdődik, elhagyjuk az épített környezetet a romkert és a vele szemben levő ház között. Kb. 100 méteren át több jelzés is együtt fut, egészen egy kis tisztásig, ahonnan szétszaladnak a szélrózsa minden irányába.
Bal felé vágunk neki az emelkedőnek a kék barlangjelzésen. Kellemesen bemelegít az ösvény dőlésszöge, ám csak akkor fújtatós ez a szakasz, ha nagyon rohanunk. A „vörös út” (piros jelzés) kereszteződésénél menjünk egyenesen tovább az Ariadne-barlangrendszerről szóló tábláig. Kettéválik az ösvény, a kék barlangjel a Legény-, míg a piros (mert a rózsaszín azért mégiscsak ciki lenne) a Leány-barlanghoz fut.
Mindegy, melyiket keressük meg először, ugyanis a két bejáratot egy ösvény köti össze, így egy minikörutat bejárva újra a táblánál találjuk magunkat. Mindkét barlang le van zárva a bejárati terem után, a Legény-barlang előszobája kicsit izgibb, ide nem árt egy elemlámpa sem. Tüdőköptető kaptató leküzdése árán a Vacska-barlanghoz is felmászhatunk (az ösvény az Ariadne táblától indul), viszont a járat a sziklafal síkjában van lezárva, szóval a látvány felejtős.
Keveredjünk hát vissza a piros jelzésre és indulunk el felfelé rajta. Eleinte az út vonalvezetése hullámzik, itt-ott még ereszkedik is, majd egyre határozottabban bekeményít a kapaszkodó, össze kell szorítani a fogsort, hogy bennmaradjon a tüdő. Szerencsére a szivatós szakasz nem hosszú, akár egy slukkra (azaz megállás nélkül) is teljesíthető.
A gerincen széles erdészeti út húzódik, ezen ballagjunk (Kesztölc felé) az első elágazásig, ahol is a zöld kereszttel jelzett ösvényen folytatjuk tovább, balra térve le az útról. Ha a parkolóból indulás előtt alaposan körülnéztünk, megcsodálva a Csévi-szirteket, megpillanthattuk a „Kémény” elnevezésű sziklatömböt valamivel a gerinc alatt. A turistaútról egy zöld háromszöggel jelzett kitérő vezet a szirt tetejére, ahol pecsételőládikót is találunk. A szikláról gyönyörű a kilátás, de csak óvatosan merészkedjünk a szirt széléig, mert hatalmas szakadék fenyeget a függőleges falak mentén.
Térjünk vissza a zöld keresztre, ha végeztünk a fényképezéssel, jutalomfalat-majszolással, vagy esetleg a közelben elrejtett geoláda felkutatásával. Talán 100 métert kell sétálnunk a következő kilátóig, amelyhez már nem vezet jelzés, csak egy jól kijárt csapás. Itt is egy sziklafok tetejéről nézhetünk szét, és a kilátás sem változik jelentősen az előbbi ponthoz képest, viszont ha már itt vagyunk, ne hagyjuk ki.
Az út a második kilátó után több kanyart vesz, és erősen lejteni kezd, a következő csomópontig jelentős szintet vesztünk. Ebben a kereszteződésben búcsút intünk a zöld keresztnek, és jobbra fordulva megbarátkozunk új társunkkal, a sárga jelzéssel. Széles völgyben kaptatunk felfelé, dolgozzuk le az előbbi veszteséget. Nemsokára egy kicsi és igen igénytelen kunyhóhoz érünk, amelyben - ottjártunkkor legalábbis - a Rejtő által leírtakhoz hasonlóan, egyetlen pálinkásüveg jelentette az összkomfortot. Valami okból a neve Kapisztrán-kunyhó, bár alig hiszem, hogy egy ilyen putrinak köze lehetne a nándorfehérvári hőshöz.
A kunyhó után a völgy kissé összeszűkül, és az ösvény is bekeményít helyenként, hogy ne unatkozzunk. A következő csomópontot a gerincre érve találjuk, eddig kalauzol a sárga jelzés, innen a zöldön folytatjuk. Mielőtt azonban nekiugranánk a következő szakasznak, itt megfelelő helyet találunk egy kis erőgyűjtésre, ugyanis a világháborús emlékmű mellett kiépített pihenőhely hívogat asztalokkal, padokkal.
Ha ettünk, ittunk, vágjunk neki. A zöld jelzés lesz leghűségesebb útitársunk, átvezet a Borostás-hegy és a Fekete-hegy közti nyergen, majd a Kétágú-hegy gerincén. Ez a szakasz nemcsak a leghosszabb, de a legkevésbé változatos is egyúttal, végig erdőben leszünk, és nagyjából szinten megyünk. A Kétágú-hegy „sarkán” mindenképpen keressük meg az Öreg-szirtet, ahonnan pazar, majdnem körpanoráma nyílik egyrészt a Dorogi-medencére, másrészt Esztergomra, sőt a Duna szalagja is kivehető innen.
A szirtre vezető csapás balra válik ki az ösvényből, még mielőtt az erősen lejteni kezdene. Valahol itt egy rövid barlang is megbújik, de őszintén szólva ezt nem találtam meg. Hatalmas mészkőszirtből viszont rengeteg tolakszik felfelé a domboldalon, ezekre óvatosan (!) felkapaszkodni igazi kaland. Innen fentről jól kivehető a visszaút egy része is a kesztölci szőlőültetvények mentén, úgy tűnik, az ösvény csak egy ugrásnyira húzódik alattunk.
Ugrás helyett azonban inkább válasszuk az egyhangú, de sokkal biztonságosabb ereszkedést, ha már visszatértünk a zöld jelzésre. A lejtő közepe felé elénk bukkan a sárga kereszttel jelölt csapás, aminek csak annyi funkciója van, hogy elirányít minket az országos kékre. Aki tömegközlekedéssel jött, az innen egyenesen továbbereszkedhet a faluba, megpróbáltatásai véget értek. Az autósok viszont az alábbiak szerint járnak el, illetve tovább. Nyílt terepen haladunk, egy hangulatos bokros-csalitos mezőn. A felfestések ritkák (nincs igazán mire), viszont az út jól kivehető, eltévedni nehéz. Balról a Kétágú-hegy sziklaletörései kísérnek, folyton fényképezni kell.
Hamarosan ismét bekeveredünk az erdőbe, ha még van időnk és erőnk egy extra programpont iktatható itt a túrába: a Tündér-szakadék és -barlang felkutatása és bejárása. Azt viszont hozzá kell tennem, hogy a kitérő kezdetén már 20 km van mögöttünk, és elég húzós a terep, ami a célhoz vezet. Nem is próbálom tagadni, a videón két nap eseményeit vágtuk össze, habár az is igaz, hogy inkább az időből futottunk ki (októberi túra volt), nem annyira az energiából. Szóval, ha mégis bevállaljuk, a következőt kell tennünk. Onnan, ahol az ösvény erősen ereszkedni kezd az erdőben, még kb. 4-500 métert kell megtennünk, mikor is egy jelzetlen erdei út ágazik ki bal felé a kék jelzésből. Igen, ezen sajnos újra kapaszkodnunk kell, eleinte legalábbis. Mikor az út szintvonalon kezd futni, keresztezünk egy vízmosást, nos, a videón ugyan ebbe ereszkedünk be, de nem ez a Tündér-szakadék (persze, innen is megtalálható).
Tovább kell még menni egy kicsit, és az úttal párhuzamosan futó, ártalmatlannak tűnő kis vízmosásba kell beereszkedni, majd eddigi haladási irányunkkal ellentétesen elindulni. A szerény, szolid kis árok hamarosan bedurvul, és amolyan Rám-szakadékos élményt nyújt kb. 100 méteren keresztül. Állandó víz nincs a szakadékban, de azért nem árt vigyázni, mert egyik-másik tócsában térdig is el lehet merülni.
A barlang a szurdok végén van, egy kis mászással le is lehet ereszkedni, vagy az árkot elhagyva körbe is lehet menni egy kevésbé merész ösvényen. Visszafelé mehetünk úgy, ahogy jöttünk, majd a kék jelzésre visszatérve követjük azt Klastrompusztáig; az utolsó kilométer sajnos flaszteres lesz. A túra meglehetősen hosszú, az összes programpontot bevállalva erősen 20+ km, kell a tempó. A táv bringával is teljesíthető, sőt kifejezetten ajánlott, esősorban a zöld és a kék jelzéses szakasz miatt.
Még több túrabeszámolót olvashatsz a PlanetPhotoBook túrablogján, ide kattintva!
