Kőszegi óriások nyomába eredtünk

Három nap lehet sok vagy kevés, attól függően, milyen célból indulunk a terepre. Nekünk a Turista Magazin budapesti szerkesztőségéből ennyi idő állt a rendelkezésünkre, hogy leszaladjunk a Kőszegi-hegységbe. Ha így nézzük, már nem is olyan sok az a három nap, pláne, ha belevesszük az utazási időt, a novemberi korai sötétedést, illetve az időjárási tényezőket is, melyek nem különösebben segítették a munkánkat.

Ebben a jövés-menésben érkeztünk meg a hegység déli lábánál fekvő Bozsokra, ami kilenc kilométerre fekszik Kőszegtől, és ahonnan alig párkilométeres sétával a környék leglátványosabb geológiai képződményeit vehetjük szemügyre. Ezek a híres Kalapos-kövek, melyek a Dél-dunántúli Kéktúra mentén helyezkednek el, és amit minden magára valamit is adó természetjárónak legalább egyszer látnia kell. Még mielőtt viszont Bozsokról nekivágtunk volna a lenyűgöző sziklaalakzatok felfedezésének, megtekintettük a település két romegyüttesét is, melyek egyikéről sokáig még a helyiek többsége sem tudott.

Ha már itt vagyunk, fedezzünk fel minél többet. Ez volt a jelmondatunk, majd némi netezés és helybeazonosítás után ráleltünk az egyik bozsoki romra, pontosabban a Batthyány-várkastélyra. Annak idején Sibrik Gergely két részre osztotta bozsoki birtokát, melynek északi részén az idősebbik, míg a déli felén az ifjabbik fia épített magának kastélyt. Utóbbit a 17. század elején eladták Batthyány Ferencnek, aki a meglévő épületet néhány év alatt kétemeletes, négy saroktornyos, vizesárokkal körülvett főúri várkastéllyá építette át.

A kastélyban több előkelő vendég, köztük 1698-ban II. Rákóczi Ferenc is megfordult, 1708-ban pedig gróf Esterházy Antal kuruc főgenerális itt rendezte be főhadiszállását. 1813-ban I. Ferenc császár és neje is járt itt, majd alig két évtizeddel később gróf Althanné, a kastély akkori tulajdonosának halála után lakatlanná vált, 1841-ben pedig egy villámcsapás következtében leégett. Ezt követően az épület folyamatos pusztulásnak volt kitéve.

A településen található másik, majdhogynem feledés homályába veszett romot sem akartuk kihagyni, aminek környezetét csak pár éve hozták rendbe a helyiek. A terület 2016-ig megközelíthetetlen volt, a romokat sűrű bozót fedte, amitől azok gyakorlatilag láthatatlanok, és még a bozsoki lakosok többsége számára is ismeretlenek voltak. Napjainkra a megtisztított, feltehetőleg 15-16. században épült négyszögletű épület maradványait bárki megcsodálhatja egy kellemes, parkra emlékeztető magaslaton állva.

Ami bizonyos, hogy egy 17. század eleji forrás már csak romként említi az erődszerű kőtornyot, amely jelenleg műemléki védelem alatt áll.

Miután néhány fotó erejéig megcsodáltuk Bozsok történelmi emlékeit, a településről induló kék turistajelzéseket követve nekivágtunk a már említett geológiai látványosság felkutatásának. Sokat nem is kellett kaptatnunk a kezdetben óvatosan, majd kicsit meredekebben emelkedő ösvényen, máris érdekes kövekre és sziklákra bukkantunk.

Az országban igen kevés helyen, köztük Bozsok határában találkozhatunk zöldpalával. Ennek a kőzetnek a kialakulása a földtörténeti középkorra (jura, kréta időszakra) tehető, amikor itt még mindent tenger borított, és a vízfelszín alatt vulkanikus folyamatok zajlottak. A későbbi metamorfózis, azaz a nyomás- és hőmérséklet-változás átalakító ereje ezeket a kőzeteket alakította át zöldpalává, melyek igen látványos formákban mutatkoznak szerte a környéken.

Hegynek tartó lépteink során hirtelen, szinte a semmiből elénk tornyosultak azok a bizonyos sziklák, amiket a nép találóan csak Kalapos-köveknek hív. Nem csoda, ha ezek a látványos monstrumok a régen és a ma élő emberek fantáziáját is beindították, mi is sokáig csak álltunk és szemléltük a különös alakzatokat, amik engem elsőre egy rakás, egymásra pakolt sajtos tallérra emlékeztettek.

Alig tudtunk betelni a látvánnyal. Később fel-alá mászkáltunk az egyébként csúszós köveken, megkerültük a kisebb-nagyobb részekből álló sziklatömböket, hogy minél jobb fotóhelyet találjunk, illetve, hogy minden szögből megcsodáljuk ezt a kuriózumot.

Az embereket régóta foglalkoztatja, hogy miért vagy hogyan jöhettek létre ezek a különös, egyesek szerint szakrális jelentőséggel bíró természeti képződmények. Egy 1908-ban itt megtalált áldozati edényt vivő fiatal nőt ábrázoló bronzszobrocska is azt látszik alátámasztani, hogy ez a hely az őskorban igen fontos szerepet töltött be az itt élők életében. Egyfajta szent hely lehetett, ami ma is könnyen elvarázsolja az embert.

A hely keletkezéséről úgy tartja a monda, hogy hajdanán óriások jártak erre, és a sziklák az ő elhagyott fogaik, illetve ők hozták létre a gyűrt és réteges sziklaformákat. Egy másik legenda szerint itt valamelyik közeli barlangban maga az ördög lakott, aki dühében, hogy a közeli Szent Vid-hegyen kápolnát építettek, úgy beleverte a fejét a szilkába, hogy annak a horpadásnak a következtében jöttek létre a Kalapos-kövek.

Egyik-másik valóban kalaposra emlékeztető kő létrejöttéről a tudománynak is megvan a maga tézise. A sokmillió évvel ezelőtt lezajlódó hegységképződés során az egykori, tenger alatti vulkáni anyagba különböző mennyiségű mészanyag is keveredett. A kőzet felszínre kerülése után a magasabb mésztartalmú rétegek a környezeti hatásoknak (csapadék és szél) kevésbé álltak ellen, így gyorsabban pusztultak, kikoptak a keményebb rétegek közül, hátrahagyva ezeket a sokszor bizarr formákat.

Ugyanennek a környezeti folyamatnak köszönhetően jöttek létre a Kalapos-kő környékén található kisebb-nagyobb barlangok, sziklaüregek és párkányok. Természetesen felfedezőutunk során ezeket sem hagytuk ki, némelyikbe be is mentünk egy jobb fotó kedvéért, illetve kipróbálni, milyen lehetne ezekben az üregekben bivakolni.

Az egyik ilyen népszerű, éjszakázásra is használt sziklaodú a Holler-barlang, amit a kék háromszög jelzésről leágazó barlangjelzésen lehet elérni, alig pár méterre a Kalapos-kövektől. Az ablakosnak is nevezett barlang mindössze 6 méter hosszú, de ezzel a paraméterrel is kiváló menedék, ha arról van szó, hogy nincs hová behúzódni. Fontos viszont tudnunk, hogy ez a sziklaüreg fokozottan védett területen található, így ha lehet, ne ezt, hanem inkább a pár méterre kialakított, paddal, asztallal ellátott pihenőhelyet használjuk táborozásra.

A Holler-barlangtól visszafordultunk a Kalapos-kövek felé, és csak ekkor akadtunk rá a Limax-barlangra, ami közvetlenül a jellegzetes sziklák oldalában található. A kutatók a sziklarepedések mentén, mállás és oldódás következtében létrejött barlang feltárása során több meztelencsigát (Limax flavus) is találtak, innen ered a barlang neve.

Visszautunkon már kezdett ránk sötétedni, de nem akartuk kihagyni az innen nem messze található, a piros háromszögön, majd a piros barlangjelzésen megközelíthető Kalapos-kői-barlangot sem, ami jelenleg a Kőszegi-hegység magyarországi részén található leghosszabb sziklaüreg. Ez a 30 méter hosszúságú járat is zöldpalában, törésvonalak mentén alakult ki. Négy bejárata van, ezek közül mi kettőt néztünk meg közelebbről, és az egyiken kicsit be is merészkedtünk a szűk falak közé. Sok mindent nem láttunk benne, ám az észak-déli irányú sziklarepedés már önmagában is látványos jelenség.

A meredek hegyoldalban megbújó barlangtól végérvényesen vissza, Bozsok felé vettük az irányt, bár még ezen a hazaúton is akadt látnivaló. Az egykoron itt húzódó vasfüggöny határnyiladékán kaptattunk fel a Széles-kő nyergébe, ahol visszatértünk a már bejárt kék jelzésű útszakaszra.

Abban viszont különbözik, hogy itt a sziklarepedésekben növények is megtelepültek, amitől ezek a formációk még vadregényesebb látványt nyújtanak.

Őszi színekkel kísért korai sötétedésben baktattunk le a hegyről. A nap során egyre barátságtalanabbra forduló időjárás is a hosszú indián nyár végét jelezte. Ebben a hangulatban ezek a különleges sziklák még sejtelmesebbek, még misztikusabbnak hatottak ránk, melyekről túlzás nélkül állíthatom, hogy éltere szóló élményt adnak a természetjáróknak. Mi ezeket az élményeket a Kőszegi-hegységben még közel két napig kerestük és gyűjtögettük, hogy egy csokorba szedve december-januári lapszámunkban bemutassuk a természet iránt érdeklődő olvasóinknak.

A cikk először 2019 novemberében jelent meg.