Öt olyan túrahelyszínt ajánlunk most, amelyek nemcsak szépek, de az itt található erdők érdekes színfoltnak is számítanak a hazai palettán. Erdei túrák a Vértestől az ócsai lápon át a Dráva-mentéig.
Haraszt-hegy – séta keleti gyertyánok között
A Csákvár fölött emelkedő, fokozottan védett Haraszt-hegy sok szempontból különleges hely, például azért, mert itt található az ország egyetlen természetes keletigyertyán-állománya.
A keleti gyertyán (Carpinus orientalis) a Földközi–tenger mellékén, a Balkán és Kis-Ázsia karsztbokorerdőiben, mész- és melegkedvelő tölgyeseiben általánosan elterjedt faj.
A Haraszt-hegyen is azért telepedhetett meg, mert annak déli, kopár dolomitlejtőin mediterrán tájakra jellemző éghajlat uralkodik.
Nálunk egyébként a közönséges gyertyán él, a keleti gyertyán hasonló ahhoz, de alacsonyabb termetű, sőt gyakran marad cserjeszerű. A kérge, törzse, vesszője, lombszíne, virágai szintén nagyban hasonlítanak a hazánkban gyakori közönséges gyertyánéra, csak mindene apróbb valamivel.
Ez a botanikai kuriózum hosszú évtizedeken keresztül észrevétlen maradt a szakemberek körében, csak 1953-ban fedezte azt fel a neves botanikus, Boros Ádám. A keleti gyertyánnak van egy másik hazai előfordulása is, az Alcsúti Arborétum közelében, de ennek eredetét illetően még vannak viták.
A fokozottan védett csákvári Haraszt-hegyet a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság tanösvényén járhatjuk be. Korábban mi is bejártuk már ezt a különleges hegyet, cikkünket ide kattintva tudjátok elolvasni.
Mesebeli égerláp Ócsa határában
Budapesttől mintegy 35 km-re, az Alföld és a Gödöllői-dombság találkozásánál helyezkedik el Ócsa és az azt körülölelő turjánvidék.
Itt, a Duna-Tisza közének mélyebben fekvő medencéiben régen hatalmas vizenyős, mocsaras, lápos terület húzódott, ahol láperdők és láprétek váltakoztak egymással. A 19. századi vízrendezések nyomán azonban a hajdani turjánvidéknek ma már csak kis foltjai maradtak meg.
Ezek egyikét őrzi az 1975-ben létrejött Ócsai Tájvédelmi Körzet.
A nyílt víz növényzettel történő betelepülésének legelső fejlődési állapotától kezdve a mocsári, lápi társulások csaknem teljes fejlődési állapotát láthatjuk itt. Ennek a természetes folyamatnak az egyik végső állapota az égerláp erdő, amit az év nagy részében víz borít, amelynek jellegzetes sötét színét a tőzegrétegből kioldódó szerves anyagok adják. A megvastagodott tövű enyves égereket, melyek támasztógyökereik segítségével tartják magukat az ingoványban, lábasfáknak is nevezik. A fák között ilyenkor kora tavasszal ott sárgállik már a mocsári gólyahír is, de helyenként tömegesen fordul elő a jellegzetes lápréti fajnak számító tőzegpáfrány.
Az Ócsai Tájvédelmi Körzet természeti értékeivel a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság Selyem-réti tanösvényén ismerkedhetünk meg. A tanösvény az Ócsai Tájháztól kb. 1,5 km-re a Bugyi felé vezető út bal oldalán indul. Hossza 1,5 km, ami két óra alatt kényelmesen bejárható. Korábban mi is bejártuk már ezt a különleges hegyet, cikkünket ide kattintva tudjátok elolvasni.
Szentgáli tiszafás – ahol egykor tiszafaőr vigyázott az erdőre
Európa második legnagyobb tiszafása Szentgál és Bánd határában található, több mint 200 hektáron terül el. Európa legnagyobb tiszafása egyébként a Magas-Fátra Harmaneci-völgyében található, ahol mintegy 3000 ha-on él tiszafa.
Hogy a tiszafa őshonos-e nálunk, azzal kapcsolatban ma is megoszlanak a vélemények. Egyes kutatók úgy vélik, hogy jégkorszaki maradványfajról van szó, mások betelepített növénynek tartják. Ezt leginkább azzal indokolják, hogy Szentgál a középkorban királyi vadászfalu volt, és a vadászat egyik fontos eszköze az íj volt, aminek egyik kedvelt alapanyaga a tiszafa rugalmas fája volt. Szentgál címerében is szerepel egyébként mind a tiszafa, mind a szerszámíj.
A tiszafának szinte minden része mérgező, ami a régiek hite szerint megnövelte a fájából készült íjak erejét, ezért hívták méregfának, halálfának, ördögfának is.
A szentgáli tiszafás az ország egyik első természetvédelmi területe, a 20. század elején még tiszafaőr vigyázott rá. 1951-ben alapították meg a Szentgáli Tiszafás Természetvédelmi Területet, amit tiszafaőr helyett már kerítés véd.
Sajnos az állomány elöregedőben van, a területen 1975-ben még 120 ezer tiszafát írtak le, a 21. századra alig pár tízezer példányra esett vissza az állomány nagysága. Ebben szerepe van az éghajlat változásának, a fiatal egyedek ugyanis rosszul bírják a szélsőségesen száraz és meleg periódusokat, a 40 évnél fiatalabb egyedek szinte teljes egészében kiszáradtak, és alig van újulat.
A védett területet egy 9 állomásos tanösvény mutatja be. Ha itt járunk, érdemes felmenni a Miklós Pál-hegy tetején álló Majer Antal-kilátóba is, de a közelben találjuk a Szentgáli-kőlik barlangot, amely barlangi kalandtúra keretében látogatható.
Vén fák a Dráva mellett
A Dráva partján van egy különös erdő, egy ritkaságnak számító síkvidéki bükkös, a Dél-Dunántúl egyik utolsó homoki bükkös társulása. Hazánkban a bükk jellemzően a 4-500 méternél magasabb hegyvidéken, hűvösebb klímájú helyeken található meg, ezért is nyújtanak különös látványt ezek a fák itt, a Közép-Dráva-völgy és a Nyugat-Belső-Somogy kistájak határán. Hogy mégis itt vannak, az a speciális termőhelyi feltételeknek köszönhető, egészen pontosan a Dráva sok ezer éves, tápanyagban gazdag hordalékának.
Régen ezen a vidéken kiterjedt bükkösök voltak, amelyeknek napjainkra sajnos csak a töredéke maradt fenn.
Ezt a különös erdőt a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság Vén fák tanösvényén ismerhetjük meg közelebbről. A 2,5 km hosszú tanösvény Bélavártól 500 méterre északra indul. Az országútról egy eldugott kis szekérút visz a fák közé, pár méterre innen, egy erdei pihenőhelyen van a tanösvény kiindulópontja.
Ha végigjárjuk az útvonalat, igazi famatuzsálemekkel is találkozhatunk, a bükkök mellett például egy óriási erdei fenyővel, amely 429 centiméteres kerületével fajának jelenleg ismert legnagyobb hazai példánya. A fát Gólyafészkes fának is hívják, mert régen ágai között sokáig gólya fészkelt.
Korábban mi is bejártuk már ezt a különleges hegyet, cikkünket ide kattintva tudjátok elolvasni.
A nagykőrösi pusztai tölgyes ma is őrzi a múltat
Az Alföld legnagyobb és legtermészetesebb állapotban fennmaradt homoki tölgyese a Duna–Tisza közi homokhátságon, Nagykőrös határában található.
A 20. század elejére az ősi homoki tölgyesek a 18. századi kiterjedésükhöz képest a felére csökkentek, és azóta is rohamosan fogynak. Ez a fogyatkozás már a török időkben megindult, akkor szekérszámra hordták el a fát az itteni erdőkből, például salétromfőzéshez, sáncépítéshez. Aztán a 19. századtól, ahogy növekedett a lakosság, tovább fogyott az erdő, majd folyamatot a lecsapolások és a folyószabályozások tovább gyorsították.
A homoki erdőssztyepp-tölgyesek szárazabb típusait pusztai tölgyesnek, az üdébb, zártabb változatot pedig gyöngyvirágos tölgyesnek nevezzük.
Mindkét erdőtípust nagy fajgazdagság jellemzi, különösen szembeötlő ez, ha összehasonlítjuk a Duna-Tisza-köze telepített erdőültetvényeinek szegényes élővilágával.
A Nagykőrös határában fennmaradt homoki tölgyesek ma már védettek, megismerésüket a Pálfája Oktatóközponttól induló, szabadon látogatható Pálfája tanösvény segíti, amely végigkalauzolja a homoki erdőssztyepp élővilágára kíváncsi turistát. A Pálfája név egyébként egy ma is élő, hatalmas tölgyre utal.
A tanösvényhez vezetőfüzet is tartozik, amely letölthető a pusztaitolgyesek.hu oldalról. Van itt egy másik tanösvény is, a Pálfája zuzmó-tanösvény, amely egyedülálló módon csak a zuzmókra, ezekre a különleges és kevéssé ismert élőlényekre összpontosít.
Az erdők világnapja alkalmából készült többi cikkünket ide kattintva olvashatod!
