Az imádkozó sáskával ősszel, egészen az első fagyokig, még akár novemberben is találkozhatunk. Miniportré egy fura szerzetről.
Az imádkozó sáska (Mantis religiosa), vagy közismert népies nevén ájtatos manó egy több mint 2300 fajt magába foglaló rovarrend egyetlen hazai képviselője. A fajok többsége a trópusi és szubtrópusi területeken él. Nevével ellentétben nem a valódi sáskákkal áll közeli rokonságban – nincs is ugrólába –, hanem meglepő módon a csótányokkal.
Nemcsak a faj magyar, de a latin neve is az állat első pár lábának jellegzetes, az imára kulcsolt kézre emlékeztető tartására utal. A görög mantis szó prófétát, a latin religiosa vallásosat jelent.
Ezek a módosult fogólábak félelmetes fegyverek a potenciális prédaállatok szemszögéből, amelyek között nemcsak rovarok, de akár kisebb gyíkok, sőt apró madarak is lehetnek. Az imádkozó sáska persze maga is lehet prédaállat, de ez ellen minden eszközzel próbál védekezni. Elsősorban rejtőszínével, amely a környezettől függően lehet zöld, barna vagy szürke is, ráadásul ideje nagy részét mozdulatlanul tölti egy fűszálon, ami szintén megnehezíti a rá vadászók dolgát.
Ha az imádkozó sáskát észrevették, akkor sem adja meg magát egyből, ő maga is támadásba lendül, vagy legalábbis megpróbálja ijesztőre venni a figurát.
Kitárja szárnyait, erőteljes, tüskés fogólábait széttárja, és bízik abban, hogy fenyegető testtartásával kellő hatást ér el. Ha mégsem, nincs más hátra, mint futni, vagy repülni, amivel főleg a hímek élnek, a nőstények – mivel lassabbak és testesebbek – tisztában vannak vele, hogy nem sok esélyük lenne, így ők inkább a lélektani hadviselést részesítik előnyben.
A rovarvilágban nem egyedi a kannibalizmus, az imádkozósáska-nőstények is élnek vele olykor. Egyes források szerint a párzások akár egyharmadában a nőstények megeszik a hímeket. Bármilyen rosszul is hangzik, mindez az utódok érdekét szolgálja, ugyanis a nősténynek a tojások kifejlesztéséhez sok fehérjére van szüksége, legyen ez akár egy férfiúi kötelességét teljesítő hím. A nőstény ősszel rakja le kokonba zárt tojásait, amelyekből május-júniusban kelnek ki a lárvák. A kis imádkozósáska formájú lárvák többszöri vedlés után érik el kifejlett állapotukat és méretüket.
Az imádkozó sáska jellegzetes formája és lábtartása miatt már a régi korokban is felhívta magára a figyelmet. Például a muszlimok úgy hiszik, az imádkozó sáskák mindig kelet felé fordulnak, Olaszország egyes részein úgy tartották, ha valaki minden ok nélkül, hirtelen megbetegedett, az azért volt, mert ránézett egy imádkozó sáska. Afrikában viszont épp ennek ellenkezőjét hitték, ha valaki hozzáért ehhez a rovarhoz, az szerencsét hozott neki. A Távol-Keleten a bátorság és a kíméletlenség jelképének tartották, ezért is került rá szamurájkardok markolatára.
Az egyik harcművészeti ágban is helyet kapott ez az állat, a kungfu egyik irányzatának ihletője volt. Egy Wong Long nevű mester még tanítványként egy Shaolin-kolostorban lakott, és miközben azon gondolkozott egy fa tövében, hogyan győzhetné le idősebb kungfu testvéreit, meglátott egy imádkozó sáskát, ami egy kabócát próbált elkapni. Megmentette a kabócát, az imádkozó sáska azonban nem hagyta annyiban, rátámadt a kezében tartott nádszálra, és villámgyors mozdulatokkal megragadta azt. Wong Long innentől kezdve napokat töltött az imádkozó sáska megfigyelésével, hogy ellesse mozdulatait, ami alapján új kungfu technikákat dolgozott ki. Ez vezetett el aztán az Imádkozó Sáska Kung Fu stílus kialakulásához, amelynek fő jellemzői a robbanékony és gyors mozgások.
A cikk 2021 októberében jelent meg először.
