A Quimby és sok más zenekar ütőhangszeres énekese, a számos nagy sikerű dalt szerző és elődadó Varga Livius nemcsak a színpadon érzi jól magát: a természetben is régóta otthon van.
A Quimby olyan, mint egy nagy család. „Family Tugedör”. 25 éve próbálnak, koncerteznek, turnéznak és ünnepelnek együtt a fiúk, akik nélkül ma már nincs fesztivál Magyarországon. Varga Liviust egy balsikerű németországi estét követően keresztelték el társai Kutyának, de mostanában más nevet is ragasztottak rá. Zenésztársai mint „magyar Attenborough” emlegetik. Livius az elmúlt időszakban sok természetfilmben vállalta a főszerepet, illetve alakította szerethetően és jól a lelkes természetbúvárt, azaz önmagát. 2017-ben pedig ő lett a WWF arca Magyarországon.
Fizetnek neked azért, hogy részese legyél egy ilyen kampánynak?
V. L.: Nem. De nem is akarok ebből pénzt keresni. Ezt én társadalmi szerepvállalásnak nevezném, segíthetek valami szent cél megvalósulásában. A természet védelme számomra különösen fontos, ezért is veszek részt már évek óta a Tiszán a PET-kupákon is, ahol a rengeteg pillepalacktól szabadítjuk meg folyónkat, PET-palackokból épített hajókon utazva.
Már egész fiatal korod óta vonz a média. Milyen produkciókban vettél részt?
V. L.: Elsőként a Sziget TV élő adásait vezettem. Azután lett egy kulturális portrésorozatom, az Abszolút. Kaptam szerepet showmanként vetélkedőben, a Cég Hangja volt a címe, majd számos televíziós munka jött még. Néhány évvel ezelőtt megkeresett Tóth Zsolt Marcell természetfilmes, hogy szerepelnék-e a Filmdzsungel Stúdió produkcióiban. Nagy örömmel mondtam igent, és nem bántam meg. Levittek barlangba, egy tutajra a Fertő tavon, és napokig magamra hagytak a kamerákkal. Ez nagyon megtetszett nekem. Amúgy is nagyon szeretek egyedül lenni a természetben, de segítségükkel különleges helyzeteket élhettem meg.
Volt olyan ötlete a rendezőnek, amire nemet mondtál?
V. L.: Olyan nem volt, inkább nekem szállt inamba a bátorságom, amikor a Gerecsében egy tölgyfán kellett aludnom, de azzal nem számoltunk, hogy egy hatalmas lódarázs-kolónia van a közelben. Én balga pedig jóízűen falatozni kezdtem éjjel húsokat, gyümölcsöket. Csapatostul támadtak meg. Hiába tekertem magamra szúnyoghálót, az alá is beférkőztek. Kimentést kértem. Bár a lódarazsak fészke akkora volt, mint egy 20 literes hordó, másnap mégis vissza kellett mennem a fára, hogy folytassuk a filmezést.
Ez volt akkor a legkellemetlenebb élményed, de mi volt a legjobb természetfilmezés közben?
V. L.: A bivakolást szerettem a legjobban. A Tátra önmagában csodálatos hely, saját illata van, semmivel sem hasonítható össze. Különleges érzések ragadtak ott el. Olvadékpatakok élővilágát vizsgáltuk, zergéket fotóztunk, én meg végig féltem, hogy jön a medve. Éjszakára magamra hagytak a bivakban a medveparámmal együtt, én pedig egész éjjel csodáltam azt a hatalmas felhőpaplant, amely sokáig eltakarta a völgyekben meghúzódó települések fényeit. A telihold beragyogta azt az éjszakát, nehéz szavakba önteni, amit ott megéltem.
Aztán Erdélyben végül sikerült medvével találkoznod.
V. L.: Egy fantasztikusan profi és tapasztalt természetvédelmi őr, Morau Norbert segítette a munkánkat. Hajnalban a Vargyas-szorosnál vitte el a stábot egy hegy tetejére, figyelve a széljárást. Megpillantottuk a vadkörtéző mackót egy szemközti hegyoldalon. Előkerültek a teleobjektívek, majd vezetőnk szólt, hogy fordul a szélirány, már csak pár másodpercünk van hátra. Pontosan úgy is lett, ahogy mondta. A medve, felénk fordult, szagot fogott, majd elfutott. Hihetetlenül nagy helyismerete és tudása volt ennek a szakembernek.
Mesélj még a Vargyas-szorosról! Milyen kalandokat éltél meg ott?
V. L.: Ó! Hát ott másodpercenként volt egy kaland. Nagyon nehéz elmondani. Ott minden úgy van, ahogy egy természetkönyvben le van írva. Látod a halakat a vízben, a vidrákat a patakban, bemész a barlangba, és ott van a denevér. Egy csodálatos világ, majdnem azt mondtam, hogy rezervátum, de végül is tényleg egy olyan hely, ahol nagyon vigyáznak a fennmaradt, eredeti ökoszisztémára. Egy egyesület kezelésében van az egész, akiknek nemcsak a tanösvényt köszönhetjük, hanem rendszeresen ellenőrzik, karbantartják ezt a csodát. A Vargyas-szorosról pedig sajt és bor mellett legendákat meséltek este a helyiek. Életre szóló élmény volt!
Főállású zenészként egészen otthon vagy a természet világában. Honnan jön ez a tudás?
V. L.: Édesapám biológia-földrajz szakos tanár. Gyerekkorom óta járom magam is a természetet. Apukámmal sokfelé túráztunk. Többször táboroztam a legendás agárdi madárvártán. A Bükk csodás őserdejét jól ismerem, az ott kanyargó kéktúraszakaszokat teljesítettem is, már csak a többit kellene végigjárni. Ez ennyi feladat mellett csak egy álom most még, de nagyon szeretném megcsinálni az Országos Kéktúrát.
Vannak kedvenc tájegységeid Magyarországon?
V. L.: Igen! Kivétel nélkül mindegyik az. Érdekes, hogy a Pilis eddig elég fehér folt volt, mostanában kezdem felfedezni a hegység szívét, eddig csak a szélein jártam még, de valamennyi tájunkat nagyon szeretem. Az Alföldet is. A végtelenbe látás térélménye engem nagyon feldob, nem is értem azokat, akik nem szeretnek túrázni az Alföldön. Sokat járok a Vértesbe, imádom a Gerecsét és az Alpokalját is.
A családoddal járod a természetet?
V. L.: Feleségem fotóművész, így ő is örömmel túrázik velünk. A gyerkőcökkel meg már most szeretnénk megszerettetni a természetet, mert akkor biztos, hogy később, felnőttként is védeni fogják azt, amit megszerettek. Ez nagyon fontos. A 24. órában vagyunk, mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy megmentsük ezt a csodálatos világot. Én a természetvédelmet már önvédelemként kezelem. Sajnos képesek vagyunk előidézni egy olyan katasztrófát, amely őskori körülmények közé taszíthatja vissza az emberiséget.
Szerinted egyéni szinten is tehetünk valamit azért, hogy ne omoljon össze az ökoszisztéma?
V. L.: Ha mindenki képes lenne jobban törődni a környezettel, ha nem csupán a kényelmünk és mohóságunk vezérelne minket, hanem egy empatikusabb viselkedés lenne úrrá az emberiségen, akkor megmenthetnénk a helyzetet. Belül kell megváltoznunk. Először rá kell jönnünk, mennyire gyönyörű a természet világa, hogy mennyire függ az életünk ettől az egésztől. Főleg nekünk, a gazdag és pazarló Nyugaton élő embereknek kellene hatalmasat változnunk, és erre nevelni gyermekeinket.
Hogy tud egy ilyen elfoglalt sztár, családapa időt szakítani még a forgatásokra is?
V. L.: Nagyon profi stábbal dolgozunk. Nekem elég szerelmesnek lennem az adott természeti környezetbe, az meg könnyen megy. Az időt okosan be lehet osztani. A Quimby életében vannak leállások, pihenőidők, én ilyenkor tudom bevállalni ezeket a produkciókat. Sokat számít a rugalmasság is. Munkásabb hónapokban is megcsináltuk azt, hogy hajnalban keltünk, és délre már kész is voltunk például a Nagyvárosi szafari forgatásán egy hódcsapás megtekintésével, így mehettem próbálni. Most másfél évig nem dolgoztam velük, mert újabb gyermekünk született, ezt is megértették a Filmdzsungelnél. Most ülök le majd velük nemsokára, és ha minden igaz, még idén forgatunk újból valamit közösen. Azt már tudom, hogy nekik nagyon sok ötletük van.
A filmekben, amelyekben szerepelsz, egyértelmű, hogy egyéniséged, lendületed nagyon feldobja az atmoszférát, ha szólózol egy Quimby-koncerten, felrobban az aréna. Honnan nyered ezt a fantasztikus energiát?
V. L.: Nem tudom, bár jólesik, hogy ezt mondod. A színpadon valóban mindig ezt élem meg. Iszonyatosan feltölt a zene, a hangulat, a közönség. A természet is ilyen, csak ott egy lélekhez közelibb, nyugodtabb energiát kapok. Van úgy, hogy a városban 200 méter séta után elfáradok, ha meg kijövök így a kutyákkal, vagy valamerre túrázunk, észre sem veszem, hogy már több kilométer óta haladok hegynek felfelé. Amikor kimegyek a zöldbe, hihetetlen energiákkal töltődök fel, úgy érzem: otthon vagyok, hazaértem.
Tetszik neked az új „gúnyneved”? Tényleg szeretnél magyar Attenborough lenni?
V. L: Igen, nagyon szeretnék. Persze állandó eposzi jelzőként nem aggatnám ezt magamra, de megtisztelő volt a Quimby-tagoktól, hogy így neveztek el. Ezek szerint tetszik nekik, amit csinálok, és a Family Tugedör véleménye nekem nagyon számít. Máshonnan is kapok persze pozitív visszajelzéseket. Egy vadászkalapos emberrel találkoztam minap, aki lóháton érkezve láthatóan felismert. Már vártam, hogy bekiabál egy „Most múlik pontosan”-t vagy egy „Halleluja”-t, de egész mást mondott. Kalapot emelt, és gratulált a természetfilmekhez. Örülök, ha ezekkel az alkotásokkal hozzájárulhatok sok-sok ember szemléletváltásához.
A cikk megjelent a Turista Magazin 2017. áprilisi számában.
A KORÁBBI MAGAZINOKAT ITT LEHET MEGRENDELNI.
Kapcsolódó cikkeink:
A Vendvidéken jártunk, mesebeli erdőket láttunk
A család, amely nem termel szemetet
„Sosem zavart, ha sáros lett a bakancsom” - interjú Borbás Marcsival
