Láthatatlan mecseki forradalmárok

A kommunista vezetés a Budapest utcáin harcoló „ellenforradalmárokat” köztörvényes bűnözőknek, prostituáltaknak és fasisztáknak állította be, a Pécs környéki erdőkben rejtőző ellenállókat pedig egyszerűen „láthatatlanoknak” nevezte. Az utóbbi gúnyos jelzőnek is a lejáratás volt a célja, bagatellizálva a mecseki szabadságharcosok létszámát és tevékenységét, annak ellenére is, hogy 1956 novemberében ők tartottak ki a legtovább a megszálló szovjetekkel és karhatalmista erőkkel szemben.

A szabadságharc elbukott, és a téma sokáig tabunak számított. Szerencsére napjainkba már nyíltan emlékezhetünk az eseményekre és mártírokra, ennek köszönhetően pedig a Mecsek is feltárhatta az évtizedeken át titkolt történelmét. Visszaemlékezések, naplók és levéltári adatok festenek új képet a jól ismert és kedvelt mecseki kirándulóhelyekről, amelyekről sokáig nem is sejthettük, hogy a nemzet büszke és gyászos emlékeit egyaránt őrzik.

Pécs a forradalom idején

A Baranya Megyei Munkásság Nemzeti Tanácsa határozata alapján 1956 októberében Pécsett is megkezdődött a forradalom fegyveres erejének megszervezése. Csikor Kálmán alezredes, a város katonatanácsának elnöke felfegyverezte a bányászalakulatokat, és megkezdődött Pécs és a forradalom védelmének megszervezése az esetleges szovjet támadás ellen.

Ne gondoljunk nagy és szervezett haderőre. November 3-ára a védelmi erők mindössze a nagyatádi ezred és a határőrség alig egy zászlóaljnyi reguláris katonáiból és két egyetemi, illetve egy bányászzászlóaljból álltak. Fegyverzetüket 800-1000 puska és 100 sorozatlövő fegyver jelentette, és már ekkor jól látszott, hogy a Szekszárd felől meginduló, többszörös túlerőben lévő szovjet egységekkel szemben semmi esélyük felvenni a frontális harcot.

A városvezetés ezért úgy döntött, tárgyalásokat kezdeményez a közeledő szovjetekkel, a védő harci egységeket pedig úgy helyezték el, hogy azok ne kerüljenek a támadók útjába. Többen fegyveres ellenállásra biztatták a város főtéren gyülekező tömeget, de Csikor megtiltotta a fegyveres ellenállást, továbbá az egyetemisták zászlóaljait visszarendelte a kollégiumokba, hogy azok ne provokálják az oroszokat. Ennek köszönhetően a szovjet katonai egységek november 4-én fegyveres ellenállás nélkül vonultak be Pécs utcáira.

Többeket letartóztattak, köztük Csikort is, majd elkezdődött a forradalomban részt vevők utáni kutatás. Ekkor döntöttek többen úgy, hogy fegyverrel a kezükben a Mecsek felé veszik az irányt, és ha kell, felveszik a harcot az ellenséggel. Elsősorban fiatalok mentek fel a hegyre, köztük a fegyvert le nem tevő pedagógus-joghallgató egyetemi zászlóalj diákjai, a bányászzászlóalj tagjai és nagyatádi ezred forradalomhoz hű pár katonája, de csatlakoztak hozzájuk még pécsi polgárok és munkások, valamint 13–16 éves fiatalok is.

A reguláris katonaság harcolni nem akaró része hazament, avagy a laktanyájában várakozott, de olyanok is akadtak, akik átálltak a szovjetekhez hű karhatalmi egységekhez. November 4–5-én megkezdődött a „mecseki láthatatlanok” harca, akik azóta már ezt a rájuk aggatott, a propagandában eredetileg degradálónak szánt elnevezést büszkén viselik.

Láthatatlanok harca a Mecsekben

A Mecsekben bujkáló pécsi forradalmárokhoz sokan csatlakoztak a környékbeli településekről is. Összlétszámukat az első napokban 500 és 1000 közé becsülik a történészek. November 5-én a katonai fölénytől elbizakodott szovjetek megkezdték az előrenyomulásukat a Mecsekbe vezető utakon. Az ellenállók a város határában harcálláspontokat alakítottak ki, és jelentős veszteségeket okoztak a harckocsikkal támadó, igencsak meglepett oroszoknak.

A harci helyszínekről elnevezett csoportok – „Csigalépcső”, „Üdülő”, „Tettye-Kőbánya”, „Perem-szakasz” – harcosai több páncélost harcképtelenné tettek vagy visszafordítottak, illetve több szovjet katonát megsebesítettek. A Mecsek-kapunál kilőttek egy tankot, egy másik páncélos parancsnokát pedig golyószóró-sorozattal megölték.

Elterjedt az a szóbeszéd, hogy a lelőtt tiszt nem más, mint a szovjet erők parancsnoka, Kornyusin őrnagy. A legenda a legfrissebb kutatások szerint igaz lehet, ugyanis a harcok közben új parancsnok érkezett a szovjet erők élére. Amennyiben ez valóban így volt, akkor a mecseki forradalmárok lőtték le az 56-os forradalom legmagasabb rangú szovjet tisztjét. Későbbi összecsapások során is sikerült néhány harckocsit kézigránátokkal felgyújtani. Az ellenállók sikere a helyismereten és a leleményességen múlott.

Napokon át dúltak a heves harcok a Mecsek-kapunál és a városhatár más helyszínein, valamint a Tettye fennsíkján. A híres Tettye Szállót a szovjetek aknavetőkkel, ágyúkkal és tankokkal rommá lőtték. Ezt követően a tettyei harcosok a kőbányánál vettek fel új harcálláspontot, majd nem sokkal később a Dömör-kapui turistaházig menekültek, ahol kialakították a forradalmárok főhadiszállását.

Bujdosás és szerveződés

November 6-ára a forradalmárok is jelentős veszteségeket szenvedtek, és létszámuk pár százra csökkent. Sokan megsebesültek, többeket elfogtak és megkínoztak. Látva a gigászi túlerőt többen feladták a harcot, és elbujdostak vagy egyszerűen hazamentek. A még harcoló csapatokat Horváth Géza irányította „Gazda” fedőnéven.

A korábban főorvosként, majd bérelszámolóként dolgozó parancsnok helyettese Kubicza János, „Béla” lett, aki a harcok közepette csatlakozott a szabadságharcosokhoz. Mivel Kubicza katonatiszt volt, illetve a második világháborúban is harcolt, ő szervezte meg az ellenállás rendjét. Kiképzéseket tartott, őrjáratokat szervezett, megismertette a forradalmárokkal a hatékony gerillaharcmodort, valamint összefogta a már szétesőben lévő ellenállást.

November 6-án „Béla” javaslatára, hosszú gyaloglást követően, áthelyezték a főhadiszállást a sokkal jobban védhető Vágotpusztára, az erdő mélyén álló, egyutcás kis sváb faluba. A főerőkhöz csatlakoztak a Büdös-kúti vadászháznál, illetve a Lapisi vadászháznál rejtőző „Pajti” és „Ottó” csapatai, és az ellenállás más szétszóródott emberei is. Vágotpusztán november 7-én „Gazda” feleskette a szabadságharcosokat, miszerint a szabadságharcosok az életük árán is megküzdenek az ellenséggel.

A dezertálást halállal büntették. Öt szökevényt el is ítéltek, de a halálbüntetést nem hajtották rajtuk végre, mert a szökést még az eskütétel előtt kísérelték meg. Vágotpusztán „Béla” katonai tapasztalatának köszönhetően harci egységgé szervezte a mecseki láthatatlanokat. Az egység 7 szakaszból állt, egyenként három rajjal, kb. 40 fős létszámmal.

A főparancsnok „Gazda” volt, a helyettes „Béla”. Volt hírvivői, összekötői és írnoki tisztség, valamint egészségügyi részleg 7-8 ápolónővel, továbbá létezett egy különleges raj is, amely 8 főből állt, és a páncélleküzdés és egyéb speciális harci vállalkozás volt a feladatuk. Ezeket a részleteket Kubicza visszaemlékezéseiből ismerhetjük, aki naplójában rajzokkal is igyekezett rögzíteni a szabadságharcosok legnagyobb egységének tevékenységét. Létszámukat november 7-én 310 főben határozta meg, fegyverellátottságukat pedig meglehetősen szegényesnek írta le.

Minden raj rendelkezett 1-2 golyószóróval, 3-4 géppisztollyal, de a lőszer csupán egynapi harcra lett volna elegendő. A harcosok ruházata sem a harci követelményeknek, sem a novemberi időjáráshoz nem volt megfelelő. Nehézkes volt az élelmiszer beszerzése is, mert a lakosság – félve a szovjet megszállók megtorlásától – több esetben elutasító volt velük szemben.

A láthatatlanok Vágotpusztára csak egy könnyű csapatszállító járművet vittek magukkal. Rendelkeztek még egy-két gépkocsival és egy Csepel teherautóval, de ezeket a Vágotpusztától nyugatra fekvő Bános községbe irányították. Innen sikerült később nagy nehézségek árán felhozniuk egy tábori konyhát, amely a meleg ételt biztosította számukra. Kenyeret a vágotpusztai kemencékben sütöttek, és a helyiektől pénzért szerezték be az alapanyagokat.

Miért harcoltak, mit reméltek az óriási túlerővel szemben?

Kubicza visszaemlékezésében megemlítette a szabadságharcosok célkitűzéseit, amelyeket három pontba foglalt össze.
„1. Az Egyesült Nemzetek küszöbönálló és várt kedvező döntéséig kitartani, utána Pécs városát elfoglalni, és a kormány által a világ közvéleménye elé terjesztett semlegességi nyilatkozatot végrehajtani.
2. Felvenni az összeköttetést a Mecsek területén feltehetőleg működő más csoportokkal és a dunántúli ellenállási erőkkel.
3. Kíméletlen gerillaharccal megcáfolni a Kádár-féle szovjet bábkormány hírverését, amely szerint minden rendben, a nyugalom teljes és az »ellenforradalom« fel van számolva.”

Ez a remény a napok múlásával egyre fogyatkozott, ám sokan ennek ellenére is kitartottak. Az ellenség hatalmas túlereje miatt a mecsekiek harci tevékenysége kevés alkalommal járt sikerrel. Az „üss és fuss” taktika viszont nem volt hiábavaló, a szovjetek és a karhatalmisták sokszor tényleg úgy érezhették, hogy láthatatlan ellenséggel küzdenek.

A forradalmárok csoportjai többek között Magyaregregy, Zengővárkony és Apátvarasd környékén is lecsaptak, de lényegében folyamatos menekülésre voltak kényszerülve. November 12-én a szovjetek felderítették a vágotpusztai táborukat, és Mánfa felől aknavetőtűzzel bevezetett, meglepetésszerű gyalogsági támadást indítottak ellenük. A harcban sokan megsebesültek, több szabadságharcos fogságba esett, avagy szétszéledt az erdőben.

Bár a veszteségek jelentősek voltak, a mecsekiek többsége „Béla” vezetésével már előző nap elhagyta Vágotpusztát, hogy új főhadiszállást keressenek a hegység keleti részén. Kisújbánya lett az új bázis, de itt már csak 200-an gyülekeztek. A harci kedv kezdett alábbhagyni. Többen nem tértek vissza az élelemszerző vagy felderítő akciókból, látva a kilátástalanságot inkább hazatértek vagy elbujdostak. Talán ezért is döntött úgy Kubicza, hogy egy komolyabb akciót tervez, amellyel felrázza az embereit.

Egy rosszul elsült rajtaütés

November 14-én Málics Ottó szakaszparancsnok vezetésével egy 15-20 főből álló csapat a pécsváradi rendőrőrsöt készült megtámadni, hogy akciójukkal erőt demonstráljanak, illetve fegyvert és muníciót szerezzenek. A támadás azonban félresikerült, mert amikor megkísérelték elfoglalni az épületet, éppen egy lőgyakorlatról visszatérő rendőrkocsi kanyarodott be az épület elé, jelentősen változtatva ezzel az erőviszonyokon. Ráadásul az őrs ajtaján kilépő rendőrtiszt meglátva a fegyvereseket előkapta a pisztolyát, és a több mint 20 méteres távolságból leadott lövése pont Málics fejét találta el.

Heves tűzpárbaj alakult ki, amelynek során egy rendőr meghalt, több megsebesült. Végül a harcosoknak egy zsákmányolt rendőrségi gépkocsival, illetve a súlyosan megsebesült Máliccsal sikerült kereket oldaniuk. A kisújbányai táborba érve Horváth Géza tűzben fertőtlenített zsebkéssel próbálta megoperálni a sérültet, de mindenképpen kórházi ellátásra volt szüksége. Hiába indultak el vele a pécsi kórházba, Málics az út közben belehalt a sérülésébe. Pár nappal később több százan a forradalom hősi halottjaként búcsúztatták el a Pécsbányatelepi temetőben.

A pécsváradi akciót követően a szovjetek még nagyobb erőkkel keresték a mecsekieket. Tudomásukra jutott a lázadók kisújbányai táborhelye, amelyet nagy erőkkel készültek megtámadni, de mire támadásba lendültek, a mecsekiek ismételten felszívódtak. Időközben ugyanis visszatértek Vágotpusztára, hogy a folyamatos mozgásukkal egérutat nyerjenek üldözőik elől. Ekkorra viszont már teljesen reménytelenné vált az ellenállás, ezért november 16-án a parancsnok feloldozta az esküjük alól a harcosokat, és engedélyezte a hazatérésüket.

Menekülés Nyugatra

Mindössze 58-an maradtak a két héttel korábban még több száz főt számláló ellenállásból. Nem érkezett a várva várt segítség Nyugatról, és a szabadságharc elveszett. A csapat tagjai a következő napokban Ausztria, majd a somogyi erdőkön keresztül Jugoszlávia felé vették az irányt. Végül november 22-én Barcstól északnyugatra, Bélavárnál, 42 forradalmárnak sikerült átlépnie a magyar–jugoszláv határt. Megpróbáltatások azonban itt sem értek véget.

Később legtöbbjük valamelyik nyugati országban telepedett le, de volt, aki Dél-Afrikába, Ausztráliába, Új-Zélandra vagy Dél-Amerikába jutott el. Horváth Géza, („Gazda”) Olaszországba, majd Belgiumba ment, végül Franciaországban tehergépkocsi-vezetőként dolgozott. Kubicza János („Béla”) is Franciaországban telepedett le. Egyes források szerint a mecseki harcok során mindösszesen 30-an vesztették életüket, de az áldozatok pontos létszáma ismeretlen. Voltak olyan mecseki szabadságharcosok, akiket közvetlenül az elfogásukkor egyszerűen kivégeztek.

Akiket 1957 januárjában és februárjában bíróság elé állítottak a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és tevékeny részvétel vádjával – 129 főt –, azokat zömében börtönbüntetésre ítélték. Halálos ítélet – példastatuálás céljából – egy alkalommal született. Petrus Józsefet, a Márciusban Újra Kezdjük! (MUK) mozgalom pécsi szervezőjét 1958. március 5-én Pécsett, a Baranya megyei börtön udvarán végezték ki.

A cikk a Turista Magazin 2018. novemberi számában jelent meg. Korábbi számainkat ide kattintva tudod megrendelni, előfizetni pedig itt tudsz ránk.