A legtöbb ember számára a sí egyenlő a lesiklással, az alpesi kötésekkel, és csak érintőlegesen hallottak a túrasíről, a sífutásról és a telemarkról. Jóllehet, ezek az ágazatok mára csaknem teljesen elkülönültek, de a modern sísport őshazájából, Norvégiából származnak.
Alpesi sízés - A tömegek számára "a Sí". Ezen belül számtalan szakág különböztethető meg: lesiklás, all-mountain, freeride, freestyle/park, stb. A lécek alapanyaga főként fa, az oldalfalon végigfutó éllel - kantnival - a kötés mereven tartja a bakancsot az orránál és a sarkánál fogva, nagyobb csavaró erőhatásra pedig leold. A legközvetlenebb erőátvitelt, ezáltal a legprecízebb irányítást biztosítja a léc és a bakancs között. Hátránya, hogy felfelé haladásra alkalmatlan, így kiszolgáló-infrastruktúához kötött.
Telemark - A név valójában egy sítechnikát jelöl: a fordulóban a völgysí előre, a hegysí hátra csúszik, a hegysí bakancsának a sarka elemelkedik a lécről, és csak a bakancs orrára terhelünk, míg a térd szinte érinti a lécet. A mozgás kulcsát a speciális bakancs és annak rögzítése jelenti. Használható lesiklásra, freeride-ra, túrázásra, felszereléstől függően. A legkönyebb túramodellek gyakorlatilag már inkább a backcountry sífutás kategóriájába tartoznak.
Túrasí - Míg a telemark (a kötésből és a bakancsból adódóan) egy fókával kiegészítve bármikor használható túrázásra, addig az alpesi kötéssel szerelt lécek nem. A túrasí lelke egy olyan alpesi jellegű - a bakancs orrát és sarkát egyaránt dokkoló - kötés, amely felfelé menet képes szabad mozgást biztosítani a bakancs sarkának. A túrasí kötelező tartozéka még a felfelé menetben a visszacsúszást megakadályozó szőrme, az ún. fóka. A túrasíző az alpesi sítechnikákat használja lejtmenetben.
Sífutás - A kötés és a sí is a régebbi telemarkfelszerelésre emlékeztet, de abszolút minimalista, "grammcentrikus" kivitelben. A sport- vagy versenyléceknek nincs fémkantnija, alapanyaguk szintetikus hab, tömegük egy lesiklólécének töredéke. A cipő csak az orránál csatlakozik a kötéshez. A kötés esésnél nem old ki. Léteznek szélesebb, ún. fémkantnis backcountry modellek is, amelyek már "összeolvadnak" a könnyű telemarksíkkel.
Az első lépések
A sí eredetileg a közlekedést, a vadászatot, a katonák gyors mozgását szolgálta havas terepen. Egy Moszkva környékén talált lelet szerint őseink már 8000 évvel ezelőtt is használtak léceket, Olaus Magnus pedig az 1555-ben publikált művében már a fóka használatáról is beszámol. A sísport és ezáltal a síelés fellendülésére ugyanakkor az 1800-as évek elejéig várni kellett. Norvégiában 1843-ban tartották az első polgári síversenyt (katonai versenyek korábban is voltak). Akkoriban két szakágban indítottak versenyeket - síugrásban és sífutásban. A korai, párhuzamos oldalú lécekhez bőrszíjak kapcsolták a bakancsokat. Lassú lesiklásban fékezésre és irányításra is a botokat használták. Az 1850-es években Sondre Norheim olyan kötést fejlesztett ki, amelyen egy hurok a bakancs sarkát is rögzítette (továbbra sem akadályozva a sarok elemelkedését),s ezáltal nagyobb kontrollt adott a síelőknek. A lécei is enyhe rádiuszt (oldalívet) kaptak, ami elősegítette azok forgatását, (azóta a lécek rádiuszát telemarkívnek is hívják).
Hab a tortán, hogy Norheim volt az első aki előfeszítést is adott a léceinek. A forradalmasított felszereléshez kidolgozott egy új sítechnikát is, amelyet lakhelye után Telemarknak neveztek el. Folyamatos, gördülékeny mozgása lenyűgözte a nézőközönséget. Norheim 1868-ban kis csapatával demonstrálta a telemarktechnikát és mellette egy újabb mozgást ("kristianiai csúsztatott forduló"), amelyet a rendezvény helyszínéről Kristianiáról (a mai Oslóról) neveztek el. Ez a technika az 1960-as évekig uralkodó maradt a lesiklásban, ma is tanítják a hóeke és a párhuzamos fordulók közti átvezetésként "A lépés" néven.
1907-ben St. Antonban alapítoták meg az első állandó síiskolát Hannes Schneider irányítása alatt, aki a kristiania fordulót csiszolgatva egy oktatási metódust fejlesztett ki Arlberg Technika néven. A technika csúcsán már a párhuzamos lendület állt.
Amíg a sportosabb, nehezebb és gyorsabb, így versenyzésre alkalmas technika a telemark maradt, a nagy tömegek a könnyebb hóekézést választották. Korai síversenyeken a versenyzők java része hipersebességgel hóekézett a pályán, ez ma már inkább vicces látványt nyújtana... Schneider célja a technika kiszorítása volt azáltal, hogy egy valóban használható mozgásra tanítja a síelni vágyókat.
Ausztriában 1928-ban használtak először acélkantnikat, bár akkoriban még felcsavarozott éleket használtak. A lesiklólécek szerkezete folyamatosan fejlődött, megjelentek a laminált, majd a szendvicsszerkezetű konstrukciók, de az igazi forradalomra 1993-ig várni kellett. A szlovén Elan hozta el a megváltást, a carving sít, amely sokkal könnyebben fordul, és ennek köszönhetően lehetségessé vált a csúsztatás nélküli, végig élen vezetett forduló (a carving) kivitelezése. Meg kell jegyeznem, hogy az 1980-as években már egyre elterjedtebb volt a rádiusz a snowboardokon (az első ilyen deszka a Burton Backhill volt 1975-ben).
De hol is kezdtek szétválni a sportirányzatok? Az 1900-as évek elején, hiszen mások voltak az elvárások a felszereléssel szemben, és más volt a felhasználás célja is.
Telemark
Mint közlekedési és túraeszköz a telemark sosem halt ki. A skandináv országokban és a tengerentúlon is népszerű maradt. Fa-, később szendvicsszerkezetű lécek, fémkantnival, könnyű lemezkötésekkel, amelyek csak a bőrbakancs orrát rögzítették, avagy egy rugóval előfeszített dróthurokkal a bakancs sarkát is átfogták. A bakancsok orra megnyúlt,"kacsacsőrt" kapott. A már szabványosított kötések erre zártak rá. A Rottefella 75 mm-es, háromtüskés kötése volt az első a sorban - ez a szabvány máig elterjedt.
A telemark túlélését a tengerentúlon az amerikai Ebay oldal kategorizálása máig őrzi, hiszen síelésen belül mindössze két fő kategóriát találunk: az alpesit és a telemarkot.
Az alpesi sízésből viszont a 40-es években fokozatosan eltűnt a telemark, mivel e technika instabilabb, nehezebben tanulható, és több erőt, dinamikát igényel. A 70-es években kezdődött újkori reneszánsza néhány lelkes coloradói és vermonti telemarkosnak köszönhetően. A lelkesedés persze önmagában még nem adott volna új lendületet a sportnak, a technikai fejlesztések viszont annál inkább. Megmaradtak a régi, 75 mm-es szabványú kötések, de a bőrbakancsokat hamarosan felváltották a kemény, műanyag héjasok, amelyek a lábujjak tövében hajlanak - ez elengedhetetlen a telemarkfordulókhoz. A telemarkkötések többsége eséskor nem old le, illetve fékkel sincsenek felszerelve, viszont mivel a sarkunk nincs rögzítve, bukáskor a léc is csak a legritkább esetben képes megcsavarni a szalagjainkat. Az alpesi kötésekhez hasonlóan old, és síféket is használ ugyanakkor a Rottefella 2007-ben debütált NTN kötése.

És hogy milyen léc kell a telemarkozáshoz? Bármilyen. Attól függ, mire szeretnénk használni. Túra a Börzsönyben, vagy akár dombos terpen - backcountry sífutóléc. Túra az Alpokban - túrasí léc. Porhóban - freeride léc. Pályasíeléskor - pálya, vagy all-mountain léc.
Sífutás
Mivel Skandináviában évszázadok, vagy inkább évezredek óta léceken közlekedtek, nem csoda, hogy az 1800-as években a sísport fellendülésének kezdetén már a legnépszerűbb szakággá nőtte ki magát. Eleinte a felszerelés semmiben nem különbözött a lesiklásra használttól, Norheim új kötéséből azonban ez a szakág is rengeteget profitált. Az előrehaladáshoz a sízők botjukat, vagy botjaikat használták (hogy egy, vagy két bot, rövid, vagy hosszú, az országonként, tájanként változott). A léc talpára kent gyanta, vagy kátrány, vagy a rá rögzített rövid "fóka" megkönnyítette az előrehaladást. A felszerelés lassan specializálódni kezdett, a lécek keskenyebbek és könnyebbek lettek, szabvánnyá vált a két bot, a léc aljárapedig fóka helyett tapadówax került.
Közben az alpesi síelés előretörésével a sífutás fokozatosan elvesztette népszerűségét, de a hatvanas években új lendületet kapott a tengerentúlon. 1968-ban létrehozták az első sífutó központot és megteremtették a modern sífutás alapjait. A pályákat ratrakokkal kezelték, és párhuzamos nyomokat fektettek, amelyek hatékonyan segítették a klasszikus technikával futókat (akkoriban a korcsolyázótechnika még nem létezett). A mai lécek szintetikus habból készülnek, esetenként üvegszállal megerősítve, 4-5 centiméter szélesek, pehelykönnyűek. Fémkantni és rádiusz híján inkább csak kezelt pályákra valók. A rekreációs célra készült off-track modellek szélesebbek, rövidebbek, kicsit jobban kezelhetőek. A legszélesebbek a fémkantnis backcountry lécek, de ezek már közelebb állnak a telemark sízéshez.
A telemarkban is elterjedt, de hátsó dróthurok nélküli, 75 mm-es kötés sokáig népszerű volt, a későbbiekben azonban a keskenyebb, könnyebb sík minimalistább, keskenyebb kötést igényeltek. Az NN50, Norm38, SDS, TXC rendszerek után - úgy tűnik - mára két gyártó monopolizálta a piacot: a Salomon az SNS- és a Rottefella az NNN-szabvánnyal.
A backcountry, az off-track és a klasszikus versenyléceknél továbbra is a tapadówax, vagy a pikkelyes talpközép segíti az előrehaladást, míg a skate (korcsolyázó) modelleken maga a korcsolyázómozgás.
Alpesi sízés
Ami az alpesi sík evolúcióját a lécen kívül fémjelzi, az a kötések fejlődése. A kristianiai és a párhuzamos forduló létrejöttével nem volt szükség a szabad sarokra. A síelők olyan kötésre vágytak, amely a lehető legközvetlenebb formában közvetíti minden mozdulatukat a lécre. Norheim kötését többen tökéletesítették, de az első nagyobb előrelépést Guido Reuge Kandahar kötése hozta 1929-ben. A hasonló rendszerű kötések az 50-es, 60-as évekig uralták a sportot. Gyakorlatilag egy telemarkkötés volt, fémből készült első kerettel, amelybe egy hátsó dróthurok tolta bele a bakancsot. Később a drótot egy ponton a léc oldalához csatolták, hogy minél kevesebb mozgást engedjen a saroknak. E kötések használatából rengeteg törés származott. Ebből fakadóan jelent meg az igény a biztonsági kötésekre.
Hjalmar Hvam már 1937-ben szabadalmaztatott egy kioldófunkciós kábeles kötést, amely azonban nem lett népszerű. Az első elterjedt modell az 1950-ben bemutatott Look Nevada orr-rész volt, amely erőhatás alatt elfordult és leoldott. A korai daraboknál a hátsó rész még hagyományos, kábeles rendszerű volt. A bakancs talpára csavarozható peremek is szabvánnyá váltak később. A Marker Rotomat és a Look Grand Prix kötéseket már ezekre a peremekre tervezték. Az első automata sarkú kötés a Salomon 444 volt 1971-ben. A 1960-as évek végére a biztonsági kötések teljesen kiszorították a Kandahar rendszerű kábeles kötéseket, legalábbis a nyugati országokban. Persze a kelet-európai terepeken még az 1980-as években is lehetett találkozni hasonlókkal. A másik mérföldkő a műanyag bakancsok 1960-as megjelenése volt - ezt a Langének köszönhetjük.
Túrasízés
A túrasízés már a kezdetek óta létezett, hiszen a sível való közlekedés - pláne onnan fogva, hogy fókát ragasztottak a lécekre - már valóban túrasízés volt. A telemarkkötések önmagukban is alkalmasak túrázásra, de amit ma túrasízésnek nevezünk, azt a biztonsági alpesi kötések elterjedésétől datálhatjuk. Az ötvenes években ugyanis az alpesi sízők rendelkezésére állt egy modern, kioldófunkciós kötés, amellyel tökéletesen lehetett gyakorolni a párhuzamos fordulókat, a síterepeket elhagyva viszont a telemark jelentette az egyetlen alternatívát. Így megjelent az igény egy, az alpesi kötések biztonságát és precizitását nyújtó túrakötésre.
Az úttörő Tyrolia Tour még egy kábeles, csavarodásra oldó orr-résszel rendelkező kötés volt, de a talp alatti fémlemezzel túrázásra is alkalmassá vált. Az egyik első fejlett modell az 1960-as években megjelent, túraadapterrel kiegészített Geze kötés volt. Ez mai szemmel nézve is kimondottan innovatív- évtizedekkel megelőzte a korát.
A Marker TR lesiklókötéseknek eleve volt túrafunkciója, de mindössze 10 centiméter mozgást engedélyezett a saroknak, ami meredekebb emelkedőn nagyon kevés.
A Ramer a hetvenes évek közepén szállt be a játékba. A mai piacvezetők, a Marker és a Fritschi csak ezután következtek, ahogy a túrakötéseket forradalmasító Dynafit Low Tech is.
Túrázni nem csak túraléccel lehet, hiszen túrakötést és fókát freeride lécekre is szerelhetünk, ha porhavas élményekre vágyunk. A túrázásra tervezett lécek viszont többnyire jelentős súlyelőnyt kínálnak.
Ezt könnyű famaggal, a magot behálózó levegőcsatornákkal, vagy habból és fából felépülő szendvicsszerkezet alkalmazásával érik el. Természetesen nem maradhat el az üvegszálas merevítés sem. A lécek többsége megáll 1500 gramm alatt, de a síalpin versenyekre szánt modellek alig 600-700 grammot nyomnak (lécenként értendő).
A sísport folyamatos, néha meg-megtörő lendületű, 150 éves múltra visszatekintő progressziójának eredménye a jól elkülöníthető irányzatok kialakulása. Ezeken belül még számos szakágat lehet elkülöníteni, a sísport pedig ma is dinamikusan fejlődik. Biztos vagyok benne, hogy ötven év múlva teljesen másképp fest majd a jelenlegi "kép". Egyes irányzatok eltűnnek a süllyesztőben, de újabbak is születnek, feltéve, hogy akkor is lesz még hó...
