A turisták által kevésbé ismert Upponyi-hegység északkeleti részén, pontosabban a Lázbérci Tájvédelmi Körzet területén találjuk hazánk egyik legizgalmasabb földtani képződményét, amelynek legendája egy szerelmespár történetét, valamint egy páratlan sziklaszoros kialakulásának emlékét egyaránt őrzi.
Mióta ember él a földön, a tájhoz történet is tartozik, a történethez pedig mindaz, ami az embert emberré teszi. A természet csodái a kezdetektől fogva lenyűgöznek minket, keletkezésük mikéntje pedig már az őseink fantáziáját is megmozgatta. Az ember érteni, ismerni akarja a környezetét. Kezdetben eredetmítoszok adtak magyarázatot a világ dolgaira, manapság főként a tudomány segítségével keressük a válaszokat. A lényeg mindig ugyanaz, és ebben mit sem változott az ember az évezredek során: okokat és értelmet akarunk találni valaminek a létrejöttében és kialakulásában, de legalábbis emléket állítani neki, hogy az utókor is tudjon róla. A mai kutatók számára talán a legizgalmasabb az, amikor a legendák történetében olyan elemeket is találnak, amelyek egybeesnek a tudományos tényekkel.
A Bükk-vidék egyik kistája az Upponyi-hegység, amelynek északkeleti részén találjuk hazánk egyik leglátványosabb sziklahasadékát. A turisták által kevésbé ismert, ugyanakkor ámulatba ejtő, közel 20 méter mély Damasa-szakadékot a kutatók is csak a 20. század végén kezdték el komolyabban vizsgálni. A keletkezésével kapcsolatban nem csupán ritka és érdekes földrajzi jelenségre derült fény, hanem a róla szóló legenda is egy rendkívüli és valós esemény - népi motívumokkal is kiszínezett - történetét örökítette meg. Annak idején a szakadék kialakulása jelentős esemény volt a közeli Bánhorváti lakosainak életében, amelyet a helyi népmonda is bizonyít: a tragikus történetet Lenkey Gyula, Bánhorváti lelkésze adta közre 1948-ban a Borsod-Gömör vármegyei és nagymiskolci Kincses Kalendáriumban.
A Bodó-tó legendája
1280-at írtak, amikor a Damasa család a Bánhorvátihoz közeli Bárius-padra költözött. A tehetős család közel hetven évvel később már a mai Damasa-hegy lábáig birtokolta a földet, amely kiváló legelőkkel és üde forrással is bírt, amelyet a Damasa család legidősebb tagjáról, Miklós egri prépostról (1453) Miklós kútjának neveztek el. A forrás egykoron a Damasa-hegy hatalmas sziklái alatt csörgedezett. A víz - különösen nagy esőzések idején - a kövek közül kiázott finom homokot egészen a faluig vitte, és végül addig mélyítette a sziklák tövét, hogy a juhnyájat benne deleltették, illetve az éjszakai szálláshelyük is ott volt. Erre a juhnyájra egy szép szál legény, Bodó Péterke vigyázott, aki az esti pásztortűz mellett fújta tilinkóját, hol vígan, hol szomorúan. Damasa leánya sokat hallgatta, és bele is szeretett a legénybe, aki viszontszerette, de az öreg Damasa hallani sem akart erről a szerelemről, és megtiltotta a lányának, hogy találkozzanak.
A szakadék 170 méter hosszú, 20 méter mély főága felülnézetből
Talán a szerelmesek nagy szomorúságától indult meg a föld, amelytől a kőréteg elvált a földes résztől, és egy hatalmas szakadékot hozott létre, de bizonyos, hogy egy földrengés következtében keletkezett, amely maga alá temette az erdő hatalmas bükkfáit is. Később Péterke e szakadék felett legeltette nyáját, és fújta tilinkóját. Hangja egészen a faluig szállt, amelynek őrtornyában szerelmese vágyakozva hallgatta a fiú játékát. A hívogató dallamok az apai tiltás ellenére is kicsalták a lányt a szakadékhoz, amelybe akarva vagy véletlenül belezuhant. Holttestét csak napokkal később találták meg, és mint boldogtalan szerelmest az őrtorony mellé temették. (1936-ban a torony támoszlopának alapásásakor rá is találtak a lány csontjaira, aki talppal a falhoz téve volt eltemetve.) Péter nem ment többé a szakadék fölé, és bánatában egy szomszédos hegy mélyedésében sírta ki panaszát. Könnyeiből aztán tó keletkezett, amit a ma napig is Bodó-tóként ismerünk, az erdőrészt pedig Péternek nevezték el. A tó érdekessége, hogy sosem szárad ki, még annak ellenére sem, hogy forrás nem táplálja.
A Bodó-tó érdekessége, hogy sosem szárad ki, annak ellenére sem, hogy forrás nem táplálja
A bánhorváti lakosok lejegyzett emlékezetében több fontos dátum is szerepel a szakadék keletkezésével kapcsolatban.
Ebből megtudhatjuk, hogy az 1834-es földrengéskor a már létező Damasa-szakadék újra darabokra szakadt, 1845-ben az árvíz mosta szét, majd 1848-ban hatalmas dübörgéssel megint széthasadt. A sziklák óriási bükkfákat zúztak szilánkokra és temettek maguk alá, a hatalmas robaj pedig távolabbi falvakba is elhallatszott.
A páratlan sziklahasadék keletkezését 1995-ben Vas István, a bánhorváti református kántor is elmesélte. Az általa elmondott történet sokban hasonlít a Bodó-tó legendájához, de szemléletesebben mutatja be a falubéliek riadalmát, amelyet az irdatlan földindulás okozott. Óvatos becslések szerint is legalább 140 ezer tonna anyag lendült mozgásba, tehát ez biztosan rendkívüli esemény lehetett a környéken élők számára.
Rózsika balladája
Damasa Rózsika a hegy oldalában sétált, amikor meghallotta a juhászfiú gyönyörű tilinkózását. A lány a hang irányába ment, hogy megnézze, ki játszik ilyen szépen. Bodó Péternek hívták a fiút, akivel első látásra egymásba szerettek, de nem lehettek boldogok, mert az öreg Damasa úr hallani sem akart a szegény Péterről. A fiatalok szívét a bánat emésztette, mert nem találkozhattak. Rózsika a nagy szomorúságában kiment a Csom-patak felett meredező sziklákra - amelyek alatt a gulya delelt -, és a mélybe vetette magát. Ekkor a hegy hatalmas dübörgéssel szétszakadt, s a megriadt állatok berohantak a faluba, ahol a lakosok rémüldöztek, mert nem tudták, mi történt. A bátrabb férfiak baltákkal és kaszákkal felszerelkezve mentek megnézni, mi okozhatta a nagy ijedséget. Kiérve meglátták a kettéhasadt hegyet és a sziklák között Rózsika holttestét. Péter a szemközti hegyen siratta szerelmét, és könnyeiből lett a Bodó-tó. A szakadék és a tó az ő örök szerelmük emléke.
Bánhorváti madártávlatból
Hogy Rózsika és Péter valóban léteztek-e, talán sosem fogjuk megtudni. A levéltári adatokból ugyanakkor kiderül, hogy a Damasa család a 13. század végén valóban bánhorvátiban, majd a közeli Csom-patak völgyében, az úgynevezett Bárius-padon telepedett le. Az iratokban a szakadék keletkezésének időpontja nem szerepel, így arra csak következtetni tudunk. A falubéliek és köztük a történetet elmesélő Vas István is az 1700-as évek végére teszik az eseményt, de Lenkey Gyula több leszakadást is említ, tehát a szakadék több eseménynek köszönhetően jöhetett létre. Lenkey szerint 1834-ben is „darabokra szakadt” a Damasa sziklatömbje, amely azért figyelemre méltó dátum, mert ekkor valóban volt egy nagyobb földrengés az Érmelléken, amelynek hatósugara elérte az Upponyi-hegység területét is.
Bár a szakértők szerint a hegycsuszamláshoz nem feltétlen volt szükség földrengéshez, a dokumentált esetekből kiderül, hogy 1829-ben is volt egy, amely megrázhatta a környéket, illetve okozhatott földcsuszamlást. A kutatásoknak köszönhetően ma már bizonyos, hogy a szakadék több, de legalább két leszakadás következményeként jött létre. A régebbi kőzetanyag könnyen elkülöníthető a legutolsó - feltehetően a „nagy” 1834-es - csuszamlás tömbjétől. Utóbbiak szikláit szinte vissza lehet illeszteni az eredeti helyükre, míg a korábbi csuszamlás(ok) kövei csupán kusza sziklahalmazt alkotnak a völgytalptól kb. 25 méteres magasságig.
Egy földtani kuriózum születése
A Damasa-szakadék a tömbös hegycsuszamlás iskolapéldája. A látványos, közel 170 méter hosszú sziklaszoros létrejöttében több tényező is szerepet játszott. A csapadék és a Csom-patak vize folyamatosan áztatta és kimosta az andezitagglomerátum alatti homokos és kavicsos réteget. Ez a rétegsor a harmadidőszakban, a felső miocén szarmata korszakának (emeletének) elején, az Ős-Sajó deltavidékén rakodott le körülbelül 60-80 méteres vastagságban, és ma Sajóvelezd, Bánfalva és Bánhorváti környékén andezittufa- és agglomerátumréteg alatt található.
A Csom-patak az idők folyamán meredek falú völgyet alakított ki, amelyben egyre mélyebbre vágódva mosta alá a hatalmas sziklákat alátámasztó homokos, kavicsos rétegeket. A rétegek közötti vékony agyagsávok alkotta csúszópályán indult meg végül a nagy sebességgel lezajló tömegmozgás, amelyet feltehetőleg a földrengés idézett elő, de a kutatók szerint idővel e nélkül is mindenféleképpen megtörtént volna a leszakadás. A leomló kőzetanyag tömbjei között sok helyen az ember számára is járható hasadékhálózat alakult ki, amely az ágasvári Csörgő-lyuk után hazánk második legnagyobb, több mint 200 m hosszúságú, nem karsztos álbarlangrendszere. A szakadék 20 m körüli mélységében, a tömbök között, a szűk, sötét hasadékokban még nyár elején is 0 °C körüli hőmérsékletet mérhetünk, és az eldugott, mély részeken akár még havat is találhatunk benne.
A terület engedély nélkül látogatható, de még a középső, nagy méretű hasadék eléréséhez is barlangász-felszerelésre, gyakorlatra, de leginkább egy profi vezetőre van szükség
A Damasa-szakadékot a Sajóvelezdről induló tanösvényen vagy Bánhorváti felől a kék kereszten lehet a legegyszerűbben megközelíteni egy közel 1 órás túrával. Az Országos Kéktúra Putnokot és Upponyt összekötő szakaszáról is megéri a kék kereszt jelzésen egy 2 km-es kitérőt tenni a látványos szakadék feletti sziklaperemre vagy akár a bejáratához, de a testi épségünk érdekében ezt fokozott elővigyázatossággal tegyük. Annak ellenére, hogy a terület látogatása nincs engedélyhez kötve, a balesetek elkerülése érdekében a szakadék főágának bejárása is csak sisakban és nagy körültekintéssel ajánlott, a csúszós és omladozó járatok pedig életveszélyesek, ezért ezek felfedezését barlangjárásban gyakorlott vezető és megfelelő felszerelés nélkül semmiképpen se kíséreljük meg.
Iszonyatos erők munkálhattak, amikor megindult a földcsuszamlás
Felhasznált irodalom: Kovács Attila és Zámbori Zoltán: A bánhorváti Damasa-szakadék kutatásának eddigi eredményei (szakdolgozat, 1997)
A cikk megjelent a Turista Magazin 2018. júniusi számában.
