Lenyűgöző kilátások a Balaton váránál

Ki gondolná, hogy egy szeles, borús októberi hétfő délelőttjén rajtunk kívül más is megfordul a szigligeti várnál? Pedig nem is egy, nem is kettő látogató sétálgat még itt rajtunk kívül. Ministábunkat Szigliget polgármestere, Balassa Dániel vezeti körbe, aki szívén viseli a vár sorsát, és mint mondja, legszívesebben az egészet visszaépítené, méghozzá nem is téglából, hanem az eredeti szigligeti kőből, vagyis bazalttufából. Ez kizárólag itt és Tihanyban található meg, így elég nehéz hozzájutni, meséli. Ha a faluban lebontanak egy régi épületet, igyekeznek megszerezni a köveket, mert az Ófalu házait a 18. századtól kezdve a vár építőelemeiből húzták fel a helyiek.

A szigligeti várnál az 1950-es évektől kezdve végeztek állagmegóvást, 1991-től egy alapítvány fenntartásában állt, amely régészeti ásatásokat is szervezett, és ezzel párhuzamosan folyt a felújítás. 2007-től az önkormányzat üzemelteti a várat, illetve végzi a falak renoválását. 2013-ban és 2019-től 2021-ig több ütemben végeztek építési munkálatokat, az utolsót tavaly nyáron fejezték be, akkor adták át a legfrissebb kiállítási anyagot is. Éppen ideje volt megnéznünk.

Egy szigetre épült vár históriája

A vulkanikus hegy, amelyen ma a szigligeti vár áll, egykor – a mai Tihanyi-félsziget központi területéhez és a fonyódi Várhegyhez hasonlóan – sziget volt a Balatonban. Csúcsát letermelték, és a pannonhalmi szerzetesek építkezni kezdtek rajta a lebontott kövekből az 1260-as évek elején. Jó helyet választottak: a környező mocsár és ingovány miatt nem volt könnyű megközelíteni a várat, amely ekkor még csak két toronyból, egy palotaszárnyból és kőfalakból állt. 1262-ben IV. Béla királyhoz került, majd 1348-ban a Móriczhidai családhoz, amely mintegy száz évig birtokolta. Ebben az időszakban építették ki azt a részt, amelyet most belső várként emlegetünk.

Számos tulajdonosváltás után az épület 1526-ban a tóti Lengyel családhoz került, ezután évszázadokig e família birtokolta – ma az általuk építtetett bejárati kapu őrzi a nevüket. Tőlük I. Ferdinánd kobozta el a várat hűtlenség miatt, majd Török Bálintnak adta, aki megbízottat küldött, hogy foglalja el azt. A porkoláb azonban nem akarta átengedni az erősséget, így csellel kellett azt elfoglalni. A küldött, Martonfalvay Imre állítólag a felső várral szemben lévő sziklán ostromágyúkat állíttatott fel, amitől az őrségnek azonnal inába szállt a bátorsága, és gyorsan visszavonulót fújtak. Ezután ismét bővült a vár, és nagyjából kialakult a mai alaprajza: új torony, bástyák, pincék, kút, külső várfalak és ágyúrondella épült benne, illetve körülötte, utóbbi pedig annyira stabil lett, hogy a mai napig szinte teljes egészében áll.

A bővítés nem volt véletlen, hiszen ebben az időben folyamatosan támadtak a törökök. A szigligeti és a fonyódi vár kapitánya is Magyar Bálint volt, aki emellett Veszprémben és Tihanyban is vitéz módon helytállt. A török fenyegetés elmúltával azonban egyre jobban megkopott a vár hadászati jelentősége. A 17. század végén villám csapott a toronyba, ahol a puskaport tárolták, a vár kigyulladt, nagy része leégett. Innentől fogva nem volt visszaút, ráadásul a tűzben minden feljegyzés is elpusztult. Amikor Lipót császár 1702-ben megparancsolta a magyar várak lerombolását, Szigligeten már nem nagyon volt mit rombolni. Ekkor hordta el a köveket a falu népe, hogy azokból újjáépítsék a házaikat. A mocsárra sem volt már szükség, így lecsapolták.

Balatoni csaták

A szigligeti várban kétségkívül az a legjobb, hogy nincs hiány kilátópontokban: mindenhonnan csodás panoráma tárul elénk, hol a Balatonra, hol a környező tanúhegyekre és településekre. Ami a „Magyar-tengert” illeti, a tóval egy külön kiállítóterem foglalkozik, amelyet a legutóbbi felújítás során rendeztek be. Amikor Szigetvár a 16. század végén elesett, és a somogyi végvárrendszer összeomlott, világossá vált, hogy szükség lesz egy balatoni hadiflotta felállítására, már csak azért is, mert a Magyar Királyságnak a tó volt a határa.

Ekkoriban a Balaton nagyjából három méterrel mélyebb volt, és jóval nagyobb kiterjedéssel büszkélkedhetett, mint ma, körvonalait szemügyre vehetjük a kiállítóterem padlóján. A törököknek két hadikikötőjük is volt a tó partján, innen támadták az északi parti várakat, így ezeknek fontos feladatuk volt. A tájékoztató feliratok szerint egyetlen balatoni csatáról találunk csak írásos említést, amikor egy Keszthelyről érkező török hadihajó csapott össze egy magyar naszáddal, amely a déli partra tartott Szigliget felől. A csatát sajnálatos módon a törökök nyerték meglepetésszerű támadásukkal. A balatoni naszádot, azaz sajkát a következőképpen kell elképzelni: luc- vagy jegenyefenyőből készült, hossza 17–23 méter volt, szélessége 2,5–3,5 méter, és evezőkkel (15-16 párral), valamint egy háromszög alakú vitorlával hajtották, illetve irányították.

Mocsári teknős mártással

Ha a csaták érdekelnek, esetleg a bajvívás vagy a középkori fegyverek, a várban kielégítheted a kíváncsiságodat. A legérdekesebb talán mégis az a terem, ahol a vár lakóiról és mindennapi életéről lehet olvasni, a leírást pedig apró bábukkal berendezett életképekkel illusztrálják.

Innen tudjuk meg, hogy a várnagy felelőssége volt, hogy mindenkinek legyen feladata, illetve el is végezze azt, és tőle függött, hogy az itt élők mit fognak enni, lesz-e elég vizük, avagy éppen mit fognak felvenni. A várhoz tartozó uradalom öt faluból állt, a Tapolcai-medencében terült el, és patakok szabdalták fel. A felső vár egy település utcájára hasonlított, a falak között éltek a várnagy és a tisztviselők (az ispán, a kulcsár, a vincellér stb.) családjai, rajtuk kívül szakács, pék, kapus, kovács és borbély is lakott a várban. Ezt a régészeti leletek is alátámasztják, találtak például borbélykéseket, de egyébként jégsarkantyúkat is, amelyeket arra használtak, hogy télen a meredek hegyoldalon vagy a Balaton befagyott jegén könnyebben tudjanak közlekedni.

A tárlat a vár lakóinak főzési és étkezési szokásait is részletesen bemutatja. A nagyobb várakban több, 10–20 négyzetméteres főzőhelyiség volt, hogy elegendő ételt tudjanak készíteni. Sok húst ettek, ezeket általában füstöléssel tartósították, bőven fogyasztottak szalonnát és sonkát vagy éppen sózott halat. Ebédre 4 vagy akár 6, vacsorára 3-5 fogást szolgáltak fel. Sok vadat, tyúkot, csirkét, libát, kacsát, fácánt, hattyút fogyasztottak, köretként pedig parajt, salátát, káposztát, árpakását vagy kenyeret. Különlegességnek számított a mocsári teknős mártásban. A levesbe mindent beleraktak, amit találtak, és reggelire is szívesen fogyasztották. Érdekesség, hogy a nap elején megfőzött levest napközben újabb hozzávalókkal gazdagították.

Üstöt, nyársakat, rostélyokat használtak az ételek elkészítéséhez, a kenyér és a sütemény kemencében sült. A gyümölcsök közül az almát, a körtét, a diót, a mandulát, a cseresznyét, a meggyet, a szilvát és a kajszibarackot ismerték. Édesítésre mézet vagy nádcukrot használtak, előszeretettel raktak el befőttet, készítettek lekvárt. Fűszerként borsot, gyömbért, szerecsendiót, szegfűszeget, kaprot, sáfrányt használtak. Ma instant levesnek neveznénk a katonák gyakori ételét: porított húst szórtak forró vízbe. Egy statisztika szerint a katonák körülbelül 0,8 liter sört ittak naponta, a sört ugyanis jóval olcsóbb volt előállítani, mint a bort.

Az étkek elkészítéséhez kiterjedt személyzetre volt szükség a váraknál, a sáfár, a szakácsmester, a fűszerkészítő és a fűszertárnok mellett külön ember szeletelte a húst, tálalta az ételt, mosogatta az edényeket, az italokért pedig a pincemester felelt, és jó néhány segédre is szükségük volt.

Ritka kincs a víz

Éppen ezért legkevésbé fürdőzésre szerették azt használni. Így is napi rendszerességgel kellett gondoskodni az utánpótlásról, hogy legyen mivel kimosni a sebeket, itatni a lovakat, ne adj isten eloltani a kigyulladt épületeket. A vizet ciszternákban gyűjtötték. Már csak azért sem fürödtek gyakran, mert attól féltek, hogy a víz betegségeket terjeszt, és úgy tartották, a meleg vízben kitágulnak a pórusok, amelyeken keresztül fertőzések férkőznek be a szervezetbe.

Még a nemesek is ritkán fürödtek, mindössze évente néhány alkalommal, ünnepekkor, például az esküvőjük előtt. A vízbe ilyenkor gyógynövényeket szórtak különböző betegségek ellen, például kamillát vagy mályvát. A fürdetés aztán pontosan úgy zajlott, ahogy a középkori filmekben látjuk: egy nagy, lepedőkkel kibélelt dézsában ültek a nemesek, amelyet a lakószobájukban helyeztek el. A szolgálók a konyhán melegítették és korsókban hordták fel a fürdővizet.

Az árnyékszék tulajdonképpen egy fából vagy kőből készült padka volt, a közepén lyukkal. Nem tűnik túl kényelmesnek – de legalább a szellőzése rendben volt.

Ha további érdekességeket szeretnél megtudni a vár életéről, a várurakról, a kelepcébe csalásról vagy éppen a második honalapításról, mindenképpen ajánljuk a Balaton várának meglátogatását, akár ilyenkor, ősszel is – sőt, főleg ilyenkor, ősszel, amikor ezerféle színben pompázik a balatoni táj.

A cikk a Turista Magazin 2022 novemberi számában jelent meg.