A XXI. században már nem a háborúk megnyerésében, vagy a portékáink vásárba juttatásában van segítségünkre a ló. Viszont nagyon hatékonyan tudja az embert abba a természetbe visszavezetni, amelytől olyannyira eltávolodott. S ráadásul ezt nem feltétlenül „luxus” áron tudja nyújtani ez a remek társállat. Vendégszerzőnk, Trieber Anna lovastúra-vezető írása.
Sokat lehet elmélkedni azon, hogyan keveredhetett annak idején az ember a ló hátára, milyen lehetett az első alkalom, és mit gondolt erről ember és ló. Falum tágas határát járva azonban számomra kétségtelen, hogy én a lovam hátán - felelősen - ülve találom meg leginkább a nyugalmat a természetben.
Itt tudom magam „töltőre tenni”, itt ér utol az érzés: minden kerek, minden rendben van. A természethez való kapcsolódásra lovam viselkedése még rá is erősít, hiszen ő nagyobb területet lát és élesebben hall, mint én, és ha minden rendben van, akkor csípőjét megbillentve, fejét leengedve kényelembe helyezi magát alattam. Van abban valami igazán megnyugtató, amikor egy folyton gyanakvó, menekülő prédaállat azt mondja: most jó. Úgy érzi tőle magát az ember, hogy társra talált. Egy társállattal pedig egy csapatot alkotunk, képességeink összeadódnak, többek vagyunk egymás által, ha a szükség úgy hozza. Például, ha odébb kell állni. Gyorsabbnak és erősebbnek érzem magam általa. Talán ezt érezhették eleink is a hátasló történetének hajnalán. Bár azóta eltelt pár ezer év, és a világ sokat változott.
Többek között a lovas élet beköltözött a városok agglomerációjába, így nem árt újra megkeresnünk az utat a modern lovardák homokos pályáiról mind a dombtetőre, mind a felelős lókiképzésen át a ló hátára. Mert való igaz, hogy miközben kiszakítottuk a lovat az eredeti kontextusából, egyúttal elég sok sztereotípiát sikerült felépítenünk vele kapcsolatban.
Új dimenziók
Ami még a lótartás előtti emlékeimből, gyalogosan messzinek számított, az lóháton közelinek, elérhetőnek, kézzelfoghatónak tűnik. Bár egy lovas átlagsebessége hosszú távon lényegében nem tér el egy edzett futóétól, más az erőbeosztás, más a lépték. A ló által sokkal dinamikusabbak, robbanékonyabbak leszünk. A távolból pillanatokon belül közelség lesz, ha nagyobb tempót kérünk lovunktól, mindemellett a gyorsaság növekedésével nem gyarapszik a fáradtság érzése a saját testünkben, s mégis, egy hatalmas, izmos állaton ülve érzünk mindent, amit a szakasz megtétele jelent számára. Ami gyalog a túra legnagyobb erőkifejtése lenne, lóháton az a rész tudja a legnagyobb mosolyt arcunkra csalni, ami aztán (ha lovunk is rendben van) nem tágít.
A tereplovaglás egyik csúcsélménye: a panorámavágta
Egy dombvidék magaslatára felhágni lóval az elképesztő panorámaélmény mellett egy könnyfakasztó életérzéssel is párosul. Az út során lovam erőteljes patadobbanásainak hangjára, illetve az arcunkba áramló széllel távozik minden gond és gondolat, hogy helyet teremtsen a látványnak, ami aztán teljességgel elönti és betölti elménket a csúcsra felérkezvén. Tényleg más, mint gyalogosan felérni egy csúcsra.
Hazafelé sétálva pedig már ugyanúgy a következő alkalmat tervezgetjük, mint ahogy azt gyalogosan tennénk. Persze másnap sokszor már egy másik völgybe visz a kedvünk, de eltervezzük, hogy hamarosan mindenképpen visszatérünk, mert okot mindig találunk rá. Nyáron hetente új virágok nyílnak, változik alattunk a mező színe, én télen a hold ciklusait szeretem figyelni, vagy épp a hóval kontúrozott táj változásait követni. Valami érdekes, szép dolog mindig kibukkan lovunk fülei közt, s ez így együtt a természetjáró tereplovasok mentális kikapcsolódásának igazán felemelő formája. Napi fél, másfél, vagy épp három órában, mikor mennyire futja.
Persze lóval nem lehet adrenalint hajszolva, ész nélkül száguldozni a terepen. Mértéktartással, lovunk és a természet károsítása nélkül, ésszel és érzéssel, a ló túlhajszolása nélkül a lovaglás e formája szinte minden nap megismételhető. Egy ilyen lovaglás egy könnyed testmozgással ér fel egy arra felkészített ló számára. Ám idáig el is kell jutni lovunkkal. Az élmény mindkét fél számára pozitív kell, hogy legyen, ezt csak felelős, mértéktartó és tudatos hozzáállással lehet fenntartani, ami szakmai felkészültséget és lelki érettséget kíván.
Könnyű ugyanis egy futni szerető állattól túl sokat kérni, vagy rosszul felmérni a terepadottságokat, a talajviszonyokat, és egyből ott a baj. A lovas embernek nem a terep nehézségeivel kell megküzdenie, hanem türelmével, és saját magával. Itt a mérték az érték, és mindennek meg kell adni az időt. A lovaglás legalább annyira szellemi sport, mint amennyire testmozgás.
A társállat, a családtag és egy élethosszig tartó döntés
Lovunkat megismerjük, megszeretjük, családtagként tekintünk rá, főleg, ha egy portán is lakunk vele. Ez utóbbi a legszorosabb kapcsolat, ami egyben életformánkká, majd jellemformálónkká is válik. Bónuszként a trágyából zöldségtermő mulcsos kertet építhetnek az elszántabbak, nincs hulladék, teljes a körforgás. Van egy embertípus, akinek erre igénye van, állatokon keresztül tud kötődést kialakítani a természettel. Ha eltaláljuk a rendelkezésre álló hely és a lovak létszámának arányát egy legelős, vagy épp karámos félridegtartásban, ideális esetben még a nagyállattartás szimbiózisa is lehet ez: a ló szolgálataiért cserébe, az ember (mint csúcsragadozó) felkínálja maga mellett a helyet állandó élelemmel és védelemmel. Nem rossz alku ez egy minden bokorban ragadozó rémeket képzelgő zsákmányállatnak, ha van, aki védelmére kel a mumusaival szemben, és szénát, vizet hord neki a fagyott, havas télben.
De hiába az infrastruktúra, a mindennel felszerelt lovardával szemben a ló természetes közege kint van, távol mindettől. Míg egy lovardai, „benti” lónak a papírzacskó is főellenség lehet a terepen, a kinti tartásban edzett terepló a hasa alól felröppenő fácánt és a felriadó szarvasokat is a helyén kezeli: tudja, ők is otthon vannak, zajlik az élet, tehát minden rendben van.
Ezzel persze nem kevés élménnyel és látnivalóval kínálja meg szerencsés lovasát. A meredek lejtőket, csúszós talajt, gallyakat sem kifogásolja, és szükség esetén átkapcsolható „robotpilóta üzemmódba”, méghozzá négykerék meghajtással, amikor is lovunk kisegít a legextrémebb terepviszonyokból is. Ha meghagyjuk eredeti kontextusában, magától kiügyesedik. Persze nem árt, ha a robotpilóta kikapcsolható marad, és nem indul el a fejlődés útján a mesterséges intelligencia irányába, majd megy, amerre szeretne, magától, velünk, netán nélkülünk.
A ló a legelőn érzi magát otthon, élettanilag és mentálisan is fontos számára a mozgás állandó szabadsága. Nem elhanyagolható módon, ez a fajta „félridegtartás” a legkisebb költségből fenntartható lótartási mód is egyben. Ahhoz, hogy a lovunk a természetben elközlekedjen emberrel a hátán, a jó szénán kívül lényegében nincs másra szüksége. Optimális esetben mindezt élete végéig képes egészségesen megtenni velünk, amennyiben erre az extra feladatára (plusz súly a hátán) megfelelően felkészítettük.
Egy jó tereplónak nem kell különleges képesség, de az extrém gyengeség is kerülendő. A felelős állattartás pedig a kiválasztásánál kezdődik: igényeinket és adottságainkat helyesen kell felmérnünk, hogy ahhoz találjuk meg a megfelelő képességű (méret, fajta), és személyiségünkhöz passzoló karakterű lovat. És itt még nem fejeződik be a történet: lovunk fizikai állapota is rajtunk múlik. Tudatos lókiképzéssel fel kell készítenünk állatunkat a közös munkára, az elkövetkezendő évtizedekre. Fel kell építenünk rá azt az izomzatot, ami a mi súlyunkkal kiegészítve képessé teszi őt egy életen át arra, hogy feladatát könnyedén elvégezze. A felszerelésnek természetesen ugyanannyira kényelmesnek kell lennie a ló és lovasa számára, mint ahogy az egy jó túrabakancstól is elvárható.
Sajnos van hova fejlődnie a lovas társadalomnak, de van honnan újramerítsük tudásunkat. Egy három éves csikó még nem hátasló, minimum másfél év az alapkiképzése, és ezután jön még a java, amit a fiatal lóval türelmesen, lépésről lépésre végig kell járni, ha hosszú, egészséges, boldog életű társállatot szeretnénk nevelni. Márpedig ahhoz, hogy ezt elérhessük, nekünk is végig kell ülnünk az iskolapadot.
A biztonságos, terepképes lovas tudásba, a lóval való természetjárásba be kell fektetni, a jó ülés kialakításával kezdve, csakúgy, mint a jogosítványba. De ne felejtsük: mi akartunk annak idején felmászni a lóra, nem a ló kért meg rá, hogy üljünk rá. Így a mi felelősségünk mind a lovunk, mind magunk, mind pedig a környezetünk épsége és biztonsága.
Vásárold meg év végi, összevont lapszámunkat a Turistashopban, vagy az újságárusoknál, és olvasd el a lovas természetjárás hazai lehetőségeit bemutató cikkünket! Korábbi lapszámainkat pedig IDE KATTINTVA TUDOD ELÉRNI.
