Schmidt Egon neve generációk számára egyet jelent a madarak szeretetével és megfigyelésével, írásai és rádióműsora révén sokan, sokat tanultunk a természetről, a madarakról. A neves ornitológussal, természetíróval 90. születésnapja alkalmából beszélgettünk.
Schmidt Egon író és ismeretterjesztő tevékenységéért számos elismerésben részesült, 2009-ben Kossuth-díjat kapott, de róla is elneveztek már egy díjat, legutóbb pedig május végén ő kapta a Velencei-tóért díjat. A tó környékének madárvilágát nála jobban kevesen ismerik, az itt szerzett madarászélményeiről Kócsagok birodalma címmel nagysikerű könyvet is írt. Mi is itt kezdjük a beszélgetést, és ahogy élményeiről mesél, pár perc múlva már nem a telefonvonal két végén ülünk, hanem képzeletben ott, a nádas szélén várjuk a hajnalt.
Éjszakai vonatozás, hajnali madárles
„Az 50-es évek közepén jártam ott először, és azonnal beleszerettem a Velencei-tóba és a Dinnyési-fertőbe, ez a vidék egy igazi madárparadicsom.
Szerettem volna azt látni, hogy viselkednek a madarak, amikor az éjszaka a pirkadattal találkozik, ezért több alkalommal is elmentem oda az éjjeli vonattal, ami fél 12-kor érkezett Dinnyésre
– meséli. „Kimentem a nádas szélére, és ott vártam meg a hajnalt. Csodálatos volt megtapasztalni a városi lárma után azt a mélységes csöndet, ami ott volt, és amikor az ember felnézett az égre, sziporkáztak fenn a csillagok, a telihold pedig ezüstös fénnyel vont be mindent.”
Schmidt Egon ma is úgy emlékszik az évtizedekkel ezelőtti eseményekre és helyszínekre, mintha csak tegnap járt volna ott, a jobbnál jobb történetek pedig csak jönnek és jönnek. „Történt egyszer, hogy egy róka 15 lépésre ment át előttem, jó volt a széljárás, nem kapott szimatot, csak elporoszkált előttem. Ez az eset is alátámasztja azt a mondást, hogy a róka előbb veszi észre a megmozduló egeret, mint a mozdulatlan templomtornyot.”
A Dinnyési-fertő
Az pedig külön élmény hallgatni, ahogy a madárhangokat szavakkal lefesti. „Éjszaka is vannak madarak, amik hallatják a hangjukat, a nádi tücsökmadár felébred néha és pirreg kicsit, szól a guvat, aminek többféle hangja is van, az egyik olyan, mint a disznóvisítás, aztán gyakran hallani a vízityúk hangját, elrepül egy-egy szürkegém, annak olyan rekedtes, borízű kiáltása van. Aztán jött a derengés, az ember a keleti égbolton látta, hogy kicsit kezd világosodni. Elkezdtek énekelni a mezei pacsirták, a nádasban is megszólalt a cserregő nádiposztáta, karricsolt a nádirigó, énekelt a kékbegy. Nagyszerű élmény volt. Aztán reggel, vagy valamelyik vonattal hazajöttem, vagy ott maradtam egész napra és figyeltem tovább a madarakat.”
„Az égvilágon semmi más nem érdekelt, csak a madarak”
A természet szeretete már kicsi gyerekkora óta jelen van az életében, ez családja számára is hamar nyilvánvalóvá vált. „Nagybátyám volt a mentorom, amikor észrevette, hogy az égvilágon semmi más nem érdekel, csak a madarak, akkor ő támogatott engem. Ismerte a legközönségesebb fajokat, azokat megmutogatta nekem.
Adott egy régi katonai távcsövet, amit ma is őrzök szeretettel, ezzel nézegettem először a madarakat.
De a nagybátyám nemcsak madarakat mutogatott, minden mást is, rovarokat, növényeket megtanított arra, hogy tiszteljem az öreg fákat, a gyönyörű virágokat. Elmondta, hogy tavasszal keljek fel korán hajnalban, mert akkor énekelnek legjobban a madarak, és akkor lehet leginkább megfigyelni, hogyan építik a fészküket.”
A Schmidt család Zala megyében élt, Becsehelyen volt birtokuk, de a sors és a történelem későbbi alakulása miatt el kellett hagyni otthonukat, előbb Budapestre mentek, majd kitelepítették őket a Heves megyei Tarnaleleszre. A madarászat azonban, bárhol is volt, biztos és állandó pontja lett Schmidt Egon életének.
Ezen az 1959-es fotón baloldalt Ország Mihály ornitológus és felesége, jobbról Schmidt Egon és Altdorfer Károly az Állatkert főkertésze látható
Bár mindenki ornitológusként emlegeti, ő ezt nem szereti, mert, mint mondja, nincs erről diplomája, származása miatt ugyanis nem tanulhatott tovább.
Elképesztő tudását autodidakta módon szerezte, rengeteg olvasott a madarakról, és még annál is több időt töltött a megfigyelésükkel.
1954-ben a Fővárosi Állat- és Növénykertben kezdett el dolgozni, majd a Magyar Madártani Intézetnél helyezkedett el, és már hivatalból is a madarakkal foglalkozhatott. Később a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) alelnöke, illetve az MME Budapesti Helyi csoportjának az elnöke volt.”
Több mint 80 könyv és 3700 cikk
„Mindig is szerettem írni, már kisgyerek-koromban is írtam rövidke történeteket állatokról. Amikor a Madártani Intézetben dolgoztam, 1968-ban Bagolyköpet-vizsgálatok címmel írtam egy határozó könyvet. Az első ismeretterjesztő könyv, a Madarakról mindenkinek, 1970-ben jelent meg, 20 ezer példányban, és villámgyorsan elfogyott.” (Ezt a könyvet egyébként most néhány hónapja újra kiadták.)
Schmidt Egon dedikál egy MME rendezvényen
Amikor a főszerkesztő látta, hogy milyen kapós a könyv, kérte, hogy írjon még ebben a témában, mert ez akkoriban hiányzott a könyves palettáról. Később gyerekkönyveket is írt és fordított németből. Eddig több mint 80 könyve jelent meg, egy tucat fordítása, és 3700 körül van a különböző újságokban megjelent cikkek száma.
„Volt dolgom mindig, soha nem unatkoztam”
– teszi hozzá mosolyogva.
Az írás mellett aztán jött a rádió, 17 éven át minden szombat délután a Kossuth Rádió Oxigén című műsorában hallhattuk történeteit a természetről. A legelső adás egyébként éppen a Dinnyési-fertőről és a vadlibák vonulásról szólt. „Még azután is, hogy véget ért a műsor, sokan odajöttek, és kérdezték, miért nincs már, és több hölgy is mondta, hogy mennyire szerették, a szombati ebéd után, miközben mosogattak, mindig ezt hallgatták.”
A kövirigók el-, a kis kárókatonák feltűntek
Az a beszélgetésünk alatt is kiderült, hogy Schmidt Egon – elképesztő memóriájának köszönhetően – ma is nagyon sok mindenre emlékszik, ráadásul fiatalkora óta madártani naplót is vezet, amelyekben az élményeken túl az adott területen megfigyelt fajok listája is benne van, így évtizedek múltán is vissza tudja keresni a szükséges adatokat.
Az elmúlt évtizedek alatt sok változásnak is szemtanúja volt.
Amikor fiatal madarászként kijárt a például Budaörsi-kopárokra, akkor ott még voltak kövirigók, ezt a fajt ma már az országban sem látni.
De ellenkező előjelű változásokat is megtapasztalhatott. „Két barátommal a 70-es években voltunk Dobrudzsában, ott láttunk kis kárókatonát, akkor itthon igazi szenzáció lett volna látni egyet, ma meg már mindenfelé telepei vannak.”
Szembetűnő változások történtek feketerigó-fronton is, a faj mára igazi városi madárrá vált. „A feketerigóból ma már annyi van a városban, hogy akár Budapest címermadara is lehetne. Régen a hazai feketerigó-állomány minden ősszel elvonult, ma a városi állomány jelentős része itt marad, korábban kezdenek fészkelni, s míg a természetes élőhelyeiken kétszer költenek, a városban háromszor.”
A ragadozómadarak terén is történtek pozitív változások. „Amikor 1974-ben megalakítottuk az MME-t, a parlagi sas és a kerecsensólyom közel volt a kipusztuláshoz. Akkor elkezdtünk egy védelmi munkát, például a kevés ismert fészkelőhelyet akkor még – az első tojástól a kirepülésig – önkéntesek őrizték. Ma már mindkét fajból nagyon szép állományok vannak az országban.”
Érteni és szeretni kell a természetet
Az iskolákban, amikor gyerekeknek tartott előadást, a leggyakoribb kérdés mindig az volt, hogy mi a legkedvesebb madara. Ő erre mindig azt mondta, a madarak, úgy általában, de ha ki kellene emelni egy csoportot, akkor a rigóféléket mondaná, mert közéjük tartoznak a legjobb énekesek, a rigók mellett a fülemüle, a rozsdafarkúak, a vörösbegy, a hantmadarak, ő pedig imádja a madárdalt.
De én minden madarat, minden állatot szeretek, mindig az a legkedvesebb, amit épp látok vagy hallok.
Schmidt Egon 90 évesen is igyekszik tevékenynek maradni. Még ma is ír cikkeket, de ehhez most már a fia segítségére is szüksége van, ugyanis a látása nagyon megromlott. Rendszeresen kijár sétálni a Dunához, a lakásához közeli Nehru-partra, és ott figyeli, de most már leginkább csak hallgatja a madarakat. András fiával, aki szintén madarász, távolabbi kirándulásokat is tesz, például Apaj-pusztára, a tatai Öreg-tóhoz, legutóbb pedig az ócsai láperdőben jártak.
Ahogy mondja, ő bárhol van, nem tud nem figyelni a madarakra. Madarászként bejárta az egész országot, de otthon írógépe előtt ülve is félszemmel a szemközti ház antennáját nézte, ahol legalább 15 különböző madárfajt figyelt meg. Megromlott látása miatt most már leginkább a hangok maradtak számára, de az ablakából hallható feketerigókat, házi rozsdafarkúakat és örvös galambokat is örömmel hallgatja.
„Sokszor tapasztaltam azt, ha kimentem például a Normafához, hogy jött egy csoport, hangosan beszéltek, fogalmuk sem volt arról, mi történik körülöttük, a saját otthoni gondjaikat vitték az erdőbe, ott szidták a főnököt, és nem törődtek azzal, hogy mellettük szól egy vörösbegy, vagy virágzik épp valami. Én, ha kimegyek, és hallok egy madárhangot, megállok és tíz percig figyelem, ha egy öreg fával találkozom, megállok, megcsodálom, látok egy pipacsot, közelről megnézem, mert olyan gyönyörű. Érteni és szeretni kell a természetet, ez a lényeg.”
