Magashegyi túra Zanszkárban

A hágó

Magashegyi túránk kiindulópontja a 3360 m tszf. magasságban, a Bhaga-folyó partján fekvő Darcha falu. A Manali és Leh közötti majdnem 500 km-es hegyvidéki útvonalon fekvő településen - a kötelező útlevél-ellenőrzésen túljutva - az egyik út menti kifőzdében (dhabában) reggelizünk, majd vizet és némi élelmet szerzünk be többnapos túránkhoz. A hegyoldalban, kertek és lapos tetejű ladaki házak között haladunk, de hamarosan aszfaltúton kell folytatnunk a gyaloglást Rarig faluig. Innen Zanszkár Sumdo pihenőhelyéig a folyó partján haladunk. A táj kietlen és kopár, mintegy 15 km hosszan teherautók verik fel a port, a sziklás, köves terepen a leendő autóutat készítik elő, a gyaloglás kimerítő a kőzúzalékon. A kiszélesedő völgy közepén magányos kőkunyhó áll, ahol hozzájutunk édes, tejes teához (chai) és egy életmentő rántottához is. Egy hídon keresztezzük a folyót, és meredek szerpentinen folytatjuk utunkat, továbbra is az útépítés vonalát követve.

 

Szűk, zöldellő völgyben egyenletesen haladunk felfelé, és sötétedéskor érjük el 4390 méter magasan fekvő Ramjak sátrazóhelyet. Az útépítő munkások is itt táboroznak. Másnap folytatjuk a túrát, és egy rövid szakaszon, kb. 5000 méteres magasság közelében egy teherautó platóján zötykölődünk a cikkcakkosra tervezett úton. A tűző napsütésben vízmosásokat keresztezünk, majd hófalak között gyalogolunk egyre lassabban, levegőért kapkodva, míg elérjük az 5090 m magas Shingo Lát (a la jelentése hágó). A viszonylag gyors szintemelkedés következménye hasogató fejfájás, úgyhogy szédelegve, a sziklák között botladozva, de azért lendületesen indulunk el a völgy felé. A meredek hegyoldalban felfedezzük a korábbi, talán tavalyi útelőkészítés nyomait - lehetetlen vállalkozásnak tűnik. A tél hosszú, a hágónak az északi oldalán rengeteg a hó, a törmelékes, meredek hegyoldal állandó mozgásban van, tavasszal és nyáron rengeteg víz folyik le, de a terv, miszerint az elzárt Zanszkárt be kell kapcsolni az indiai infrastruktúrába, nem ismer akadályokat.

A néma ökör

A Lakong nevű helyen sátrazunk, és félig szédült állapotban pihenünk 4400 méteres magasságban. A teakunyhó elhagyatott, romos, mellettünk félelmetesen dübörögve rohan a Kargyak-folyó szürke, jéghideg vize. Reggel fáradtan indulunk tovább, útközben találkozunk egy helyi pásztorral, aki a nyári hónapokra bérbe veszi a völgyet, ezért minden áthaladótól hivatalosan 200 rúpiát (India fizetőeszköze) kér. Tempósan haladunk a köves, majd homokos felszínen, de közben alig ereszkedünk. Hátunk mögött a Gumburanjun impozáns hegytömege magasodik 5000 méter fölé. Mintegy 15 km megtétele után érjük el Kargyakot, amely a legmagasabban fekvő (kb. 4200 m tszf.) állandóan lakott település Zanszkár vidékén. Az egyik családnál ebédelünk, majd folytatjuk utunkat. Körülöttünk a folyó mentén jellegzetes tibeti haszonállatok, jakok legelésznek békésen. A furcsa küllemű, hosszú szőrű, általában fekete, zömök, kis termetű szarvasmarhához hasonlító állat - tudományos nevének (Bos mutus) jelentése magyarul 'néma ökör' - a ladaki mindennapok fontos résztvevője. A jakok kitartó, biztos lábú teherhordók, felhasználják szőrét, bőrét, a hosszú teleken pedig a húsát is megeszik. A legelőkön a nők hatalmas kosarakban gyűjtik össze az állat kiszáradt trágyáját, a ladaki emberek ezzel fűtenek, mivel fa csak kevés van, így drága is. A jak tejéből vaj készül, amely a jellegzetes tibeti sós „teába” kerül ízesítésként. Szarvából, csontjából ékszereket készítenek.

 

Majdnem 10 km, amíg elérünk Tanze faluba, ahol egy homestay-ben (a közösségi turizmus egy formája, amelynek keretei között az utazó betekintést nyerhet a helyi családok életébe, szokásaiba), egy tipikus, vályogtéglákból épült ladaki házban szállunk meg. Az ajtók alacsonyak, közvetlenül a bejárat melletti helyiségben a szamarak éjszakáznak, továbbhaladva szűk, sötét folyosón jutunk el egyszerű szobánkig. Vacsorára az itt mindennapinak számító rizst, mellé lencsét és párolt spenótot kapunk. A cserzett bőrű, mosolygós nagyapa a chang (házilag erjesztett savanykás árpasör) mellé campát (árpaliszt), a helyiek legfontosabb táplálékát fogyasztja, miközben buddhista imafüzérét, maláját morzsolgatja mantrát mormolva. A fényszennyezéstől teljesen mentes vidék éjszakai égboltja - milliónyi csillagával és a Tejúttal - ámulatba ejtő látvány, úgy érzi az ember, hogy közelebb került az éghez.

A székely tudós

Három-négy órán keresztül sztúpák és hosszú manifalak mellett haladunk az ösvényen Purneig, amely a Kargyak- és a Phuktal-folyó találkozásánál fekszik. A falu szélén a joviális Padma által üzemeltetett kempingben éjszakázunk. Felállítjuk a sátrat, lepakolunk, és elindulunk az 5-6 km-re található Phuktalba. A meredek hegyoldalakon az ösvényt nepáli munkások szélesítik, illetve újraépítik, így néhány szakaszon elég körülményes az átjutás. 2014 végén Phuktal „fölött” egy földcsuszamlás eltorlaszolta a befagyott folyó útját, ez az állapot egy hónapig állt fenn, s a természetes gát mögött idővel egy több km hosszú, felduzzadt tó keletkezett. 2015 májusában következett be a katasztrófa, a földtorlasz átszakadt, és erőteljes árhullám rohant végig a szűk, kanyonszerű völgyön. Az áradás 40 falut veszélyeztetett, földterületeket, iskolákat, 18 hidat és utakat tett tönkre Zanszkár vidékén, s egészen a mintegy 50 km távolságra található Padumig végzett pusztítást. A felújítási munkálatok folyamatban vannak.

 

A meredek, sziklás hegyoldalra épült phuktali kolostor az egyike azoknak, amelyeket csak gyalog vagy hátasállatokkal lehet megközelíteni. A buddhista gelugpa, vagyis a „sárga süveges” rend szerzetesei élnek itt körülbelül 70-en. A kolostor egy barlang köré épült, ahol egykor elismert tanítómesterek éltek. 190 évvel ezelőtt a tibetológia alapítójának, Kőrösi Csoma Sándornak a második zanszkári útja ide vezetett. Első útja során 16 hónapon keresztül a közeli Zanglában tartózkodott, ahol 2008 óta minden nyáron magyar önkéntesek felújítási munkálatokat végeznek, iskolát építenek, avagy éppen tanítanak. Csoma 1826-27-ig élt a phuktali kolostorban, és tibeti tanulmányain dolgozott. A szentélyben egy emléktáblát helyeztek el tiszteletére. Másnap Purneból indulunk, és naphosszat tartó, kimerítő gyaloglással folytatjuk utunkat.

 

 

A folyó meredek, törmelékes, omladékony partján végtelennek tűnő ideig felváltva kapaszkodunk felfelé, illetve ereszkedünk lefelé egészen a partig. Útközben áthaladunk néhány csendes falun, szépen művelt árpa- és lencseföldek között rójuk a kilométereket. Közben felfedezzük, hogy a másik part mentén hosszan, Tsetang falutól egyenes autóutat készül. Késő délutánra érjük el Itchart, ahol híd köti össze a két partot. Leülünk a teasátorhoz, és lestoppoljuk az első terepjárót, amellyel eljutunk a kb. 30 km-re fekvő Padumig, Zanszkár központjáig.

 

Az utószó

A nehezen megközelíthető, lassan változó zanszkári vidék átalakulóban van, a helyiek közül sokan igénylik a fejlesztéseket. Az útépítés körülményes és nehezen kivitelezhető az extrém körülmények között. Ha a természet nem szól közbe, akkor néhány év múlva már indiai turistákkal tele autók száguldanak át a tájon ott, ahol ma csak gyalogszerrel járható ösvények vannak, és állatok hátán szállítják az árut. A zanszkári életkörülmények megváltoznak, a ladaki emberek valószínűleg mobilisebbek lesznek. A rohanó világ közelít a lassú, nyugodt élet felé, a fejlődés megállíthatatlan, a változás szükségszerű, de az eredménye (szerintem) kétes.

 

 

 

 

 

Kapcsolódó cikkeink:

Bringás csúcsélmény a Himalájában

Bakancsos kalandok a Káposztafalvi-karszton

Tátra románc