A sárgarigók április végén érkeztek vissza telelőhelyükről, és most már a fészküket építik. Gyönyörű hangjukat, az egyik legszebb hazai madárdalt az országban sokfelé hallani.
A sárgarigó elsősorban az Alföld és a dombvidék madara, ligetes erdőfoltok, erdősávok, tanyák melletti fásítások, faluszéli kertek, gyümölcsösök, folyómenti ligeterdők tartoznak a fő költőhelyei közé. „Több urbanizálódott madárfajjal ellentétben, a sárgarigó a falu és a határ madara maradt, nagyobb városokban, parkokban ritkán telepszik meg” – írja oldalán a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság, amelynek tájain is sokfelé felhangzik a sárgarigó gyönyörű flótája.
A faj – neve ellenére – nincs közeli rokonságban a rigókkal, rendszertanilag külön családba, a sárgarigófélék családjába tartozik. A feltűnő sárga szín egyébként a hímek sajátja, a tojókat zöldessárga, halványabb színek jellemzik. Talán kevesen gondolják, hogy a sárgarigók eléggé heves vérmérsékletűek, nemcsak fajtársaikkal civakodnak gyakran, de más fajokat is megkergetnek.
A sárgarigó ritkán tűnik szem elé, leginkább csak az éneke árulja el jelenlétét. Szinte kizárólag a lombkoronában él, a földön szinte soha nem látni. Fő tápláléka is a lombkoronában élő rovarokhoz köthető, elsősorban hernyókat, bogarakat fogyaszt, de gyümölcsérés idején szívesen megkóstolja a cseresznyét, barackot, az eperfák termését is.
Nemcsak a madár maga, de fészke is különleges. A kosárszerű fészeknek csak a széleit fűzi fel az ágvillára, maga a fészek, mint egy kibélelt, puha zsák lóg le az ágakról. Gyakran látni, hogy fészkéhez műanyagszálakat, például szőlőkötözéshez használt rafiát is felhasznál.
