Másszuk meg Lengyelország tetejét!

Ami nekünk a Kékestető, az a szlovéneknek a Triglav, az osztrákoknak a Grossglockner, a szlovákoknak a Gerlachfalvi-csúcs, a románoknak a Moldoveanu, a lengyeleknek pedig a Rysy, azaz a Tengerszem-csúcs, csak hogy a környékünkön maradjunk. Aki az adott országban egy kicsit is komolyabban gondolja a természetjárást, annak illik legalább egyszer megmásznia az "ország tetejét”, így ezeken a helyeken átlag feletti forgalommal kell számolni. Még ennek tudatában is ledöbbentem, hogy a lengyeleknél mennyire népszerű program a Rysy meghódítása, mert egy átlagos nyári hétköznapon is százak tartottak a csúcs felé kora hajnalban, amolyan természetjárófesztivál-hangulatot keltve. De ne szaladjunk ennyire előre, először jussunk oda!

A Magas-Tátrát a legtöbb honfitársunk a szlovák oldalról látogatja, ami egyfelől logikus, mert ez van hozzánk közelebb, ugyanakkor nem egy nagy kerülő Zakopanét belőni végcélnak például a Csorba-tóhoz képest. Az előnyök között ott van például, hogy még mindig kedvezőek a zlotyiban számolt lengyelországi árak, bár már rég elmúltak azok az idők, amikor kifejezetten olcsónak számított az ottlét. Ennek emlékei máig élnek bennem, amikor gyerekkoromban apám valahogy begyömöszölte a 100-as Skodánkba a családot, majd végtelennek tűnő autózás után megérkeztünk egy szép helyre, ami hol egy szélfújta tengerpart volt, hol egy mesébe illő sóbánya, de a legtöbbször Zakopane volt a végcél, ahol már gyerekfejjel is elképesztő méretű hegyek között kirándultunk.

Ilyen nosztalgikus gondolatokkal kászálódtam be egy kisbuszba a Batthyányi téren a frissen alakult Lengyel Idegenforgalmi Szervezet meghívására több újságíró kollégával egyetemben, hogy bő öt órával később megérkezzünk Zakopanéba. Már a szállodánk recepcióján, a becsekkoláskor sorban állva olyan érzésem volt, mintha egy fesztivál lenne a környéken, de mint később kiderült, ez csak egy átlagos nyári nap, itt mindig ilyen nagy a nyüzsgés főszezonban.

Jobban belegondolva, nem is csoda a hely népszerűsége, ugyanis Lengyelország térképére ránézve láthatjuk, hogy ennek a jókora, közel negyvenmilliós országnak csak a déli részén vannak számottevő hegyek, és a Magas-Tátrából is viszonylag kevés tartozik hozzájuk. Adott tehát a természetjárást kedvelő emberek koncentráltsága, ami a lengyeleknél már megszokott dolog, míg nálunk maximum egy-egy népszerűbb teljesítménytúrán látni ennyi embert egyszerre a természetben. Ennek megítélése persze egyéni habitus kérdése, én például simán kiegyeznék azzal, ha nálunk is ennyi fiatal és kisgyerekes család járná a természetet, arról az örömteli fejleményről már nem is beszélve, hogy a lengyel hölgyek között elképesztően népszerű outdoor ruhadarab lett a leggings.

Mivel másnap hajnali ötre beszéltük meg a találkozót a csúcshódításhoz, korán visszavonult a csapat, amiből sajnos csak keveset tudtam profitálni, mert – talán a túl sok töltött tésztának köszönhetően – az a rémálom gyötört, hogy nem kapom meg azt a gyönyörűen kifaragott játékfokost a szüleimtől, amit egy lengyel zsibvásárban néztem ki magamnak. Mentségükre legyen mondva, hogy a valóságban tényleg kaptam egyet, ráadásul a nővérem is, de aztán sajnos elkobozták, amikor hazafelé azt játszottuk a Skoda hátsó ülésen, hogy a honfoglaló magyarok összecsapnak a Kárpát-medencében hesszelő népekkel.

Másnap hajnalban ismét kisbuszba pattantunk, és elrobogtunk a Tátrai Nemzeti Park (TPN) Zakopanétól alig húsz kilométerre lévő parkolójáig. Ide érdemes előre online jegyet venni a nemzeti park honlapján, mert egyrészt olcsóbb, és biztosan lesz helyünk, de egyébként tömegközlekedéssel is remekül el lehet ide jutni Zakopanéból.

Az autót lerakva nincs más dolgunk, mint megvenni a belépőt a nemzeti park területére (ezt is megtehetjük előre a honlapon), ami jelenleg 10 zlotyi, azaz nagyjából 900 forint. Ez nekünk furcsa lehet, de az így keletkezett bevételt a nemzeti park a turistautak és az infrastruktúra fenntartására fordítja, valamint fenntart egy elég komoly hegyimentő szolgálatot is.

A belépők megváltása után jön egy kis monoton rész, ugyanis erdészeti aszfaltúton kell még mintegy 8 kilométert gyalogolni a csúcshódító túra tényleges kiindulópontjához, a Morskie Oko (Halas-tó, de magyarra fordítva egyszerűen csak tengerszem) nevű tóhoz, amelynek partján egy több mint százéves rönkház várja a természetjárókat. Tippként jegyzem meg, hogy ide érdemes szállást foglalni, mert stratégiai helyen van: úgy tudjuk korán elkezdeni a csúcsmászást, hogy nem kell előtte két órát gyalogolni a parkolótól, és szuper egyéb útvonalakat járhatunk be, ha csillagtúrák központjaként használjuk.

Bár nehéz betelni a rönkház és az előtte csillogó kristálytiszta tó látványával, mégis szaporán vágunk neki a csúcsra vezető ösvénynek, mert távolságban ugyan nem sok, szintemelkedésben viszont annál több vár ránk. A piros jelzést követve jutunk le közvetlenül a tó partjára, amit félig megkerülve kezdjük el a kapaszkodást. Az ösvényt gondos kezek alakították ki beforgatott kövekkel, így gyakorlatilag csak lépcsőzünk felfelé a képeslapokra illő tájban, miközben folyamatosan nézhetjük az előttünk meredező végcélt.

Alig fél óra alatt jutunk fel a következő, nem sokkal kisebb tengerszemhez, amit Czarny Staw-nak, azaz Fekete-tónak hívnak, és méretben alig marad el a Morksie Okotól. Az ösvényünk ezt a tavat is félig megkerülve vezetett tovább a meredek hegyoldalra, ahol először átvergődnünk egy jókora hófolyamon. Erre az olvadékra lépve érti meg az ember, hogy miért történhet annyi baleset az ilyesmi szakaszokon, mert elképesztően csúszós ez a hegyi jégkása, így már csak ezért is érdemes túrabotot vinni magunkkal.

A szint emelkedésével egy-két felhő jelenik meg körülöttünk, de szerencsére ők is csak átutazóban vannak, így utunk nagy részét szikrázó napsütésben és tökéletes látási körülmények között tehetjük meg. A csúcs közelében a mellénk rendelt hegyi vezető, egy végtelenül szimpatikus lengyel srác, Mateusz megkér minket, vegyük fel a korábban kiosztott via ferrata felszerelést és sisakot, hogy ezekkel biztosítsuk magunkat a sziklákra erősített láncokon.

Rajtunk kívül egyébként senki nem tett így, ami érthető, mert az alacsonyan rögzített láncokon inkább csak hátráltatott minket a karabinerezés, de az is érthető, hogy vigyázni akartak ránk ezzel a túlbiztosítással.

Szerencsére felfelé nem kellett sehol sem várakozni, még annak ellenére sem, hogy már elkezdtek megjelenni a lefelé szállingózók, akik türelmesen megvárták, amíg elcsörömpölünk mellettük.

Sok beszámolóban olvastam, hogy milyen meredek és kitett a csúcsra vezető út vége, de igazából egy helynél sem éreztem ezt, ezért jó kondival, egy kis rutinnal még a tériszonyosok is bátran felkapaszkodhatnak egészen a hegytetőig, ahol garantáltan népes társaság vár ránk. Igazi piknikhangulat fogadott minket is, a csúcs szinte minden kövén ücsörgött valaki, így kellett egy kis idő az ilyenkor kötelező fotók elkészítéséig.

A 2499 méter magas Tengerszem-csúcs mellett szinte karnyújtásnyira ott kelleti magát ennek a hegynek egy pár méterrel magasabb (2503 m) főorma, ami már a szlovák oldalra esik. Természetesen oda is átmászunk, ott sincsenek kevesebben, így rövid pihenő után lefelé vesszük az irányt. Ennél a pontnál két lehetőségünk van: vagy visszafelé is az északi oldalon megyünk le, ahonnan jöttünk, vagy a szlovák oldalon ereszkedünk le a déli, lankásabb, de hosszabb útvonalon. Ez utóbbi esetben kell némi autólogisztika, de tömegközlekedéssel is meg lehet oldani, hogy a túra végén visszajussunk Zakopanéba.

Minket, elkényeztetett újságírókat, a szlovák oldalon vár a kisbuszunk, ezért nem is volt kérdés az útirány, de így legalább mindkét feljutási lehetőséget megismerhetjük. A csúcs alatt nem sokkal egy szuper kis menedékház (Chata pod Rysmy, Hunfalvy-hágó alatti menedékház) csábítja a tömegeket. Mi sem hagyjuk ki a lehetőséget, bemegyünk a felülről egy high end krematóriumnak tűnő helyre, és iszunk egy kör jéghideg Kofolát, ami a mögöttünk álló túra következtében nektárként csúszik mindenkinek.

A háztól kb. ötven méterre kígyózó sor ácsorog a sziklák között, mint kiderül, a menedékház pottyantós WC-je örvend ekkora népszerűségnek. A telexes Tenczer kolléga ki is állja becsülettel, és utána elégedetten számol be róla, hogy egy üvegfalnak köszönhetően élete legszebb panorámájában gyönyörködhetett az árnyékszékről.

Amilyen jó volt felfelé a puha talpú, tapadós terepfutó cipőm, úgy vált ez az előny semmivé lefelé a végtelen kőtengeren, melynek láttán tízből kilenc térdspecialista sebész már reflexből elkezdi a bemosakodást. Szerencsére itt is beforgatott kövek segítik a lépéseket, de elkalandozni egy pillanatra sem lehet a tájban gyönyörködve, mert elég egy rossz mozdulat, és onnantól kezdve vége a túrának. Bár a szlovák oldalon sincsenek kevesen, a köves szerpentinen jobban eloszlanak a népek, és csak az egy-két helyre kihelyezett vaslétránál és láncnál fordul elő kisebb torlódás.

Az izgalom oka egy rutinos zerge volt, amely éppen a délutáni sziesztáját töltötte, és némi unalommal kevert leereszkedéssel nézte az érte lelkesedő lényeket. Vicces volt, mert miközben a heverésző zergét fotóztam, észrevettem valami mozgást a háttérben, ahol két mormota cukiskodott a kövek között, így meglehetősen kis energiabefektetéssel pipálhattam ki a hegyi élővilág megfigyelését.

Imádom, ahogy ereszkedés közben dúsul körülöttem a növényzet, mindenféle színű kis virágok, szívós törpefenyők, majd páfrányok tűnnek fel a kis hegyi patakok között. Ezt az élményt receptre kéne felírni, mert nincs az a stresszes élethelyzet, amiből ne tudna kirántani ez az óriási töménységben adagolt természeti élmény. Ilyen hangulatban érkezünk meg szép lassan a Poprádi-tóhoz, amelynek partján már sörrel koccintunk a sikeres csúcstámadásra. Tipp: aki hasonló terveket dédelget, vigyen magával eurót, mert rendszerint csak készpénzzel lehet fizetni a hegyi hüttékben.

Akárcsak utunk elején, innen még pár kilométernyi séta vár ránk a végcélt jelentő Csorbatóig, ahol kellemesen elfáradva, de annál elégedettebben kászálódunk be kisbuszunkba. Végül a lábainkba bő 20 kilométer és 1500 méternyi szint került, amelynek minden egyes centije élmény volt. Zakopanéba visszatérve, vacsora közben szóba kerül, hogy ugyan miért éri meg egy magyarnak a lengyel oldalig elautózni.

Például többször is előfordult túra közben, hogy amikor a gyorsabban haladókat elengedtük, mosolyogva, magyarul köszönték meg a gesztust, felismerve, hogy honnan jöttünk. Nem elhanyagolható az sem, hogy kint tartózkodásunk alatt sehol sem láttam bokor alá behajított engergiaitalos dobozt, ami nálunk már szinte kötelező elem egy-egy felkapottabb hely környékén. Mindent összevetve, aki szeretne belekóstolni a magashegyi élményekbe, bátran vegye fel a Tengerszem-csúcsot a listájára, nem fog csalódni a helyben!

A cikk először 2023 augusztusában jelent meg.