Őslénynek tűnő, pocsolyalakó rák, repülő madarakat zsákmányoló, jókora denevér és egy csupasz, föld alatti rágcsáló. Ismét olyan, nem mindennapi fajokat mutatunk be, amelyek hazánkban élnek, de talán nem is hallottál még róluk.
Nyári pajzsosrák
Tudományos név: Triops cancriformis
Természetvédelmi státusz és érték: nem védett
A rákok (Crustacea) altörzse levéllábú rákok (Branchiopoda) osztályának pajzsos levéllábú rákok (Notostraca) rendjébe tartozó nyári pajzsosrák egy meghökkentő külsejű, leginkább egy lekicsinyített háromkaréjú ősrákra emlékeztető ízeltlábú, amelyet nyári túráink során mi magunk is megcsodálhatunk, ha meleg vizű, mély aljzatú pocsolyák mellett haladunk el, netán valamiért belvizes szántókra vetődnénk. A hazánkban szintén előforduló, olvadékvizekben és elöntött területeken rendszerint március–áprilisban megjelenő tavaszi pajzsosrákhoz (Lepidurus apus) képest jóval gyakoribb faj kifejlett egyedeinek testhossza (a fonalszerű farokvillákkal együtt) akár a 7 cm-t is elérheti. A fej utolsó szelvényéből kifejlődő, elülső részén két nagy méretű összetett szemet és egy parányi pontszemet viselő fejtorpajzs szinte az egész testet beborítja, de ahhoz nem nő hozzá. Levél alakú lábacskákat viselő törzsszelvényeinek száma a negyvenet is meghaladhatja. Farokvillái között nem figyelhető meg levélszerű függelék (a tavaszi pajzsosráknál igen). A petékből májusban kikelő lárvák az iszapban turkálnak szerves törmelékek, növényi részek és gerinctelenek lárvái után kutatva. Fejlődésük gyakorlatilag pont abban az időszakban kezdődik meg, amikorra a tavaszi pajzsosrákok már eltűntek a vizekből. A kifejlett, ivarérett nőstények az aljzatban kialakított mélyedésbe rakják le petéiket az időszakos víz kiszáradását megelőzően. A peték rendkívül ellenállóak, akár tíz évig is életképesek, ami a faj evolúciós sikerének egyik legfőbb záloga. Végezetül egy érdekesség: a vegyes táplálkozású nyári pajzsosrákok olykor rizsföldeken is megjelennek, ahol – tömegesen elszaporodva – jelentős károkat okozhatnak.
Délvidéki földikutya
Tudományos név: (Nannospalax (leucodon) montanosyrmiensis)
Természetvédelmi státusz és érték: fokozottan védett, 1 000 000 Ft
A földikutyaformák (Spalacinae) alcsaládja szélsőségesen specializálódott rágcsálókat foglal magában. A Kárpát-medencében öt, egymástól genetikailag jelentősen különböző földikutyafaj él. Az öt fajból Magyarországon három – az erdélyi, a magyar és a délvidéki földikutya – előfordulása bizonyított, amelyek közül elsősorban a délvidéki földikutya jövőjéért aggódhatunk. Hazánk legveszélyeztetettebb emlőséről van szó: az Ásotthalom és Kelebia, valamint Baja, illetve Albertirsa közelében található maradványpopulációinak (csaknem a faj egész világállományáéval megegyező) egyedszáma 600-700-ra tehető. A különleges állatra leselkedő legnagyobb veszélyt természetes élőhelyeinek, a löszös, löszös-homokos sztyeppterületeknek az erdőtelepítések, mezőgazdasági művelésbe vonás és beépítés következtében történő megszűnése, átalakítása és feldarabolódása jelenti.
Rokonaihoz hasonlóan a délvidéki földikutya is a föld alatt tölti életének túlnyomó részét, s csak a legritkább esetekben merészkedik ki a felszínre.
Odalent kifinomult szaglásával és hallásával tájékozódik, de képes a Föld mágneses terének, illetve a szeizmikus impulzusok érzékelésére is.
Állandó és (ideiglenes) táplálkozójáratok alkotta „labirintusában” kitüntetett szerepe van a harapnivaló raktározására, az ürülék elhelyezésére, valamint a fialásra szolgáló kamrák együttesének. Járatrendszerének összesített hossza a több száz métert is meghaladhatja. Túrásokat készít, amelyek rendszerint szélesebbek és magasabbak a vakondok kupacainál. A Nannospalax nem képviselői leggyakrabban 6–8 centiméter átmérőjű, kemény falú, orrukkal elegyengetett felületű járatokat építenek. A magányos életmódú délvidéki földikutya elsősorban föld alatti növényi részeket – gyökereket, hagymákat, gumókat, rizómákat – fogyaszt, de nem veti meg a hajtásokat és a gyümölcsöket sem, ha azok elérhető közelségben vannak. Vizet külön nem iszik, beéri menüjének természetes nedvességtartalmával. Párzási időszaka viszonylag hosszú (január–március), ami a sajátos, talajlakó életmóddal van összefüggésben. A 28 napig vemhes nőstények évente rendszerint egy almot vetnek: 2 vagy 4 apróságnak adnak életet. Az ifjú földikutyák 10-11 hónapos már készen állnak a párzásra.
Kékpettyes lábatlangyík
Tudományos név: Anguis colchica
Természetvédelmi státusz és érték: védett, 25 000 Ft
A pikkelyes hüllők (Squamata) rendjének lábatlangyíkfélék (Anguidae) családjába tartozó kékpettyes lábatlangyík hazánk hüllőfaunájának egyik legkülönösebb megjelenésű, rejtett életmódú, főként domb- és hegyvidéki élőhelyekhez kötődő képviselője, amelyet csak nemrég emeltek faji rangra, korábban ugyanis a törékeny gyíknak, illetve kuszmának is nevezett „lábatlan gyík” (Anguis fragilis) alfajaként (Anguis fragilis colchicus) tartották számon. A molekuláris genetikai vizsgálatok tükrében a korábban egy fajként kezelt „lábatlan gyík” valójában négy faj, amelyek közül kettő, nevezetesen a kékpettyes és a közönséges lábatlangyík (tudományos neve a „lábatlan gyíkéhoz” hasonlóan Anguis fragilis) fordul elő hazánkban. Az Anguis nem két magyarországi képviselőjének mérete, megjelenése és életmódja is olyannyira hasonló, hogy a közérthetőség kedvéért együtt tárgyaljuk őket.
Kifejlett példányaik testhossza 35–50 cm. Testük tömzsi, hengeres, apró, sima felszínű pikkelyeik fényesek. Lábaik hiánya szembetűnő, végtagjaik csontos függesztőöveinek maradványai azonban megtalálhatók a törzs izomzatába ágyazva. Törzsüktől alig elkülöníthető fejük kicsi, szemeik pedig szemhéjakkal zárhatók, tehát tudnak pislogni, ami a kígyókra – összenőtt szemhéjaik miatt – nem igaz. Míg a hímek rendszerint egyöntetűen szürkék vagy barnák, addig a nőstények színezete barna, amelyhez gyakran sárgás vagy rézszínű árnyalat társul. A 7–9 cm-es újszülöttek világos vajszínűek, oldaluk sötétebb, hátukon pedig egy fekete gerincvonal húzódik. A közönséges lábatlangyík külső fülnyílása fedett, nem látható, a kékpettyesé azonban szabad, így jól kivehető. A hát kék pettyezettsége előbbi fajnál csak ritkán és kizárólag a hímeken fordul elő, utóbbinál viszont a hímeken igen gyakori, illetve alkalmanként a nőstényeken is előfordul. További különbség, hogy a kékpettyes lábatlangyík fején az orrnyeregpajzs és a homlokpajzs összeér, a közönséges lábatlangyíknál viszont nem. A hátpikkelysorok számában szintén eltérés mutatkozik: előbbi fajnál 26–30, míg az utóbbinál 24–26. A Kárpát-medencében a Dunától nyugatra a közönséges, keletre a kékpettyes lábatlangyík fordul elő, a Dunazug-hegység és a Börzsöny területén azonban valószínűleg úgynevezett hibridzónát alkot a két faj. Főként a nedves talajú, gazdag vegetációjú, legfőbb táplálékállataikban (házatlan csigák, férgek, lágy testű ízeltlábúak) bővelkedő, megfelelő búvó- és napozóhelyeket egyaránt biztosító élőhelyeket kedvelik. Üde lomberdőkben fordulnak elő a legnagyobb számban, de erdőszegélyeken és tisztásokon is gyakorta megpillanthatók.
Március–áprilisban merészkednek elő a telelőhelyeikről, két hét elteltével pedig kezdetét veszi a párzási időszak. A lábatlangyíkok úgynevezett ovovivipar („álelevenszülő”) élőlények: az utódok még a tojások lerakása előtt, az anyaállat testében kikelnek. A 8–12 apróság augusztus–szeptemberben látja meg a napvilágot. Telelőhelyeikre (komposzthalmok, kőrakások, szénaboglyák, rágcsálójáratok) szeptember–októberben vackolják be magukat.
Sisakos sáska
Tudományos név: Acrida ungarica
Természetvédelmi státusz és érték: védett, 50 000 Ft
Az egyenesszárnyúak (Orthoptera) rendje tojókampósok (Caelifera) alrendjének sáskafélék (Acrididae) családjába tartozó sisakos sáska Magyarország egyik legnagyobb termetű, különleges fejformájáról első pillantásra felismerhető sáskafaja. A kifejlett nőstények testhossza 30–60 mm, a hímek jóval kisebbek. Karcsú felépítésű, törékeny, rendszerint zöld vagy világosbarna színezetű, nemritkán tarka rovar, amelynek erősen megnyúlt fejteteje azt a benyomást kelti a szemlélőben, hogy csúcsos sisakot visel. Nagy méretű összetett szemei elliptikus formájúak. E rokonaihoz képest vékonyka combú ugrólábakkal megáldott sáska csak rövidebb távokat képes repülve megtenni, mivel szárnyai gyengécskék. Szárnyalása ugyanakkor nem kis zajjal jár, ami könnyen elárulja jelenlétét.
Melegkedvelő, a Mediterráneumtól Közép-Ázsiáig előforduló faj, amely a Kárpát-medence központi részén éri el elterjedésének északi határát. Magyarországon jellemzően az alföldi szikes és homoki élőhelyek lakója, de dombsági száraz gyepekben, útszéli rézsűkön és homoki szántók mezsgyéin is felbukkan. Legjelentősebb hazai állományai a Kiskunságban élnek, de a Tiszántúl több területe (pl. Berettyó–Körös-vidék, Körös–Maros köze, és a Nyírség) is értékes sisakossáska-populációkkal büszkélkedhet. Vegetáriánus, táplálékának zömét fűfélék teszik ki. Talajban áttelelt tojásaiból csak tavasz végén vagy nyár elején bújnak elő a lárvák, amelyek fejlődése nyár végére zárul le. Kifejlett, ivarérett egyedeit, azaz imágóit az ősz derekáig kaphatjuk lencsevégre, ha szerencsések vagyunk.
Óriás-koraidenevér
Tudományos név: Nyctalus lasiopterus
Természetvédelmi státusz és érték: fokozottan védett, 500 000 Ft
A denevérek (Chiroptera) rendje Vespertilioniformes alrendjének simaorrúdenevér-félék (Vespertilionidae) családjába tartozó óriás-koraidenevér a vén kontinens egyik legritkább, legkevésbé ismert denevérfaja. Elterjedési területe Európát, Észak-Afrikát és Nyugat-Ázsiát foglalja magában, Magyarországon az Északi-középhegységben, a Mátra, a Bükk, a Zempléni-hegység és az Aggteleki-karszt területén él szigetszerű állományokban, egyedszáma a becslések szerint 200–400-ra tehető. Ez a nagy termetű (testhossza 85–105 mm; farokhossza 55–65 mm; alkarhossza 64–70 mm; szárnyfesztávolsága 410–470 mm; testtömege 40–75 g), rövid, testhez simuló bundájú, rövid fülű, vese alakú fülfedőjű emlős hazánkban elsősorban az idős, háborítatlan bükkösökhöz kötődik, ahol megfelelő búvóhelyet talál matuzsálemi korú fák odvában. Búvóhelyét a szőröskarú koraidenevérrel (Nyctalus leisleri) is megosztja.
Áldozatait a magasban, jellemzően legalább 50 m-rel a talajszint felett ejti el. Nyáron főként nagy testű rovarokkal táplálkozik, de mára bizonyosságot nyert, hogy madárvonulási időszakban kisebb (repülő!) madarakat is zsákmányol éjszakai portyázásai során, ami szinte egyedülálló a denevérek népes táborában. A vonuló óriás-koraidenevér hazai szaporodása tudományosan igazolt tény, arról azonban meglehetősen keveset tudunk, hogy milyen összefüggések határozzák meg egy adott földrajzi területhez kötődő kolóniáinak szezonális ivararányát, illetve ivararány-dinamikáját. Érdekesség, hogy amíg nyáron Dél-Európában szinte kizárólag hím példányokat figyeltek meg, addig nálunk a nőstények voltak számottevő többségben. Mindebből arra lehet következtetni, hogy
Magyarország elsősorban mint kölykezőhely tölt be kulcsfontosságú szerepet a faj életében.
Az óriás-koraidenevér párzási időszaka a nyár utolsó hónapjától az év végéig tart, a késleltetett megtermékenyítés következtében azonban csak a következő év tavaszán veszi kezdetét az embrionális fejlődés. A nőstények mintegy három hónapnyi vemhességet követően egy-két utódot hoznak a világra júniusban. A kölykezőkolóniák felbomlása után a denevérek vélhetően útra kelnek, hogy távoli párzó- és telelőhelyekre repüljenek.
Cikkünk első részét az első öt, fura szerzettel ide kattintva találod.
A cikk a Turista Magazin 2020. július-augusztusi számában jelent meg.
