Meglepetés a Bakonyi Barangolás teljesítménytúra végén

 

Ötödik alkalommal álltunk Zoli öcsémmel rajthoz ezen a rendezvényen, sorozatban harmadszor a király kategóriában. Érdemes a hetvenest választani, a 40 és a 30 km-es távok „összehegesztett” variációjaként semmi jóból nem maradhatunk ki így. Kis családom is elkísért, a lányok a tízes távra neveztek be, így hát reggel meglehetősen halkan osontam ki a rajthoz igen közel eső szállásunkról.

Aztán hármas asztal: előnevezőként villámgyors rajtprocedúra, és mehetnek is a zsákba az itinerek. A hangulat azonban valahogy nem a megszokott, ezt furcsálltuk is. Előbukkan Ildi, vele hármasban terveztük ezt a túrát, így hát pontban fél hétkor indítom is az órát és gazdáját.

 

Kint meglehetősen sötét van még, de a faluból nem gond a kijutás, utána meg már megszokja a szemünk a lassan oszló szürkületet. Az ég meglehetősen borús, komoly fellegekkel, de optimisták vagyunk, az előrejelzések szerint eső nem várható. Hideg sincs, a Borostyán-kút után végképp, ahol megkezdjük a piros kereszten a Csúcs-hegy meghódítását. Rövid, ám határozott emelkedőn jutunk fel, a tetőn a jelzések jók, és az út is kiválóan járható.

Aztán le kellene térni, de komoly farakásokat „sikerült” a kereszteződés közepére halmozni. Üggyel-bajjal átmászunk rajtuk. Saras-dagonyás rész jön, néhol nem is egyszerű a kikerülése. Hosszú lejtő a zöldön, egészen a szurdok kezdetéig, de ez jól járható, kicsit bele is futunk. Aztán a szurdok persze egészen más. Egyensúlyozunk a köveken-sziklákon, fatörzseket kerülünk ki (vagy éppen bújunk át alattuk). Azt gondolom, sokat fogok csuklani, amikor kis feleségem is erre a szakaszra érkezik majd pici lányommal. Én csak annyit árultam el előzetesként, hogy „az egy elég vadregényes szakasz lesz, de gyönyörű”.

 

Első ellenőrző pont, csokik közül választhatunk, és mehetünk tovább, indulás fel a műútig. Kis családom itt fog majd visszafordulni egy másik ösvényen, mi azonban átkelünk, és jöhet a Nagy-Som-hegy oldala. Kellemesen szép (és könnyű) szakasz, kilométerek fogyasztása, de aztán hirtelen komoly változás jön. Vihar által kidöntött hatalmas fák vannak előttünk, és sehol nem látunk kerülőutat vagy (ilyenkor gyakori) szalagokat, amik segítenének. Meglehetősen nehezen evickélünk át, a tempóból sokat veszítve. Igaz, mára nem terveztünk űridőt, a tavalyi eredmény (12.50) megjavítását sem. Azzal akkor nagyon elégedettek voltunk, most 13.30 körülit becsülünk befutóra.

Megérkezünk a Zoltay-forráshoz, iszunk is egy jót a lassan csorgó vízből, és jöhet a zöld, Zircig. Erdőszélen, mezei úton idézzük fel Ildivel a pár hónappal ezelőtti Bakonybél 48 TT-t, amikor ugyanitt komoly hőségben meneteltünk, és ahol a szemközti erdei bejáratot nem vettük észre. Most nincsenek ilyen gondjaink. Az idő kiváló ugyan, de nem júliusi, és a réten jól kivehető megint az ösvény.

 

Kellemesen elvegyülünk Zirc kisvárosi, békés délelőttjében, és engedélyezzük maguknak megszokott, kedvenc pékségünk látogatását is. A túrós batyu ezúttal sem okoz csalódást, és a parkerdőig éppen el is fogy, így hát pont kapóra jön az ottani ellenőrzőponton kapott szörp. Pár szem nápolyi is lecsúszik, de aztán nekivágunk a Pintér-tetőnek, ami az OKT egy újabb kellemes szakasza. Itt egészen szépen sárgulnak már a levelek - az eddigi, inkább zöldes színeket őszies hangulat váltja.

 

Felbukkan Borzavár, gyorsan át is haladunk rajta, csak Ildi OKT-pecsétje szakítja meg rövid időre a lendületet. A Templom-dombon megállapítjuk ismét, hogy itiner nélkül itt bajos lenne, ugyanis hosszan nincsenek jelzések. Aztán a közkedvelt Szépalma érkezik, most is rendkívül bájos a környezete. Az arborétum pompázik a ragyogó őszi napsütésben, szinte sajnálom elhagyni. Egy szép almával vigasztal a pontőr, ami ropogós is, zamatos is. Beérkezünk az erdőbe, a Tekeres-kúti ároknál kódot írunk, majd örömmel konstatáljuk, hogy idén remekül járható a sárga kör - zöld sáv.

 

Kisszépalma, még harangszó előtt, ellátópont szörpökkel és különféle kenyerekkel. Ildi azonban kihagyja, és ígéri, megvár inkább bennünket a csúcson. Itt ugyanis megkezdődik a Bakony legmagasabb pontja, a Kőris-hegy meredek emelkedője. Hát, ott bizony tényleg elég rossz érzés teli pocakkal felszuszogni. Én is inkább a zsákomba süllyesztek két összefordított szeletet, iszok pár kortyot, és hajrá! Jól megnyomjuk Zolival, ne kelljen sokat várni ránk, dolgozik is szív, tüdő, minden… Annál jobb érzés feljutni!

 

A kilátó panorámája után aztán jöhet az ereszkedés a kék barlang jelzésen. Elmormolok egy rövid imát, amiben szerepel mindannyiunk testi épsége, a térdeink és más effélék. Követjük szépen az előttünk leinduló csapatot be a susnyásba is, miért is ne. Gyönyörűen letévedtünk ugyanis a jelzésről, és most megy a korrigálás ezerrel. Uhhh, nagyon égő, ötödszörre! Szerencsére csak 60-80 méter, de reumások mostanában nem leszünk, ezt a derékig érő csalán garantálja.

 

Megcsodálhatom az Ördög-likat, igen óvatosan el is hagyom, és a végén már kicsit kocogni is lehet. Fellélegzek, épségben leérkezett mindenki. Szépen kiszalagozott letérés jön, felkeressük újra a Tekeres-kúti négyes elágazást, ahol az imént még felfelé haladtunk. Zöld sáv, Barátok útja, majd az EP. Előttünk néhányan balra tartanak, nekik hamarosan véget ér a túra, ők negyvenesek. Mi jobbra térünk, szalagozott szakaszra, majd zöld kereszt és végül OKT. Ezeken jutunk le Bakonybélre. Közben nagyon szép részeket csodálhatunk meg, völgyeket, sziklákat, kanyargó turistautakat. A buszmegállónál gyors zoknicsere és telefon a lányoktól. Ők is a faluban vannak, csak a közepén, éppen most érkeztek be a célba. Hurrá, gratulálunk, megnyugszom. Főleg, amikor kislányom mesél a sok élményről, beleértve persze a szurdokot is.

 

Tökgurító rét, tényleg tökök kupacaival, aztán ki, az OKT-n, egészen a Hideg-völgyig. Adriennék fogadnak, szívélyesen kínálgatva édest és sóst egyaránt. Egy pogácsa után mézes puszedlire térek át, igazán jólesik. Főleg egy Hideg-hegy megmászása előtt… Ami nem meredek, nem küzdős, „csak” sokáig monoton emelkedős, és sumák módon, apránként veszi ki az erőt. Aztán megvan persze ez is, itt a bánya, kattintgatunk, lehet ereszkedni.

 

Pazar felhők úszkálnak az égen, sűrűn váltakozva, és nekem bőven elég a póló is a szép napsütésben. Erdők jönnek, továbbra is piros kereszt, és közben szép kilátások jobbra. 14 Aztán megérkezünk a Királykapuhoz, pecsét és csoki. Piros sáv innentől sokáig, a Vörös János-séd völgyét mellőzve. Ez nagyon szép szakasz, különösen ebben a kellemes napsütésben. Jó iramban haladunk a valamikori vasút nyomvonalán. Az időnkre néha ránézek: folyamatosan 8-12 perc körüli hátrányunk van tavalyhoz képest - jó lesz ez! 15, 16

 

Elhagyjuk a valamikori vasúti hidat, jobbra letérünk (ami itt most fel) a piros háromszögre: Öreg Kecskeakol-árok. A jelzéshez méltón emelkedni kezdünk, egy hosszú monoton szakaszon. Most szépen lekaszálták, jól járható, hamar túl vagyunk rajta. Feljebb, tovább, kilátások és sziklák, fényképezünk. És megérkezünk a Witt Lajos-kilátópontra. Kilátó nincs, de szükség sincs rá, így is pompás a rálátás a tájra. 17, 18

 

Messze előre, a horizonton; egészen a golflabdáig. Ahová ugye még egyszer felsétálunk. Remekül kiszalagozott letérés, újabb szép erdők, de megint kidőlt fák jönnek, amiket üggyel-bajjal (és kis kitéréssel) oldunk meg. Jön egy nagyobb kirándulócsapat, óriási kutyákkal, elég flegma hozzáállással, de aztán ezt is szerencsésen megússzuk. Gerence-pihenő, füst kanyarog, de forró tea idén sajnos nincs. Energiaitalt kapunk kis flaskában, meg egy kis ropogtatni valót; jól jön ez most!

Az aszfalt után, az Odvaskő Hotelnél balra megyünk, de nem fel a piros sávra (mint öt hete a Magas Bakony 50 TT-n). Most komiszabb megoldás jön a szint leküzdésére. Odvas-kői barlang, igen, ötven-egynéhány kilométer után, a lépcsőzés közben a mosoly nem mindig őszinte. Vagy talán nincs is. Tény azonban, hogy egyszer csak feltűnik az ismert háromszögforma, és lehet szusszanni egyet. Meg még egyet, és folytatni a kapaszkodást felfelé. A Kőris jön, másodjára, de a Rézbükki úton, azaz a piros sávon, ez jóval könnyebb bármely másik iránynál. Főleg így az Odvas-kő után.

 

A ragyogó napsütés fantasztikus színeket és árnyékokat fest, igazán hangulatossá varázsolva a felfelé való utat. Amit tolunk rendesen, sőt, egyre szigorúbban. Én (a mindenkori hajcsár) most csak figyelgetek, ahogy két túratársam egyre csak gyorsít. A kilátóba azért még felszaladok.

 

Megérte, de iszkolok is túratársaim után, és próbálom lehűteni őket. Tavaly (jó tempózás mellett) 1.11 volt a lejutás. Most 13 perc hátrányunk van: értsétek meg, lehetetlen! Jó, jó… de azért nyomják ezerrel. Aztán fejlámpát teszünk, dzsekibe bújok, és elkezdenek futni. Folyamatosan. És persze nagyon élvezem, de azért csak hitetlenkedek: ők nagyon ritkán szoktak futni, mi van most?! A Barátok útja már itt is van, rövid szusszanás és futás tovább.

 

Az út kiváló, senki nem botlik meg, a kis családom meg közben már Zircen pizzázik. Egyet nekem is ígérnek, nem rossz motiváció. Aztán pár méternyi aszfalt, és a Bakonybél előtti utolsó emelkedő. Ez a harc lesz a végső - dúdolom a régi kor dalát, de ez is megvan, lámpafény és civilizáció bukkan fel. Lezúgunk a keresztutcán, a főutcán trappolunk. Kocsi érkezik, lehúzódunk, de hangok kiáltanak bentről: hajrá! Megérkezett a családom, ez hihetetlen, megrendezni sem lehetett volna így! Utolsó méterek, és leállítom az órát.

És csak nevetek, nevetek: 12.49! Egy, azaz egy perccel, de megjavítottuk a tavalyi időnket. Kidőlt fákkal, folyamatos csúszásban, több helyen elbeszélgetve. Hát megcsinálták! Ők, ketten, mert nekem most tényleg nem lett volna fontos. Remek kis társaság volt. Akárcsak a lányoknak, ők is ügyesek voltak, és a kislányomnak ma meglett a száz kilométere. Ja, és vele együtt az idei gyermekbronzérem, épp csak hétévesen. Persze nem győz mesélni: túráról, Csillagdáról, Zircről. Sok élmény, még a hazaút is. Szinte lépésben át a Bakonyon, vadasparkban érezzük magunkat: itt egy róka, ott meg két őz. De mindenki megússza baj és karcolás nélkül, és jöhet a jól megérdemelt pihenés.