„Megsajnáltam ezeket az erdőket”

„Segíteni akartam ezeknek az erdőknek” – válaszolta Rédei Tamás botanikus arra a kérdésre, miért kezdett el 15 éve az alföldi tölgyesekkel foglalkozni. Szavait akkor értettem meg igazán, amikor magam is az egyik gyönyörű erdőrészletben álltam, amely mint egy kis sziget, olyan volt a telepített erdők tengerében.

Mára már csak piciny foltokban maradtak meg azok a tölgyesek, amelyek az ember megjelenése és nagymértékű tájátalakítása előtt az alföldi táj jellegzetes alkotói voltak. Ha ezek a természetközeli erdőrészletek elvesznek, már csak mesélni tudunk majd róluk az utánunk jövő generációknak. Ráadásul ezek az elszórtan elhelyezkedő erdőfoltok a telepített erdőkhöz képest elképesztő fajgazdagsággal bírnak, így sok élőlény szempontjából kulcsfontosságú szerepük van. Az Ökológiai Kutatóintézet botanikusa Rédei Tamás 15 évvel ezelőtt kezdte kutatni az Alföld természetközeli tölgyeseit, vele töltöttünk egy napot a Pest megyei Csévharaszt környékén.

Erdő, erdő, kerek erdő…

Budapesttől alig negyven percet autózunk az M5-ös autópályán, Pest megye déli részén járunk, félúton Ócsa és Örkény között. A környék legismertebb természeti értéke a Csévharaszti borókás Természetvédelmi Terület, ahol a homokbuckákon borókások, nyarasok és homoksztyepp váltakozik, és olyan védett növényfajok élnek, mint a homoki árvalányhaj, a báránypirosító vagy a fokozottan védett, bennszülött tartós szegfű. A közelbe igyekszünk mi is, hogy a környék kevésbé ismert természeti értékeit, a homoki tölgyesek itteni utolsó túlélőit keressük fel.

Ahogy magunk mögött hagyjuk a Csévharaszthoz közeli község, Kakucs utolsó házait, hamarosan beérünk az erdőbe. Telepített akácosok, tölgyesek, fenyvesek követik egymást katonás rendben, egy pihenőhely környékén azonban mintha más, sokkal természetesebb lenne az erdő hangulata.

Kocsányos tölgyek magasodnak a fejünk fölé, köztük tatárjuharok, itt-ott kidőlt fatörzseket látni, holtfákat, amelyek fontos részei az erdőnek. Ráadásul ebben a természetközeli állományban még olyan fajok is vannak, amelyek a középhegységből ereszkedtek idáig. Olyan tipikus, a Budai-hegységi tölgyesekre jellemző fajokat találni itt, mint például a magyar zergevirág, a fekete lednek, a nagy ezerjófű, vagy az erdei gyöngyköles, amely lila virága helyett mostanra pici fehér, gyöngyszerű makkocskákat érlelt.

Botanikus ejtőernyővel

„Ha egy botanikust ledobnánk az egyik akácosba, maximum azt tudná megmondani, hogy valahol Európában van, de ha ide leesik, akkor meg tudja mondani, hogy egy Duna-Tisza közi erdőben van. Ennek az erdőnek van növényföldrajzi jellege, azoknak a telepítéseknek nincs semmi.” – mondja Tamás, miközben egyre beljebb megyünk a kis erdőben.

Ráadásul a telepítésekben és környékükön az inváziós fajok is megtalálják a helyüket, selyemkóró, parlagfű, aranyvessző, de az amerikai alkörmös állományait is egyre több helyen látni.

A jelenlegi szabályozások miatt az erdészetek azonban kénytelenek talajelőkészítéssel felújítani a faállományt, amely a 80-90 centiméter vastag humuszos feltalaj teljes megsemmisülésével jár. „A tölgyesek alatt megtalálható erdőtalajok tízezer éves folyamatos erdőborítás eredményei, elpusztulásuk esetén nem lehet azokat pótolni. Megbolygatásuk hektáronként akár ezer tonna széndioxid felszabadulását is okozhatja, aminek csak töredéke képes megkötődni az újonnan telepített fákban.”

„Bemegy az ember egy telepített erdőbe, és nincs ott semmi”

Innen egy másik különleges, de szintén nagyon kicsit erdőfoltot, egy gyertyánost keresünk fel. Ez azért különleges, mert a gyertyán jellemzően hegyvidéken fordul elő, ehhez hasonló hazai síkvidéki előfordulása csak az Észak-Alföldről ismert. „A Kiskunságban még 100 éve egy tórendszer volt, a mélyedések között a hátakon voltak az erdők. Aztán a mocsarakat, lápokat lecsapolták, majd később kiderült, hogy ez az új táj nem működik jól. Ezt a területet a jégkorszaktól kezdve folyamatosan erdő borította, és ezek az erdők – mint ez a kis gyertyános is – még mindig megvannak, önmaguktól fennmaradnak, nem kell velük semmit csinálni, fajgazdagok, nem gyomosak. Ingyen és stabilan itt vannak, nem olyanok, mint például az akáctelepítések, amelyekhez újra és újra hozzá kell nyúlni.”

Tamás 15 éve kezdett el ezekkel az erdőkkel foglalkozni, amikor egy kiskunsági projekt során több mint egy tucat különböző helyen végeztek átfogó vizsgálatokat kollégáival. Akkor figyelt fel arra, hogy bizonyos erdők mennyire fajszegények, „bemegy az ember egy telepített erdőbe, és nincs ott semmi.” Elkezdte ennek a hátterét kutatni, illetve tudományos vizsgálatokkal hasonlította össze az idegen fafajú, telepített és az őshonos, természetközeli erdőket, főleg abból a szempontból, hogy mennyire képesek azok az erdei életközösségek sokféleségét fenntartani.

„Mint régész a cserepeket”

Tamás egy Google-térképet mutat, amin egy kék körvonal fut végig. Ez a vonal azt a területet határolja, amely az I. katonai térképezés idején erdő volt. A teljes Magyarországot ábrázoló első katonai felmérést 1780-1784 között végezték el. „Én azokat a területeket keresem fel, ahol a térkép alapján akkor még erdő volt, és ott próbálom felkutatni az idős tölgyes állományokat."

Hogy mikor kezdték el az alföldi tölgyeseket irtani, arról ma is viták vannak. „Én azt gondolom, hogy a török idők végéig annyira nem csökkent le az erdőterület. A nagyon korai ember nem tudott nekimenni egy erdőnek, ők a szegélyterületeket irtották, az őstulkok is – amelyek régen az Alföldi jellemző legelő állatai voltak – inkább a fiatalosokat ették. Amikor már megvoltak az embernek az eszközei, akkor kezdte el átalakítani a tájat, nekiállt mérnökösködni. Mindez már az 1700-as évek végén, Tessedik Sámuel idején elkezdődött, aztán ahogy megjelentek a nagy gépek, még nagyobb volumenben folytatódott a táj természetes képének átalakítása, a lassan növő tölgyesek helyett akácot, nyarat ültettek, ráadásul addigra a lecsapolások is eredményre vezettek.”

A vízelvezetések miatt egyre szárazabbá vált a táj, a talajvíz szintjének csökkenése a tölgyesek egyébként is törékeny helyzetét még inkább veszélyezteti, a klímaváltozás pedig mindezt még tovább súlyosbítja. Ha nem történik a vízpótlás, akkor ezek az idős tölgyesek fokozatosan eltűnnek. Kutatók, természetvédelmi intézetek és szervezetek, valamint a helyi erdészetek most közösen terveznek beavatkozásokat a víz visszatartására a területen, amely a szakemberek szerint nemcsak természetvédelmi, hanem erdőgazdálkodási szempontból is komoly hasznot hozhat.

Vadregényes szigetek az ültetvények tengerében

Ahogy továbbhaladunk, hamarosan egy újabb szép, ősi hangulatú erdőfoltot találunk. A látvány már-már idilli. Háttérben az októberi kék ég, előtte gyönyörű, idős tölgyfák, kicsit arrébb vakító fehér törzsű nyárfák, még előrébb galagonyabokrok, piros bogyóikkal, és itt, ahonnan csodáljuk a nagy tölgyeket, már homoki sztyepprét van. Itt él például a homoki nőszirom, amelynek most októberben már csak a leveleit látjuk.

Az ilyen kevésbé zárt, gyepekkel mozaikoló homoki erdőket pusztai tölgyeseknek hívják.Természetközeli állapotban ma már csak elszórtan maradtak fenn, kizárólag hazánk területén, például a Nyírségben, vagy Nagykőrös, Pusztavacs és Csévharaszt határában, ahol a legjelentősebb állományai találhatók. Itt Csévharasztnál az Alföld és a középhegység találkozásánál az is különleges, hogy az Európára jellemző domináns síksági fafaj, kocsányos tölgy mellett, a szubmediterrán, dombvidéki csertölgy és molyhos tölgy valamint a szintén dombvidéki, kontinentális elterjedésű a kocsánytalan tölgy is előfordul.

Ehhez képest a másik homoki erdőtípus, a gyöngyvirágos tölgyes sokkal zártabb, és nevét onnan kapta, hogy aljnövényzetének tavasszal karakteres szereplője a széleslevelű salamonpecsét mellett a gyöngyvirág. Egy ilyen erdőfoltot is megnézünk, ahol az idős fákon jól látszik, hogy sarjeredetűek, ugyanis az eredeti törzs körvonalán nőttek újabb törzsek. Vagyis a fát 100-150 éve vághatták ki, majd a tönkön újra kihajtott. Itt nem volt kukoricaföld vagy más szántóföldi kultúra, már 250 éve is erdő borította a területet.

Egy kidőlt vén fát talpig zöldbe öltöztettek a mohák, a másik, még álló fán különös gomba nő, az idős fatörzseken harkályok véste odúk és a fában fejlődő bogarak kirepülő nyílásai. Az egész folt nagyon pici, 250 méter előre, 250 méter oldalra, aztán hirtelen véget is ér. Kimegyünk a szélére, körülöttünk telepített ültetvények mindenfelé, teljesen körbezárják ezt a kis szigetet. Itt értem meg igazán Tamás szavait, amikor korábban azt mondta, megsajnálta ezeket az erdőket. „A kutatások során kiderült, hogy sokkal több természetközeli tölgyes van, mint gondoltuk, viszont ezek a pár hektáros kis szigetek végveszélyben vannak. Ezek a kis maradvány erdők nagyon komoly természeti értéket jelentenek. Nagyon jó lenne, ha minél többen tudnának róluk, ha a természetben járva felismernék ezeket és a helyi közösségek felfigyelnének rájuk.”