A honfoglalás során a magyarság egy egyedi kultúrájú népcsoportja telepedett le a ma Ormánságként ismert területen, majd fordította a maga javára a rendszeresen kiöntő Dráva erejét: művelte az elöntés által termékennyé tett földeket, az árteret pákászok és halászok járták. Az élet ma sem könnyű errefelé, de minden bizonnyal kevésbé harmonikus. Az Ormánságot leíró, tekintélyes szakirodalom érezhető nosztalgiával tekint arra az időre, amikor még a vízben gazdag vidéken élte mindennapjait az ember. A megregulázott vizek Ormánsága persze már merőben más arcát mutatja, ám valami archaikus azért ma is szembetűnő a tájban. Miközben a szakirodalom tapintható nosztalgiáját kutatjuk, az Ormánság ősi vonásait is feltárjuk.

A talpasház és az Ó-Dráva

Kiss Géza (1891–1947) református lelkész egész életét az Ormánság megismerésének szentelte, tudását több monográfiában gyűjtötte össze. Szerinte a világ legszebb rétjei voltak itt, a Dráva árterén, ahol akkora faóriások nőttek, amelyeket nem ért át a keresztfűrész sem, a fás legelők gigászi tölgyein pedig fehér gólyák költöttek. Az egyik tölgymatuzsálem szolgáltatta azt az 1 köbméteres fakockát, amelyet a millenniumi ünnepségekre vittek, s ezáltal ismertté vált.

A fehér gólyák azóta beköltöztek a falvakba, kelepelésük, valamint a hatalmas fészkükben társbérlő verebek hangos csipogása letűnt nyarak időtlenségét eleveníti meg emlékezetemben, miközben próbálom Kémes templomának kulcsát megszerezni. Azt hiszem, ez lett a legmaradandóbb ormánsági élményem, meg az, amikor Adorjás határában a hagyásfákkal ékesített legelőn a vörös kánya vadászott felettem.

Az Ormánságnak helyet adó Alsó-Dráva menti síkvidék természetföldrajzi értelemben az Alföld folytatása, ahol a Dráva évszázadokon át rendszeresen beborította a talajt termékeny iszapjával, a mélyedésekben gazdag mocsárvilágot hagyott, a lerakott homokból pedig létrejöttek azok a buckák, más néven ormók, amelyeken később megtelepedhetett az ember. A jelenlegi medertől mintegy 8-10 kilométerre északra található az a buckasor, amelyen az Ormánság legrégebbi, árvízmentes kereskedelmi útja vezetett Sellyétől – Vajszlón és Kovácshidán át – Harkányig. Ettől északra pedig a hegy- és dombvidékek felől érkező „fekete vizek” alkottak kiterjedt mocsarakat.

Az ormánsági falvak lakói remekül kihasználták az átlagosan három hónapig tartó elöntést, halászattal, vadászattal és állattartással (sertések makkoltatása a tölgyesekben, csikónevelés a gazdag legelőkön stb.) foglalkoztak egészen a 18. század végéig. A férfiak remek fafaragók voltak, a nők országosan ismert szőtteseket készítettek, az ártéren gyümölcsfák nőttek.

A középkorban a terület keleti részét Bőköznek, nyugati részét Ormányköznek ismerték.

Sok víz lefolyt azóta a gátak közé szorított Dráván. Bár a folyó szabályozásának nyilván helye volt akkoriban, az ormánságihoz hasonló, az ártérre épült, gazdag paraszti kultúra lenyomatait vizsgálva, az egyre aszályosabbá váló időjárásban már azon kellene elgondolkodni, hogy miként lehetne minél több vizet visszatartani…

A gátak ellenére a nagy területű erdők, gyepek, holtágak, tavak, vízfolyások, szántók, gyümölcsösök, legelőerdők és kertek alkotta, mozaikos tájszerkezet ma is jellemző valamelyest. A letűnt vízi világ legjellegzetesebb emléke mégis egyértelműen az ember alkotása.

A házaknak nem ástak alapot, hanem négy erős talpgerendát helyeztek a földbe ásott tuskókra (göcsökre), s erre építették a gerendákkal megerősített, vert falú házat. Vészhelyzet esetén görgőket tettek a ház alá, és a tető leszedését, illetve a falak kiverését követően ökrökkel elvontatták a ház vázát. Történelmi adat, hogy a kiscsányi templomot 1754-ben a falu összes igavonó barmának befogásával a 2 kilométerre lévő dombtetőre vontatták.

A letűnt vízi világ az Ormánság kihagyhatatlan helyszínén, az Ős-Dráva Látogatóközpont egyik tanösvényén érintett meg leginkább. Az innen induló Ős-Dráva tanösvény a régi tájhasználattal, a folyószabályozással, a vizes élőhelyek rehabilitációjával ismerteti meg a látogatót, hiszen a Szaporca melletti Ó-Drávát, a folyó leghosszabb holtágát járja körbe (a hosszabb tanösvény a Dráva élővilágát mutatja be). A 18. századi folyószabályozások alkalmával vágták le ezt a kanyart is, amely holtággá válva szép lassan kezdett feltöltődni: ma már több kisebb tó láncolata.

Bár az információs táblák kifejezetten jók és érdekesek, a vízimadarak holtág felől érkező különleges hangjai, valamint a gyurgyalagoknak a szántóföld irányából hallható kiáltozásai jobban elvarázsolnak. A tanösvény a szinte áthatolhatatlan puhafás ligeterdőben halad, a vízfelületeket pedig még inkább áthatolhatatlan nádas, gyékényes, rekettyefüzes rejti el a szem elől. S akkor, ebben a vadonban egyszer csak észrevettem az egykori árterekre jellemző hagyományos gyümölcstermesztés megmaradt hírmondóit: diófákat és terméstől roskadozó eperfákat.

Az ormányok, a bikla, na meg a Kádár-kocka hiánya

Lukácsy Imre diósviszlói református lelkész 1908-ban három ismérvet sorakoztatott fel az Ormánság lehatárolására: az itteni falvak nyelve magyar, vallása református, női viselete pedig a bikla (rövid, bő szoknya). Ma a Drávától északra elhelyezkedő 43 síksági települést szokás az Ormánsághoz sorolni, Drávaszabolcstól Markócig, míg az Ormánság központja címért a történelem során felváltva versenyzett Sellye és Vajszló. A néprajzosok azt mondják, hogy „ameddig a bikla ér, addig tart az Ormánság”, de további néprajzi jellegzetessége ennek a tájnak az, hogy fehérben gyászoló vidék volt, valamint hasonlóan a Dél-Alföldhöz, itt is ö-zős nyelvjárást használtak.

A modern Ormánság persze más. A Dráva gátak között viszi vizét, a mentett oldalon búzaföldek zöldellnek.

Nem véletlenül nevezik a Drávát manapság Európa Amazonasának. Más kutatók nem az ormókkal hozzák összefüggésbe az Ormánság nevének eredetét, hanem a török orman (ʼerdőʼ) szóból származtatják azt. Annyi bizonyos, hogy az ormányokon elhelyezkedő archaikus falvak és az erdők mára jelentős részben elkülönültek egymástól, az erdők a vízzel együtt jórészt visszaszorultak a gátak közé. A legendás ormánsági erdőknek azért maradt hírmondója, például a Bükkhát Természetvédelmi Terület síkvidéki gyertyános-tölgyesből és tölgy-kőris-szil ligeterdőkből álló erdőrezervátuma, ahol a fekete gólya és a hazánkba visszatelepült, nagyon ritka vörös kánya is menedékre lel, továbbá fás legelőket is találunk errefelé.

A falukép nyilván jelentősen átalakult, de például a kicsiny, fás legelőkkel körülvett Adorjás főutcája még képes felvillantani valamit a múltból, ahogy a Kádár-kockák hiánya is szembeötlő. Cserébe az Ormánságra jellemző, soros beépítésben álló, eredeti téglacsűrből és hagyományos portából elég sokat lehet látni. Az Ormánság ugyanakkor mindettől részben függetlenül vált Magyarország egyik legjobban ismert néprajzi területévé.

Az elsüllyedt falu

Bár az Ormánság archaikus elemeket őrző műveltsége, jellegzetes viselete már a 19. század elején felkeltette a néprajz- és társadalomkutatók figyelmét, később egy másik, sokkal negatívabb jelenség miatt került reflektorfénybe.

A 19. század végén, a 20. sz. elején a terület elmaradottsága váltott ki fokozott érdeklődést a néprajztudósok és írók körében, különösen az itt széles körben elterjedt egykézés (egy gyermek vállalása), amelynek kialakulásáról a gyermekkorát Vajszlón töltő Kodolányi János ír részletesen műveiben (az író kicsiny emlékmúzeuma Vajszlón szintén kötelező programpont), de foglalkozott e néppusztító társadalmi folyamattal Móricz Zsigmond és Illyés Gyula is. Kiss Géza, az Ormánság kutatója szerint a Dél-Dunántúlon 1863-tól beszélhetünk az egykézés tömegessé válásáról.

Az egykézés okát a kutatók részben a földszűkében a szegénységtől való félelemben látják, de a másik elmélet szerint a magyarság a siklósi gazdag rác kereskedőktől tanulta el az egykézést, akik a vagyon megosztásától való félelemben nem vállaltak egynél több gyereket (a dél-dunántúli rácok a magyarság szeme láttára haltak ki két generáció alatt).

Teleki Pál földrajztudós 1934-ben szervezett falukutató csoportot az Ormánságba, Kemsén próbálták feltárni az egykézés társadalmi hátterét. Elsüllyedt falu a Dunántúlon című összefoglaló munkájukban az ártéri gazdálkodás harmonikus jegyeire hívták fel a figyelmet, az egykézésért viszont a városi kultúra beáramlását tették felelőssé.

A tislerek és egy férfiarcú szirén

„A császár kegyelmes engedelméből, a földesúr jóakaratából és a közösség saját költségén” építette meg 1792-ben Drávaiványi gyülekezete az Ormánság egyik legszebbnek mondott templomát, ahogy a mennyezetre festett egyedi és bámulatosan szép napkorongban olvasható felirat hirdeti. A török támadásoktól sokat szenvedett ormánsági nép gyorsan a reformáció híve lett, de templomaikat csak II. József türelmi rendeletét követően építhették meg. Ekkor alakult ki a református templomok díszítésének azon formája, amely egységes képet mutat Erdélyben, a Felvidéken, az Alföldön és a Dél-Dunántúlon. Csak valahogy a festett fakazettás ormánsági templomokról kevesebben hallottak, mint erdélyi, szatmári vagy gömöri társaikról.

A templomjárást persze a kulcsok őrzőinek megtalálásával kell kezdeni, de ez a négy nevezetes istenháza esetében számomra szerencsére egyszerű feladatnak bizonyult: vagy – kissé meglepő módon – nyitva voltak a templomok, vagy csupán perceket kellett várni. A kevésbé látványos templomok esetében azért nem biztos, hogy ennyire egyszerűen boldogulunk: hívőből egyre kevesebb van, a látogatók pedig az ékes templomokat keresik fel elsősorban.

A környék legnagyobb református temploma a kórósi, amelynek teljes mennyezete gyönyörű virágmotívumokkal díszített kazettákból áll, továbbá díszes a két karzat és a padsorok mellvédje is.

Egyébként ez az egyetlen istenháza, ahol (szerény) belépőt kell fizetnünk. Talán ez az oka, hogy a kulcsok őrzője kevésbé lelkes, mint máshol. Hiába, változnak az idők... Az 1791 és 1793 között épült templom azért is érdekes egyébként, mert 1834-ben kibővítették, ugyanis az 1791-es, 220 fő körüli lakosság 1834-re 650 főre duzzadt, jelezve ezzel a terület akkori prosperálását. Ahogy sok másikban, itt is a kazetták gazdag színvilágú, növényi díszítése jellemző, református jelképekkel (kelyhek, galambpár, korsó, szív) kiegészítve.

Kovácshida templomának díszítése talán a legegyszerűbb a négy közül, pedig ez is Gyarmati János vajszlói asztalos műhelyéből került ki, ahogy a kémesi és a kórósi is (a nép a templomokat festő asztalosokat hívta tislereknek). De talán ennek a templomnak az egyszerűségében lehet átélni legjobban azt, hogy a hófehérre meszelt falak közt mennyire csodásan mutatnak a festett kazetták.

Adorjás szerintem egyedi településképe miatt különleges, amelynek persze ennél fogva még nagyobb éke az 1837-ben elkészült templom, amelynek L alakú karzatán és a szószéken maradtak meg a festett, egyedi kazetták. Könnyű beleszeretni ezekbe a templomokba, egyszerűségükbe. Aki így jár, azoknak a Zentai Tünde által jegyzett, A Dél-Dunántúl festett fatemplomai című sorozat ajánlható jó szívvel.

Drávaiványi templomának 164 kazettája között nincs kettő egyforma, van viszont egy messze földön híres.

Az alak nyilván a baranyai néphit vízi tündéreit is felidézi, ugyanakkor a sellő kettős természete ismert példája a bűn vonzásának és csúf kimenetelének ábrázolására – nem is ez az egyetlen templom, ahol ilyen van. A sellő furcsa ábrázata, fenyegető testalkata és a kezében lévő tárgyak félelmet keltenek. Azt üzenik, hogy a hívők (halak) álljanak csak ellen a paráznaságnak és a kísértésnek, és akkor számíthatnak az isteni kegyelemre (galamb). Más kérdés, hogy a templom e kiemelt kazettája – hogy, hogy nem – a mennyezet szélén helyezkedik el. A kórósi templom egyik kazettája pedig az örökkön fejlődő világ szimbóluma: pici piros szívből elinduló zöld életfa, tulipánszerű virágban kicsúcsosodva. Csak hát a megüresedő ormánsági templomok és a lefűzött holtágak között kérdés, mi is pontosan a fejlődés…

A cikk a Turista Magazin 2022. július-augusztusi számában jelent meg.