Mesélő kövek a Tátika őserdeje fölött

Maga a Tátika hegy a Badacsonytól a Ság hegyig húzódó vulkáni tanúhegyláncolat egyik jeles képviselője, felépítést tekintve szinte ikertestvére a mintegy 30 km-re emelkedő Somlónak, amely egyébként –sok más mellett – remekül látható a hegytetőről. A 3 millió éve lezajlott vulkáni kitörés lávája az egykori síkságon nagy területet borított el, és a későbbiekben megvédte az alatta lévő, puha üledéket a lepusztulástól, létrehozva a mai tanúhegyekre jellemző fennsíkot. A híres Badacsonnyal ellentétben itt a kitörés később megismétlődött, és immáron szabályos vulkáni kúpot épített a fennsík közepén, kialakítva ezzel a Tátika összetéveszthetetlen, „emeletes” kontúrját.

A fénykortól az újjászületésig

A hegy neve a Tátika nemzetségéből ered, amelynek tagjai már a honfoglalást követő évtizedekben megtelepedtek a vidéken, majd az országban az elsők között várat építtettek a hegyen. Ez az első tátikai vár azonban még nem a mai helyén, hanem „egy szinttel lejjebb”, a fennsík nyugati oldalán állt, és helyét csak az 1980-as években azonosították. A tatárjárás vészterhes éveiben a Tátikák kihasználták modern váruk és a központi hatalom összeomlása adta lehetőséget, és sorra végigrabolták a szomszédos területek falvait, köztük Zlaudus birtokát is. Később ez lett a vesztük, a haladó gondolkodású földesúr ugyanis az újjáalakuló közigazgatásban veszprémi püspöki címet kapott, majd a király közbenjárásával távozásra kényszerítette az egykori fosztogatóit, kárpótlásként pedig maga vette birtokba a Tátika hegyet.

Szerzeményét a tatárokkal vívott harcok tapasztalatai alapján nem tartotta elég jól védhetőnek, ezért az 1250-es években felépíttette a mai várat a hegy tetején, amely nemcsak erőd, de az új otthona is lett. A következő két évszázad során a vár legalább kilenc alkalommal cserélt gazdát, a kisebb katonai akciók mellett többnyire békés úton, így állapota nem romlott, igaz, nem is korszerűsítették. Erre ugyanakkor nagy szükség lett volna, amikor az ország középső részén megjelentek a tűzfegyverekkel is felszerelt török csapatok, Tátika pedig – a szomszédjaival együtt – a végvárrendszer belső vonalának része lett. Nagy jelentősége ekkor már nem volt, a viszonylag kicsi és nem túl erős várat csak kisebb helyőrségek védték.

Ezeket a törökök nem is tudták elfoglalni, ez viszont még nem akadályozta meg, hogy akár nagyobb portyázó csapatok időnként mélyen behatoljanak a védett területekre némi zsákmányért. Egy ilyen csapat tört be sikeresen 1589-ben Tátika várába is, amelyet a kifosztása után felgyújtottak. A reménytelen állapotba került erősségről a későbbi tulajdonosai is lemondtak, a falait pedig a természet erői mellett az osztrák csapatok hadgyakorlatai is pusztították a 18. század elején. A könnyen mozdítható, de még értékes kőanyagot a környék lakossága hordta el.

Az omladozó falak az újkorban sokáig várták sorsukat, az első alapos régészeti feltárásra csak az 1990-es évek közepén került sor. Rezi várával ugyanezt volt a helyzet. A következő mintegy húsz évben a tulajdonos Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt., valamint a várak sorsát szintén egyengető zalaszántói és rezi önkormányzat különféle pályázatokból és támogatásokból, sok apró lépésben végezhették el a két vár megmaradt falainak állagmegóvását és megerősítését.

A Tátikán bőven volt dolga a szakembereknek, különösen a legmagasabb, északi várfal tövében, ahol az elmállott kötőanyag miatt a bő 10 m magas fal ledőlése fenyegetett. A hosszú, szinte kizárólag kézi erővel végzett munka eredményeként a 2010-es években már nemcsak a meglévő részek szépülhettek tovább, de újjászületett a palota egyik földszinti helyisége, majd a nyugati várfal is visszaépülhetett egy jelképes, derékig érő magasságig, teljessé téve a várudvart körülölelő védművek maradványait.

A természet erődjében

Amíg a hegytetőn régészek és kőművesek dolgoztak, a falakon kívül az újonnan létrejött Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság munkatársai egy ezzel ellentétes folyamat útját egyengették: a természet szabadjára engedését. 1997-ben a várhegy az új nemzeti park törzsterületévé vált, majd három évvel később fokozottan védett erdőrezervátumi státuszt kapott. A nehezen megközelíthető bazaltfennsík korábban sem kedvezett a nagyüzemi erőgazdálkodásnak, immáron pedig bő húsz éve semmiféle fakitermelés nem folyik itt. A fák itt természetes úton, állva pusztulnak, és törzseik számtalan erdőlakó madár-, rovar- és gombafaj számára szolgáltatnak kulcsfontosságú élőhelyet.

A vár megközelítésének legegyszerűbb módja a hegy nyugati tövében fekvő, közigazgatásilag Zalaszántóhoz tartozó Tátikahidegkút tanyája mellől indulni, ahol árnyas parkoló és egy kis erdei pihenőhely is található. A „Zalaszántó, Hidegkúti major” nevű buszmegállóban megáll a Keszthely és Sümeg között közlekedő járatok nagy része. A kék jelzést követve az út már néhány száz méter után emelkedni kezd, a hegy fennsíkjára érve pedig keskeny ösvénnyé keskenyedik.

A tavasz második felében a talajt végtelen medvehagymamező borítja, amelynek illata az egész túrán elkísér. A vár előtti második emelkedő megmászását megelőzően érdemes lehet egy kis frissítő, szintemelkedés nélküli sétát tenni a kéktúra ösvényén Sümeg felé, a közeli Fekete-tóig. Az apró, nyaranta kiszáradó meder körül a terület legidősebb, 210–230 éves bükkóriásait csodálhatjuk meg. A művelés alatt álló erdőkre jellemző „oszlopcsarnokerdő” itt nem figyelhető meg, a fák szinte minden példánya más-más korú és formájú. A lábunk alatt a bükkös új generációja, derékig érő facsemeték sokasága áll. Ezek az apró fák itt nem fiatalok: akár egy évtizeden át is várakozhatnak ara, hogy a föléjük magasodó rokonuk kidőlése után napfényhez jussanak, majd egymással szoros versenyben növekedésnek induljanak.

Egy ilyen erdő rengeteg kutatnivalót tartogat a tudósok számára: a tápanyagokat és a vizet egymással megosztó fák kapcsolata, a szabad szemmel nem látható apró organizmusok világa, vagy éppen az erdő egészének öngyógyító képessége az erdőgazdálkodás beszüntetése óta eltelt két évtizedben. Mind olyan folyamatok, amelyek megismerése ma talán fontosabb, mint valaha.

A kék sáv és az „L” jelzés elágazásától egy újabb, meredeken emelkedő ösvény visz fel a hegy 413 m magas csúcsára, ahol az erdőből kiérve azonnal a vár udvarán találjuk magunkat. Aki a nyári forróságban érkezik, azonnal célba veheti az egykori palotaszárny földszintjét, amelynek egyik dongaboltozatos helyiségét a helyreállítás során újjáépítették, így most tökéletes, hűvös pihenőhelyként is funkcionál.

A várudvaron további kisebb helyiségek alapjait fedezhetjük fel, végül pedig a romok nyugati sarkában elmerülhetünk az alattunk elterülő táj látványában. Észak felé a Kisalföld, tiszta időben pedig a távolban nyújtózó Kőszegi-hegység is látható, míg szemben a zalai dombok tengere hullámzik. A panoráma legmegkapóbb eleme azonban talán a Keszthelyi-hegység északi oldala, amely a Tátikáéhoz hasonló magassága ellenére igazán vadregényes, sziklás völgyek és ormok sorozatával tornyosul a Zalaszántói-medence fölé – utóbbiak egyikén a szomszédos rezi várat is megpillanthatjuk. A hegyek közti nyergek mögött a Balaton kékje csillog.

A cikk a Turista Magazin 2020 májusi számában jelent meg.