Bevallom, kissé elfogult vagyok, de mentségemre szolgáljon, hogy nem személyes kötödés, hanem a tapasztalataim révén. Egyszerűen úgy gondolom, ennek a vidéknek a változatos turisztikai kínálatával itthon legfeljebb a Balaton térsége versenyezhet – ez nyilván az igényeinktől függ, ám ha aktív kikapcsolódásról beszélünk, a Rákócziak hazájának szerintem nincs párja.
Mivel az elmúlt években egyetlen alkalmat sem szalasztottam el az idelátogatásra, borítékolható volt, hogy a Tour de Zemplén kerékpáros egyesület meghívását sem fogom visszautasítani. Már csak azért sem, mert a COVID-sújtotta 2020-ban lelkes helyiek által alapított kerékpáros egyesülettel tavaly már részt vettem egy kétnapos túrán, és a hely varázsa mellett a társaságnak köszönhetően is fantasztikusan éreztem magam. Az egyesület nagyjából húsz fővel kezdett, ám alig pár év alatt hatvan fölé duzzadt a taglétszáma, és már jócskán akadnak közöttük olyanok is, akik nem itt születtek, nincsenek helyi gyökereik, „csak” egyszerűen beleszerettek a Zemplénbe. A kerékpárversenyzőtől a fizikus-anyagmérnökön át az ügyvédig és a turisztikai fejlesztési szakemberig széles a spektrum, hihetetlenül sokszínű kis közösség ez. Tavaly például egész véletlenül egy szállásra kerültem a négyszeres hegyibringás olimpikonnal, Parti Andrással, akivel beszélgetni és együtt tekerni műkedvelő montisként önmagában is nagy élmény volt. Arról nem beszélve, hogy szerénységre készteti az embert, ha valaki lazán elteker mellette az emelkedőn egy analóg bringával, miközben ő izzadva tapossa az e-bike pedálját a 25 km/ó-s leszabályzási határon.
A lelkesedés hajtja őket
A Tour de Zemplén közössége számára az aktív életmód központi fontosságú, ezt a szemléletet generációkon átívelően próbálják közvetíteni. „Száz évben gondolkodunk: unokában, szülőben, nagyszülőben. Nem mindegy, hogy mit örökítünk át a gyerekeinkre” – mondja az egyesület egyik alapítója, Sasi Róbert, sárospataki lakos, aki egyébként egy kínai vállalatcsoport üzletfejlesztője, a saját cége pedig ipari napelemekkel foglalkozik. Hozzáteszi: szeretnék úgy alakítani az emberek gondolkodását, hogy a térség értékei iránti elkötelezettségüket is átadják a gyerekeiknek, a helyi közlekedésben pedig szokjanak át az autóról a kerékpárra. Ezt társadalmi szerepvállalásnak fogják fel, amelynek egyik oldala az infrastruktúra fejlesztése, a másik a szemléletformálás – saját forrásból persze leginkább csak az utóbbira telik.
A Tour de Zemplén bázisa a Sárospatak melletti Hercegkúton van, ahol két évvel ezelőtt tudtak venni egy székházat, így az első nap borongós reggelén a bringatúrának is innen vágunk neki. A találkozási hely konkrétan a Kőporosi pincesor nemrég épült „élménypontja”, egy kis, a szemközti Király-hegy felé tágas panorámát nyitó rendezvényközpont. A 1750-ben még Trauzendorf néven létrejött, egykor a Rákócziak uradalmának területére eső Hercegkút leghíresebb látványosságai a két UNESCO világörökségi pincesor. A kőporosinál egymás fölött több sorban 87 háromszög oromzatú pincécske pettyezi a domboldalt, a többségüket a németországi Feketeerdő területéről érkező telepesek alakították ki még a Rákóczi-szabadságharcot követően. Eredetileg nemcsak a családok éves szükségletét fedező bort tároltak bennük, hanem krumplit meg egyéb zöldségeket is, jellemzően 10-40 méter mélyen nyúlnak be a föld gyomra felé, és némelyiknek két ága van. Szemközt idelátszik a szomszédos Gombos-hegyi pincesor, fölötte a Feltámadás kápolna és kilátó jellegzetes kupolájával; ott a ma is működő Götz-pincébe leereszkedve elképedve láttam, hogy milyen tágas termek rejtőznek a mélybe vezető, szűk lépcsősorok végén.
A pincesorokat és a kilátót már tavaly meglátogattuk, akárcsak a közeli Megyer-hegy híres „tengerszemét”, úgyhogy amint mindenkinek előkerül a bringája, és megalapozódott a hangulat, már indulunk is. Ez nem is baj, mert aggasztóan lóg az eső lába, az acélszürkén gomolygó felhők szinte súrolják a közeli hegyek tetejét. Én nem igazán rajongok az e-bike-okért, egy éve a buli kedvéért mégis kipróbáltam itt egy összteleszkópos elektromos montit, de most inkább a saját, kizárólag emberi erővel hajtott kerékpáromat hoztam el. Ehhez persze nem ártana egy kevés abból a bizonyos emberi erőből sem, aminek kellő edzésidő híján most épp eléggé szűkében vagyok, de azzal nyugtatom magam, hogy túl nagy szintemelkedés úgysem lesz az 50 km-es túrán, és egyébként is végig aszfalton megyünk majd.
Legurulunk a makkoshotykai útra, betekerünk Sárospatakra, aztán pár kilométeren át a hegyközi kisvasút nyomvonalán kialakított kerékpárúton haladunk, mielőtt letérünk Károlyfalva, majd Kácsárd felé. Ennek az EuroVelo hálózatához tartozó, EV11 jelű kerékpárútnak a másik, Tokaj felé vezető szakaszát tavaly részben lekerekeztük a Bodrog mentén, a tarcali Andrássy Rezidenciától Sárospatakig. Az, bár jórészt a Bodrogköz peremén kanyarog, eleinte még a Tokaji-hegy és a Tokaj-hegyalja vonzáskörzete, így főként a borturizmus fellegvára; ha aktív turisztikai szemmel nézzük, magyarán nemcsak inni-enni, hanem mozogni is szeretnénk, nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy egy hideg fröccs is jobban esik a bringáról tikkadtan leszállva. Az EV11-nek ezen a vonalán sok helyen még az autóutak szélén kell tekernünk, de ezek jobbára kis forgalmúak, és a Kopasz-hegy körüli, 19 km-esre tervezett kerékpáros körből épp nemrég adtak át újabb 6,7 km-t.
Suhanás Smaragdvölgybe
No de pattanjunk újra nyeregbe, és kanyarodjunk vissza Kácsárdra, ahonnan kigurulva az idei túránk legnagyobb emelkedőjét kell megmásznunk mindjárt. Persze nem vészes ez sem, és abszolút megéri az erőfeszítést, a tetőről ugyanis élvezetes suhanás vár ránk lefelé Rudabányácskáig. Az árnyas erdei szerpentin a Pap-rétről Visegrádra tartó aszfaltutat idézi, csak jóval rövidebb, és sajnos erősen kátyúszaggatott, így alapos koncentrációt követel, ha lételemünk a száguldás, elhasalni viszont nem szeretnénk.
A nem egészen 300 lakosú Rudabányácskára (amely természetesen nem tévesztendő össze Rudabányával) beérve döbbenten veszünk észre egy elektromos közbringa-parkolót. Persze nem a budapesti MOL Bubi hatótávja nőtt meg ennyire: mint kiderült, az interreges pályázat keretében létesített, sátoraljaújhelyi központtal rendelkező Cross-Bike közbringa-hálózat egyik állomása ez. A parkolóban épp öt, jó minőségű e-bike várja vidáman, hogy valakinek kedve támadjon áttekerni vele valamelyik közeli településre.
A mi úticélunk a falu túloldalán fekvő Smaragdvölgy, ahol a Magas-patak mentén duzzasztott csónakázó és horgásztavak partján egy 14 hektáros pihenőpark fogadja a kirándulókat. A helyszín önmagában is festői; a most, késő tavasszal mélyzöld erdőkkel körülvett tó fölött bájos fahidacskák ívelnek át, a filagórián túlról idekacsint a Sátoraljaújhely feletti Magas-hegy tekintélyes piramisa. A környéken gyakori a kökörcsin, a tavaszi tőzike, az erdei gasztronómia hívei pedig a szamóca és a medvehagyma ízeit élvezhetik, ha jókor érkeznek. Júniusban megfigyelhetjük a szentjánosbogarak esti tündértáncát, de felbukkanhatnak a Tokaji-hegységből ismert hüllők is: a törékeny kuszma, azaz a közönséges lábatlangyík, vagy a vízisikló és az erdei sikló mellett többek között a kockás és a rézsikló, amelyet a mintázata miatt balszerencséjére gyakran összetévesztenek az errefelé egyébként szintén megforduló keresztes viperával.
Határok nélkül: látogatás Borsiban
Visszatekerünk Rudabányácskára, aztán újabb árnyas aszfaltúton gurulunk Sátoraljaújhely széléig, ahol szerettük volna kipróbálni a 1332 m hosszú Magas-hegyi libegőt, de mivel késésben vagyunk, gyorsan tovább tekerünk a magyar-szlovák határ túloldalán lévő Borsiig, ugyanis ebéddel várnak minket a kastély éttermében. Előtte szerencsére marad egy kis időnk megnézni a kiállítást, amelyre már régóta kíváncsi voltam. Nem kellett csalódnom: II. Rákóczi Ferenc szülőhelyét a magyar állam kb. 3 milliárd forintos támogatásával 2018 és 2021 között gyönyörűen felújították, az ötletes tárlatot pedig a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) oktatóinak, kutatóinak és egykori hallgatóinak csapata találta ki és állította össze.
A pipacsokkal és nádassal szegélyezett, vízzel teli várárok mögött álló épületet a család azért választotta a kis „Ferkó” – a későbbi vezérlő fejedelem – születésére, mert a fényűzőbb kastélyaikkal ellentétben nem háborgatták a Habsburgok katonái. A három részre osztott kiállítás tényleg nem száraz szövegek és poros üveg mögé pakolt, apróbetűvel magyarázott tárgyak révén, hanem nagyon átélhető és interaktív módon repít vissza a 18-19. század fordulójára, illetve ad át rengeteg érdekes információt a Rákóczi életéről és koráról. A gyerekek sem csak a szabadulószóba vagy a körpanorámás vetítések miatt fogják élvezni, hanem akár a kastély melletti játszótéren is kitombolhatják magukat. Eddig a füzérradványi kastély volt a kedvencem, és igazság szerint az is marad, mert a parkjával együtt nehezen felülmúlható élményt nyújt, de most már Borsit sem érdemes kihagyni.
Az ebéd után szemerkélő esőben indulunk vissza Sárospatak és Hercegkút felé, rövid ideig a Bodrog partján haladunk, majd egy korlátok nélküli, keskeny betonhídon kelünk át a folyóba ömlő Ronyva felett – az óvatosabbak tolva, a bátrabbak tekerve a bringájukat. Eddig megúsztuk a defektet és technikai hibákat, de mégis milyen snassz lenne így egy kerékpártúra? Amikor az egyik e-bike hajtóműve bekapja a láncot, többen fél órán át játsszuk meggyőzően a katasztrófaturista szerepét, hasznos tanácsainkkal segítve a csavarhúzójával a bringa fölé görnyedve bajlódó társunkat, aki ezeknek szemlátomást nagyon örül. De legalább olyan sok időt veszítünk közben, hogy az utolsó 18 km-t kénytelenek vagyunk versenytempóban megtenni, mert szeretnénk visszaérni a Kőporosi pincesorhoz, mire Nagy Oszkár és Borsodi Zoltán megkezdi a Tour de Zemplén tagjainak tartott akrobatikus bringabemutatóját. Oszkár ugyan állítja, hogy a felfújható ugratóról nekifutásból indított szaltói nem nagy számok, nekem valamiért mégsincs kedvem megpróbálkozni velük. Maradok a földön, ahonnan nézve a zempléni hegyek előtt a levegőben fejjel lefelé elsuhanó, nyereg nélküli bicajok bizarr látványt nyújtanak.
Egy telefon elvesztésének is lehet örülni
Az éjszakát a Hercegkút északi csücskében álló Zemplén gyermek- és ifjúsági tábor faházaiban töltjük. Másnap végre verőfényes napsütésre ébredünk, az előző napi esőfelhők nyomtalanul felszívódtak. Ma nyugisabb program vár ránk: először a sárospataki Rákóczi-várba látogatunk, aztán sétahajóval lecsorgunk Tokajig a Bodrogon. Ekkor történik egy incidens, amitől csak még jobban megkedvelem ezt a vidéket. A városba érve leparkolok a Rákóczi úton (hol máshol?), átszaladok a túloldalára, és csak pár perccel később, a várban veszem észre, hogy a mobiltelefonom nincs nálam. Rohanás vissza az autóhoz, ahol persze szintén nincs, és az úton sem találom, ezért biztos vagyok benne, hogy keresztet vethetek rá: kiesett a zsebemből, és valaki megtalálta.
„Nyugi, ez itt Sárospatak, meglesz az” – állítja magabiztosan egy cigándi útitársam. Nem mondhatnám, hogy rögtön lejjebb megy a pulzusom, de láss csodát: amikor harmadszorra próbálom hívni a telefonomat, felveszi egy kedves hölgy, és közli, hogy a rendőrség épülete előtt áll, épp most készült leadni. Így hát a mobil nemsokára újra a kezemben van, mégpedig sértetlenül, csak a képernyővédő fólia repedt pókhálósra rajta. Mint kiderült, becsületes megtalálója a Rákóczi út közepére futott be érte egy közeledő autó előtt, ami minden bizonnyal kilapította volna (remélhetőleg csak a telefont) – és nem fogad el semmit a hősiességéért.
A híres Vörös-tornyot, ahol már számtalanszor jártam, ezúttal kihagyom. Helyette inkább a közeli Szent Erzsébet-templomot próbálom befotózni, ha már itt vagyok, a belsejéről ugyanis nincsenek képeink a Természetjárón. A főbejáratot zárva találom, egy szerencsés véletlen azonban a segítségemre siet: a 15. század végére elkészült gótikus székesegyház Bráda Tibor tavaly elhunyt festőművész által tervezett színes üvegablakait elhelyező munkások épp a falon dolgoznak, így sikerül besurrannom pár fotó erejéig. Mintha egy üveg mézen át szűrődne be, a déli napfény sárga ragyogással fedi fel az egyszerűségében megkapó gótikus tér zugait. A templom oldalkapuja előtt láthatóak elődje, az I. András idejéből származó rotunda alapjai is.
Tömeg helyett nyugalom
Közben megérkezik a társaság várlátogatáson részt vevő része, így a hídon át lesétálunk a Bodrog másik partjára, és felszállunk a Sellő nevű békebeli vízibuszra, amely a következő szűk három órában egészen Tokajig fog szállítani minket. A folyóparti fák zöldjében csak néhol tűnik fel itt-ott egy árnyékot adó horgászsátor, a vízen pedig egy-egy csónak; amikor az egyik mólónál parkoló sétahajó oldalán a Kis-Duna feliratot pillantom meg, hirtelen azt sem tudom, hol vagyok.
Ami egyébként tulajdonképpen jó kérdés, nem olyan magától értetődő, mint elsőre hinnénk. Ez a Magyar Turisztikai Ügynökség terminológiájában a Tokaj és Nyíregyháza turisztikai térség, amit ugyan a turisztikai marketing szempontjait szem előtt tartva határoztak meg, viszont nem kifejezetten az aktív turizmusra szabták, még ha célja is „a meglévő kínálati elemek szolgáltatási csomaggá történő alakítása.”
A terület földrajzi értelemben a Tokaj-Zempléni-hegyvidék és a Felső-Tisza-vidék találkozásánál fekszik, és számtalan kistájat foglal magába, mint a Bodrogköz, a Tokaj-Hegyalja, a Tokaji-hegy, a Központi-Zemplén, a Hegyközi-dombság, a Vitányi-rögök és az Abaúji-Hegyalja.
Külön-külön mindegyikről eszünkbe juthat valami, azonban nincs egyetlen márkanév erre a desztinációra, amely lefedné, egy csokorba fogná az egész környék páratlanul összetett turisztikai kínálatát: Tokajról általában a bor, a Tokaji-hegységről a túrázás vagy a középkori várak, a Bodrogról pedig az evezés jut az emberek eszébe.
Holott ezek együtt alkotnak egy egységet, azaz egy olyan desztinációt, ahol rengetegféle aktív kikapcsolódási lehetőség van, és ahol napokat, sőt heteket el lehet tölteni tartalmasan és változatosan. Talán ezért is célszerűbb lenne visszahozni a köztudatba a Tokaji-hegység elnevezést: ebben egyszerre van benne a borvidék és a hegyvidék vonzereje, a passzív és az aktív kikapcsolódási lehetőségek, így kevésbé szorul magyarázatra.
Lassacskán feltűnik a tokaji híd, ahol a Bodrog lustán és szelíden nagyobb testvéréhez, a Tiszához simul. Kikötés előtt elcsorgunk egy jogosítvány nélkül bérelhető nyaralóhajó mellett, aztán elbúcsúzunk Sellőtől, és partot érve csodálkozva megbámuljuk a rendszerváltás előttről meglepően jó állapotban fennmaradt sgraffitót, Huszár István Úttörők fogadalma című művét a Gödör étterem külső falán.
Minta nem lett volna elég az élményekből, hazafelé indulva azon gondolkodom, mit ejtsek útba még Budapestre menet: az Áldó Krisztus ambiciózus szobrát Tarcalon, vagy inkább a csodarabbi, Reb Sájele Steiner zarándokok tömegét vonzó sírját a bodrogkeresztúri Dereszla-domb zsidó temetőjében. Némi lamentálás után az utóbbi mellett döntök. Mire odaérek, a temetőt őrző idős hölgy már épp bezárta a kaput, de amikor meglát, integet, hogy menjek még be nyugodtan. Hiába, na, ez nem az a környék, ahol a látogató orra előtt csak úgy lehúzzák a rolót.
Amikor kiadtuk sorozatunk, a Természetjáró Túrakönyvek 11. kötetét, számunkra is komoly dilemmát okozott, hogy melyik elnevezést használjuk. A túrázók többnyire szimplán csak „Zemplénként” ismerik a hegységet, sőt voltaképpen az egész környéket is, így az biztosan sokkal jobb hívószó lett volna a könyv címében. Csakhogy ez a név geográfiai szempontból nem igazán szerencsés, és a helyiek egy részét zavarja is, hiszen a hegység jelentős része nem az egykori Zemplén, hanem Abaúj vármegye területére esik. A probléma az I. világháború után keletkezett: a trianoni határok kettévágták a földtani szempontból egynek tekinthető Eperjes-Tokaji-vulkánsort, amelynek a szerződés szerint csak a déli fele maradt Magyarországon, ezért annak külön nevet kellett volna találni.
A fővárosi turisták hamar Sátor-hegységként vagy Sátoroshegyekként kezdték emlegetni (hogy miért, az azonnal érthetővé válik, amint körülnézünk szinte bármelyik kilátópontról), ám ez a helyieknek nem tetszett, mivel attól tartottak, hogy így rögzül az az állapot, amely reményeik szerint csak átmeneti volt. A vitába politikai szempontok keveredtek, az átmenetiséget hangsúlyozandó megpróbálták meghonosítani még az igencsak erőltetettnek hangzó Csonka-Eperjes-Tokaji-vulkánsor elnevezést is. Az említett okokból kissé erőltetett Zempléni-hegység név elvétve már korábban felmerült, de végül alighanem Cholnoky Jenő és tanítványai honosították meg a II. világháború után. A geográfiai irodalomban ugyanakkor máig inkább a védhetőbb Tokaji-hegység elnevezés használatos.
