Milliméteres szépségek a Budaörsi-kopárokon

A szabad szemmel csupán pöttyöknek látszó, apró virágocskákhoz nem hiszem, hogy bárkinek eszébe jutna lehajolni, hogy közelebbről szemügyre vegye őket. Pedig ezek az egyéves növénykék szinte mindenhol ott lehetnek a dolomit uralta Budaörsi-kopárok hegyein, amelyek nem véletlenül kaptak fokozottan védett természeti terület oltalmat.

Különleges élőhely

Mivel jómagam is teljesen laikus vagyok, így jobbnak láttam, ha egy botanikus segít nekem felfedezni e sziklák uralta tájat, amely csak első ránézésre tűnik kopottasnak, valójában hazánk egyik legfajgazdagabb élőhelye. Különlegességét alapkőzetének, a dolomitnak köszönheti, amely megteremti azokat a feltételeket, hogy szinte karnyújtásnyira egymástól különböző élőhelytípusok létezzenek itt.

Ráadásul a dolomithegyek lábánál különböző vastagságú löszréteg halmozódott fel, amely megint másfajta növényeknek kedvez, kifejezetten ilyen löszgyepekhez kötődik például a csuklyás ibolya is, amit több helyen is láttunk ottjártunkkor.

Rédei Tamással, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Ökológiai Kutatóközpontjának botanikusával vetettük be tehát magunkat a kopárok izgalmas világába, persze csak ésszel, mivel fokozottan védett helyek ezek. Egyrészt a nagyközönségnek szánt, a Budaörsi-kopárok élővilágát bemutató Gubóvirág tanösvényen néztünk szét, amely a Farkas-hegyen található, másrészt az Odvas-hegy lábánál kerestük az épp nyíló virágokat. Tamás kifejezetten a legapróbb, tavaszi egyéves növényeket szerette volna nekem megmutatni, amelyek több helyen is egész nagy foltokban nyíltak ekkor.

Ilyen egyéves növény a sokféle talajon megélő bársonyos árvacsalán, vagy a száraz gyepeket kedvelő mezei veronika is, amelyek az ismertebbek közé tartoznak.

És hogy milyen picik is ezek a virágok? Azt a következő képeken az ujjunk segítségével próbáljuk prezentálni.

Szintén ismertebbek az ibolyafélék családjába tartozó árvácskák, amelyből mi kétfélét találtunk most, a gyakoribb mezei árvácskát, és a nála kisebb virágú kitaibel árvácskát.

A Kitaibel Pál botanikusról elnevezett árvácska virága nemcsak kisebb, hanem zártabb is a mezeinél, utóbbinak jóval szétterülőbb a virága.

A mezei árvácskából ráadásul olyan változatokat is láthattunk, amelyeken voltak teljesen lila szirmok is, vagy épp csak a szélük kezdett lilás lenni.

De mik is azok az egyéves növények?

Az egyéves növénykék kifejezetten szeretik a bolygatott élőhelyeket, amelyek egyfolytában változnak, mint például ezek a dolomitsziklák. A talaj folyamatosan kopik, csuszamlik, és mindig keletkezik valamilyen új felszín.

A magok kora tavasszal csíráznak ki hóolvadás idején, vagy amikor több csapadék éri őket, majd hamar szirmot bontanak, utána ugyanilyen gyorsan magot hoznak, és el is pusztulnak. Röpke életük után eltűnnek, viszont magjaikat már szétszórták, így biztosítják a következő év virágait, amelyek a megfelelő nyílt foltokon fognak megjelenni a következő tavasszal. És mivel a magok szétszóródnak, így tulajdonképpen ezek a virágok folyamatosan vándorolnak a tájban.

A gyakoribb egyévesek mellett találtunk igazi ritkaságot is, ráadásul még a lakott területen, az Odvas-hegy felé vezető egyik utca végében. Ez nem más, mint a védett nagy gombafű.

A nagy gombafű vélhetően a szőlőműveléssel együtt érkezhetett a Kárpát-medencébe, ugyanis jellemzően egy bolygatott felszínekhez kötődő gyomnövény, amely azonban a hazai növényvilág egyik veszélyeztetettebb tagja is. Ezen a helyen pár éve még több száz tövet lehetett találni, most viszont csak néhány egyedet láttunk. Érdekesség, hogy bár az emberi tevékenységhez kötődő faj, a vegyszereket használó művelés és az ember terjeszkedése komolyan veszélyezteti a fennmaradását. Itt is az újabb házak építése szorította vissza az egykori nagy számú állományt.

Sokan azt gondolhatnák, nem olyan nagy gond, ha az ilyen apró gyomnövények eltűnnek, hiszen látszólag jelentéktelen, alig észrevehető virágok. Pedig az ökoszisztéma komoly részei, hozzájárulnak az élőhely sokféleségéhez.

Tehát a fajgazdag növényzet fajgazdag állatvilágot eredményez, amit talán nem kell nagyon magyarázni, miért is jó.

Következő növénykénk a kifejezetten száraz gyepeket kedvelő apró kőtörőfű, amely mellett egy átlagos kiránduláson biztosan elsétálnánk.

Pedig ha közelebbről megnézzük, akkor egy nagyon izgalmas látvány tárul fel előttünk, ugyanis a növényt mindenhol, a szárát és leveleit is, apró mirigyszőrök borítják.

Ez egy kicsit más, mint azok a szőrök, amelyeket a többi, száraz helyeket kedvelő növényeken is láthatunk, azonban funkciójuk mondhatni ugyanaz: a mechanikai védelmen túl a hideg és a kiszáradás ellen is megvédik a növényt.

Nézzünk meg egy, a korábbiaktól eltérő virágzatú növényt is, amely még színével is elég erősen kitűnik környezetéből. A bíbor virágú orvosi füstike is a bolygatott helyeket kedveli, neve pedig arra utal, hogy a népi gyógyászatban előszeretettel használják főként görcsoldó hatása miatt.

A következő két apróságot szakértő nélkül biztosan nem vettem volna észre. Ráadásul azt, hogy ez két különböző faj, azt meg pláne nem tudtam volna megállapítani a helyszínen, bár ha jobban megnézitek az alábbi képpárt, akkor azért látszik a különbség. Balra a közönséges lúdfű, jobbra pedig az egyenes ikravirág látható, és míg a lúdfűnek csupán egy-két nem szárölelő levele van, addig az ikravirágnak sok, a szárakat egészen átölelő levele.

És ha még közelebbről megnézzük ezeket a pár milliméteres virágocskákat, akkor tárul csak fel igazán ezeknek a szépsége.

Ritkaságok és jól ismertek

Bár az eddigieket látva nem azt gondolnánk, hogy ezek a dolomit sziklagyepek rossz élőhelyek lennének, bizonyos szempontból azok, sok növény nem tudna alkalmazkodni ezekhez az állandóan változó körülményekhez.

Viszont ezek a kis területű, sokszor elszigetelt mikroélőhelyek arra is lehetőséget adnak, hogy helyileg kialakult fajok, azaz bennszülött fajok jöhessenek létre. Ilyen különlegességek a Budaörsi-kopárokon a Szent István-szegfű a magyar méreggyilok és a magyar gurgolya is, mindhárom fokozottan védett, utóbbiból pedig láttunk is egyet, igaz, még csak a tőrózsáját, virágozni csak július-augusztusban fog.

De a nagyobb és ismertebb virágok közül láttunk nagyon sok fürtös gyöngyikét, tavaszi héricset, és valamennyi leánykökörcsint is, valamint egy érdekes pitypangot, amely nem a jól ismert gyermekláncfű (pongyola pitypang) volt, pedig megesküdtem volna rá.

Az alábbi képen egy szarvacskás pitypang látható, amely kifejezetten ezekhez a természetes száraz gyepekhez kötődik, és tavasszal nyílik, ellenben ismertebb rokonával, amely többféle élőhelyen és egész nyáron megtalálható. Nevének magyarázatáért be kell kukkantanunk a virágzat alá, ahol meg fogjuk látni a murvalevelek végén lévő pici bütyköket, amelyek szarvacskákhoz hasonlítanak.

Találtunk még néhány kis tyúktaréjt is, de amiből talán a legtöbb volt, az a homoki pimpó, amely szintén egy melegkedvelő, száraz gyepekben sokfelé megtalálható virágunk az Alföldtől a hegyvidékekig. Kifejezetten mutatós az ilyen dolomitmurvás tájban, már messziről sárgállottak a sokszor hatalmasra nőtt telepei.

Magashegyi emlékek őrzői

Nézzünk meg néhány tipikusan magas-hegyvidéki virágot is, amelyek a hűvösebb helyeket kedvelik. Ezeknek az az érdekessége, hogy igazából a 2000 méter magas hegyek az igazi élőhelyeik, és mégis találkozhatunk velük itt, a 300 méteres „dombocskák” hűvös északi lejtőin. Ezek egyébként úgynevezett maradványfajnak tekinthetők, amelyek még egy korábbi, hidegebb klímájú földtörténeti korból maradtak vissza. Az egyik ilyen tipikus növény itt a pápaszemes korongpár.

De a kövér daravirág is egy ilyen maradványfaj, ráadásul elterjedése a Kárpát-medence környékére és a Balkán magashegységeire korlátozódik.

Virágtalan állapotban kövirózsának gondolhatnánk, mivel sűrű, félgömbös tőlevélrózsája nagyon hasonlít hozzá. De ez nem rokonságot jelent, csupán az azonos környezeti feltételekhez való alkalmazkodás tette őket hasonlatossá.

Következő növényünk hasonlít is, meg távoli rokonságban is áll a pásztortáskával, aminek első ránézésre tippelnénk. De ez nem az, hanem az érdekes nevű apró szirtőr, amely egy nagyon pici és egy nagyon rövid életű faj, tipikusan a dolomitsziklák növénye. És nemcsak a pásztortáskával van rokonságban, hanem a korongpárral és a gallérozó tarsókával is, amiből szintén láttunk jó párat a kopárokon.

Ternyékből kétfélét is megfigyelhettünk, amelyek közül a hegyi ternye az, amely feltehetően a jégkorszakot túlélve maradt itt a sziklákon, és amelynek egyszerű, egyfürtű a virágzata.

A homoki ternye viszont pont ellenkezőleg, a melegebb, Duna menti homokokon terjedhetett el a Kárpát-medencében, és költözhetett fel onnan ezekre a sziklákra. Virágzata is másképp néz ki, elágazóbb, sok kis fejecskéből áll.

A végére egy első ránézésre nem ideillő növényt hagytunk, mivel a sásokat az emberek inkább a vizes élőhelyekhez kötik. Pedig léteznek szárazságtűrő fajok is, mint például a néhány centiméter magas lappangó sás, amely a sekély talajú lejtősztyeppekhez alkalmazkodott.

Érdekessége, hogy ahol megtelepszik, ott elkezdi gyűjteni a talajt, és ezzel élőhelyet teremt más növényeknek. Az a taktikája, hogy először egy zárt csoportot alkot, majd mivel itt legyengül a talaj, elkezd középen kigyérülni, és gyűrű alakban szétterjedni. Kicsit úgy néz ki, mint a gombák boszorkányköre. Majd a gyűrű szétszabdalódik, így lesz belőle újra több kis csomó, majd ezekben kezdődik újra az öngyérülés, és ez így megy tovább.

Láthatjuk tehát, hogy csak a növényeket nézve is milyen fajgazdag ez a hely, és hogy sok fajnak kizárólagos menedékei ezek a dolomitsziklák. Ráadásul mi most csak a kora tavaszi virágokat néztük meg, és az itt élő állatokról se beszéltünk.

Ezek többsége fokozottan védett, ezért jó volna, ha tényleg mindenki betartaná a kutyasétáltatás alapszabályát, hogy pórázon vezessük őket, a páratlan növényvilág megőrzéséért pedig mindig maradjunk a kijelölt utakon, ahogy az a fokozottan védett területeken előírás.