Mindent a vízről – megnéztük az esztergomi Duna Múzeumot

Az Esztergom belvárosában található múzeumnak már az épülete is érdekes. Az 1730-as években épült barokk káptalan ház, egykor a főkáptalan gazdasági hivatala volt. 1790. február 20-án, Bécsből Budapestre tartva a magyar királyi korona és a koronázási jelvények itt töltöttek egy éjszakát.

Az épületben 1973 óta működik a Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi Múzeum. A ma már közkeletű nevén, Duna Múzeumnak nevezett intézmény legújabb kiállítása másfél évig készült, és az eredmény tényleg pazar lett. A sikerhez adott volt a múzeum fenntartójának az Országos Vízügyi Főigazgatóságnak évszázadokra visszatekintő gyűjteménye, mely a muzeális értékű tárgyaktól kezdve a régi térképeken át a páratlan fotógyűjteményig sok-sok szegmensből áll. Ehhez a kivételes alaphoz aztán hozzáadták a legmodernebb múzeumi technikát és kreatív ötletek garmadáját, a végeredmény pedig egy 21. századi, színvonalas kiállítás lett.

Minden érzékszervre hat

A látogatót egy hatalmas vízgép fogadja a lépcsőházban, mely a víz erejének sokféle hasznosítását mutatja be, és gombnyomásra mi magunk is működésbe hozhatjuk azt. Afféle prológusként az első teremben a vízügyi ágazat tevékenységét foglalják össze rövid kis filmeken és néhány jellegzetes használati eszközön keresztül, majd fejest ugrunk a mélyvízbe.

Kitüntetett útirány itt nincs, mindenki úgy és abban az irányban fedezi fel a tárlatot, ahogy neki jól esik. A vízhez kötődő témák mozaikként kapcsolódnak össze, és meglepő távlatokat ölelnek fel. Az egyik folyosón még az első dunai hidak építéséről, a másik teremben már az úszásoktatás történetéről és a balatoni nyarakról olvasgathatunk, majd a klasszikus vízügyes témák következnek ismét, mint az árvíz-és belvízvédelem története.

A kiállításon láthatunk különleges régi fotókat, hallhatunk a témához kapcsolódó verseket, megérinthetjük a Szigetközről készült makett alapanyagát, az izlandi zuzmót, megszagolhatjuk az ásványvizeket, vagyis a kiállítás minden érzékszervre hat. Sőt, van, amit ki is próbálhatunk. Például a pancsolót, ami egy mini vízi játszótér, ahol örvényeket, hullámokat kelthetünk, szökőkutat indíthatunk be, és kis hajókat zsilipelhetünk.

Jó eséllyel ez lesz a kisgyerekek kedvenc terme a múzeumban, hisz itt kedvükre pancsolhatnak. A múzeum többi terme azonban inkább a felnőtteknek szól, de a kisgyerekek is találnak olyan részleteket, amelyek felébresztik a kíváncsiságukat. Itt vannak például szép hajómakettek, az interaktív játékok, és érdekes látványelemek, de persze ezek a felnőttek számára is ugyanúgy érdekesek.

Az én egyik kedvencem egy kabin volt, amelyben úgy érzi magát az ember, mintha egy medence alján lenne. Itt lehet elmélyedni az úszás és úszásoktatás történetében is. Mai szemmel ma már viccesnek tűnnek azok a képek és régi filmkockák, melyek a korabeli úszásoktatást mutatják be.

Lord Byron és gróf Széchenyi

A kiállítás egészére jellemző, hogy rengeteg érdekességet szedtek össze a különböző témákkal kapcsolatban, csak azt sajnálom, hogy nem tudok mindent megjegyezni. Azt például nem tudtam, hogy az egyik első kiemelkedő úszóteljesítmény a költő Lord Byron nevéhez fűződik, aki átúszta a Dardanellákat. De azt sem tudtam, hogy a Duna első állandó hídját Kr.e. 105-ben Traianus római császár építtette a mai Szerbia és Románia határán, vagy, hogy az ország első vízöblítéses WC-je Széchenyi István nagycenki kastélyában volt.

A bemutatott régi fotók számomra a kiállítás egyik legérdekesebb részét jelentették. Ezeket nézegetve igazi időutazás részesei lehetünk. A folyószabályozások során készült képeken láthatjuk azt, ami amúgy hihetetlennek tűnik, hogy a gátakat, a nyílegyenes folyómedreket nem gépekkel hozták létre, ezeket a hatalmas tájátalakításokat kétkezi munkások vitték véghez. Ma Európában nálunk van a leghosszabb, közel 4700 km-es árvízi védvonalrendszer.

Nagyapám is dolgozott kubikusként a Hármas-Körös szabályozásánál, így ez a téma különösen érdekel. Itt tudtam meg azt is, hogy maga a kubikus szó a német Kubikmeter (köbméter) szóból ered, mivel a munkások fizetségüket a megmozgatott föld mennyisége alapján kapták. A folyószabályozási munkálatok Magyarországon 1846-tól 1940-ig zajlottak, az első kapavágást Széchenyi István végezte el Tiszadobon.

Aranymosók és bolgárkertészek

Az egyik kedvencem a vizes mesterségeket bemutató rész volt, ahol megint csak elképesztően érdekes régi fotókat lehet látni. Például a dunai aranymosókról, a vízi világ javaiból élő pákászokról vagy a bolgárkertészekről, akik az 1860-as években jelentek meg nálunk. A magas szintű technikával, új haszonnövényekkel és sajátos módszerekkel dolgozó bolgárkertészek a jobb piacok reményében vándoroltak ki Bulgáriából. Tudásukat azonban féltve őrizték, még idénymunkásként is alig alkalmaztak másokat, nehogy kiszivárogjanak módszereik.

A 19. századig a vízárusok hozzátartoztak a nagyobb városok mindennapjaihoz, ugyanúgy, ahogy a jegesek is. A folyók jegét télen kisebb darabokra vágták, majd földbe ásott, náddal és szalmával fedett vermekben tárolták, és a nyári hónapokban árulták azokat, például henteseknek, cukrászoknak, kocsmárosoknak.

A kiállításon külön szekció foglalkozik a klímaváltozás hatásaival és okaival. Nekem itt kicsit hiányérzetem volt, mert az általános információkon túl jó lett volna még valami mást is olvasni, látni. Az jó ötlet például, hogy a látogatók kiszámolhatják, hogy kb. mennyi vizet használnak naponta, és ez melyik ország átlagos fogyasztásához közelít. A másik terület, amit szívesen láttam volna hangsúlyosabban, az a vizek és a vízpartok élővilága. Van egy tabló a Duna néhány jellemző élőlényéről, de szerintem a téma többet érdemelt volna. Ráadásul a vízügy és a természetvédelem kapcsolata nem mentes a konfliktusoktól, jó lett volna többet megtudni, magyarázó ábrákat látni arról, hogyan gondolkodik, mit miért tesz az ágazat például a hullámterek növényzetével kapcsolatban.

Van miért visszajönni

A Vízeum az a hely, ahová, ha többször jön vissza az ember, akkor is talál újdonságokat. Annyira sok ismeretanyag van a kiállításban, hogy egyszeri látogatás alkalmával egyszerűen képtelenség azt befogadni. Jól is esik a végén egy kicsit beülni a Merengőbe, ahol egy sötét teremben négy kis filmet nézhetünk meg. Bár az egyik kicsit kilóg a sorból, az ember környezetpusztítását bemutató animációs film. Sajnos nagyon igaz, és jellemző korunkra az, amiről a film szól, de a maga nemében nagyon felkavaró is, épp ezért kicsi gyerekeket lehet, hogy érzékenyen érint. A kiállítás készítőinek azonban épp ez volt a szándéka, hogy elgondolkodtassanak és beszélgetésre ösztönözzenek a film bemutatásával.

A végén még benéztem a múzeum látványtárába, ami az Országos Vízügyi Főigazgatóság hatalmas gyűjteményének legérdekesebb darabjait mutatja be. Itt régi térképeket és képeslapokat is nézegethetünk. Ezek között böngészve, nagy meglepetésemre szülőfalum régi képeslapjára is ráakadtam. Ez számomra egyfajta szimbolikus momentumként is jellemzi az egész intézményt, ahol a bármelyik pillanatban hihetetlen érdekességekre bukkanhat az ember.

A cikk 2020 februárjában jelent meg.