A szelíden hullámzó Alsó-Kemeneshát és a Rába-völgy vidékén járva egy nem mindennapi forrásra bukkanhatunk, amelynek foglalását egy jellegzetes, kupolás építmény adja. Falán egy rövid felirat árulkodik tragikus múltjáról, de a teljes történet megismeréséhez el kell látogatnunk a szomszédos Ostffyasszonyfára, illetve több mint 100 évet kell visszamennünk az időben.
A foglalásának századik évfordulóján – 2015-ben – felújított Kalapos-kutat a Sárvárt és Sitkét összekötő Országos Kéktúra útvonaláról leágazó kék rom turistajelzésen érhetik el a természetjárók. Kevesen ismerik ezt a csendes, félreeső helyet, valamint az innen 10 km-re fekvő ostffyasszonyfai hadifogoly-temetőt, amely helyszínek közösen regélnek az Osztrák–Magyar Monarchia egykori legnagyobb hadifogolytáboráról.
A hadifogolytábor szó hallatán mindenkinek egyből borzalmas körülmények, megaláztatás és szenvedés jut az eszébe, holott az egykoron itt fogva tartott szerb, orosz, ukrán, román és olasz katonák életkörülményei ennél sokkal összetettebb képet festettek.
Tény, hogy a Kalapos-kutat nélkülöző hadifoglyok építették, ahogy a közeli barakktábort is, ahol aztán négy év leforgása alatt tízezernél is többen vesztették életüket, de kegyetlenkedésről vagy kínzásról az itt történtek kapcsán még ennek ellenére sem beszélhetünk. Mi is történt itt akkor egészen pontosan?
Tömegek háborúja
Az 1914-ben kitört I. világháború résztvevői – a központi hatalmak és a velük szemben álló antant – kezdetben szentül hitték, hogy gyors offenzívával mindössze pár hónap alatt legyőzhetik ellenfeleiket. Nem így történt, s a háború csakhamar világméretűvé terebélyesedett: korábban sosem tapasztalt mértékű, négy évig tartó pusztítást hozott az emberiségre.
A megszámlálhatatlan sebesült és halott mellett a hadifoglyok létszáma is elképesztően nagy volt. Sitke és Ostffyasszonyfa határában a háború végéig 160 ezernél is több fogoly fordult meg, hazánk területén ugyanakkor nem ez volt az egyetlen hely, ahol ellenséges katonákat őriztek.
Az egykor Esztergom határában fekvő kenyérmezői táborban például 1918-ig 120 ezer foglyot regisztráltak.
Képzelhetjük, hogy ennyi ember őrzése és ellátása mekkora terhet róhatott a hátországra, amelynek saját katonái is gyakran nélkülözni voltak kénytelenek. Ennek ellenére a fogolytáborokban is igyekeztek emberhez méltó állapotokat teremteni, de a legtöbbször ezek az intézkedések sem tudtak gátat szabni a kolera-, a tífusz- és a spanyolnáthajárványnak.
Egy tábor születése
A Vas megyei Kissitkére már 1914. szeptember 17-én megérkeztek az első fogolyszállítmányok. Kezdetben a sitkei állomás közelében fekvő Kurczonmajor területén, ideiglenes sátortáborban helyezték el a folyamatosan érkező szerb és orosz foglyokat. Ekkor még az volt az általánosan elterjed vélekedés, hogy mire ősszel lehullanak a falevelek, vége lesz a háborúnak, ezért a katonai vezetés nem is létesített komolyabb infrastruktúrát a tábor lakói számára.
A foglyok ivóvizét és tisztálkodási lehetőségét a közeli forrás biztosította, amely fölé csakhamar „kalapot emeltek” – így lett a neve Kalapos-kút –, azaz rendesen kiépítették, hogy megvédjék vizének tisztaságát. A hideg beálltával és az egyre növekedő létszám miatt a foglyok földbe vájt kunyhókba kényszerültek, ebből kifolyólag pedig a fogva tartás körülményei is romlani kezdtek. Hamar betegségek ütötték fel a fejüket, bekövetkeztek az első halálesetek.
Az ország legnagyobb hadifogolytábora – Ostffyasszonyfa
1916 januárjára már szörnyű állapotok uralkodtak a kissitkei szükségtáborban. A foglyokat a kolera és a tífusz tizedelte, és az ellenőrzést végző Vöröskereszt megállapította, hogy a fogvatartottak elhelyezése nem megfelelő, ezért sürgős intézkedéseket kell végrehajtani a körülmények javítására. A katonai vezetés még ebben a hónapban felszámolta az eleinte ideiglenesnek szánt, csak néhány hónapra létrehozott kissitkei tábort, és az utolsó kétezer orosz hadifoglyot is átszállították a Sitkétől pár km-re északkeletre fekvő, 1915 májusától már fokozatosan épülő ostffyasszonyfai hadifogolytábor 1. számú barakktáborába.
Az új, lényegesen komfortosabb tábor 251 katasztrális hold kiterjedésű volt, 14 km-es kerületével rövid időn belül a Monarchia egyik legnagyobb barakkvárosává vált. A táborhoz tartozott még egy kétszer ekkora szántóterület is, ahol a foglyok maguk számára termelték meg az élelmiszert.
Tábori körülmények
A kissitkei nyomorúságos állapotokat össze sem lehet hasonlítani az ostffyasszonyfai végleges tábor körülményeivel. Miután a részben foglyokkal megépíttetett barakkváros elkészült, lakói teljesen kiforrott napirend szerint élték mindennapjaikat. A legtöbben mezőgazdasági munkát végeztek, ráadásul nem csupán a tábor területén, sokukat ugyanis a hadba vonult férfiak pótlására a környék földjein foglalkoztatták.
Aki értett valamilyen mesterséghez, azt beosztották egy műhelybe, ahol elsősorban a tábor ellátását biztosító foglalkozásokat űztek.
Egy nagyvároshoz hasonlatosan itt is volt suszter, bodnár, szabó, lakatos és asztalos, illetve számos más szakember, akik tevékenységükkel a hatalmas tábor önfenntartását szolgálták. Érdemes külön megemlíteni, hogy a tábornak saját pénze volt, a foglyok pedig fizetést kaptak a munkájukért. Rendelkeztek továbbá sertéshizlaldával, vágóhíddal, földbe épített hűtőraktárakkal, valamint villanyárammal ellátott épületekkel, ami ebben a korban kifejezetten modernek számított. Egy-egy legénységi barakképület hossza 31,5 m, szélessége 10 m volt, amelyekben két kályha is helyet kapott.
Összesen 197 ilyen faépületet emeltek, amelyek kettős deszkafalúak és szigeteltek voltak, és amelyeket gyakran meszeltek és fertőtlenítettek a tisztaság megőrzése és a betegségek megelőzése érdekében. A tábort eleinte 55 ezer hadifogoly részére tervezték, de később a foglyok létszáma jóval meghaladta a normál befogadóképességet. Így történhetett, hogy egy-egy barakkban kezdetben 60, majd idővel akár 120 ember volt elhelyezve emeletes ágyakon. Az óriási fogolyváros „szállítmányozási igényeit” az ostffyasszonyfai vasútállomásról kiágazó szárnyvonal elégítette ki, amely a tábor területén négyfelé ágazott szét.
Higiénia és a megállíthatatlan járvány
A tábor parancsnoka Schön Árpád ezredes volt, aki – hogy elejét vegye a kissitkei állapotok kialakulásának – mindent igyekezett megtenni a kórságok megelőzésének érdekében. Nem csupán a barakkok rendszeres fertőtlenítéséről volt szó, az őrzők a tábor tisztavíz-ellátásáról is gondoskodtak: a három kút szolgáltatta vizet motorok segítségével víztoronyban tároltak. A szennyvizet 3,7 km hosszúságban kiépített, fedett csatornarendszeren keresztül vezették a Rábába, amelyet több helyen kokszos derítő szakított meg, hogy a szennyvíz már lényegében szűrt állapotban érkezzen a folyóba.
Rendszeresen vizsgálták a foglyok egészségi állapotát, kórházat létesítettek számukra, ahol orvosi kezelést kaptak, ha megsérültek vagy lebetegedtek, de az elharapózó járványok ellen sajnos szinte lehetetlen volt védekezni egy ilyen zsúfolt helyen.
Hónapról hónapra és évről évre gyarapodott a tábor lakóinak létszáma. Egyre rosszabb, sokszor teljesen legyengült állapotban érkeztek a hadifoglyok, akik az elhúzódó háború lövészárkaiban embertelen körülmények között senyvedtek. Sokan már a fogságba kerülésük előtt megbetegedtek, és eleve ilyen állapotban érkeztek a gyűjtőtáborokba. Mindezzel együtt 1917 januárjáig az ostffyasszonyfai táborban az elkülönítéseknek és a kezeléseknek köszönhetően nem voltak jellemzőek a tömeges megbetegedések, ezért a halálozási adatok sem voltak kirívóak. Ne feledjük, ekkoriban sok kórságra még nem létezett hatásos gyógyszer.
Elszabaduló járvány
Az ostffyasszonyfai állapotok akkor fordultak rosszra, amikor az osztrák vezetőség egy nemzetközi jelentésnek köszönhetően hírül vette, hogy Romániában a magyar hadifoglyokat halálra éheztetik, az embereknek jártányi erejük sincs, éhségükben pedig kénytelenek füvet legelni. Ezt követően a tábor vezetése ugyanilyen elbánásban részesítette a román foglyokat, fejadagjukat lecsökkentette, de a munkát ugyanúgy megkövetelte tőlük.
Ennek eredményeként a románok kis idő múlva megkapták az éhtífuszt: a halottak száma 20–80 volt naponta. A tífusz terjedését már az elkülönítés sem akadályozta meg, így átterjedt a magyar őrség tagjaira is, akik szintén belehaltak a fertőzésbe. A büntetésnek szánt intézkedést pár hónappal később visszavonták, ám a járvány még jó ideig tizedelte a táborlakókat. A ma is látható 6000 négyszögöl területen kialakított fogolytemetőben egyre csak sokasodtak a faragott emlékkövek, ahol a különböző nációk katonái külön-külön parcellában lettek elhelyezve, általában katonai tiszteletadás kíséretében. Az őrséget ellátó magyar katonákat is ide temették el.
Szökések és ellentétek
Körülbelül 8 ezer főre tehető azon foglyok száma, akiknek engedélyezték a környező településeken a kihelyezett munkavégzést. Ezek az emberek általában ételért és szállásért cserébe dolgoztak, és alapvetően elégedettek lehettek a helyzetükkel, hiszen ők sokkal nagyobb szabadságot élvezhettek táborlakó társaraikkal szemben, nem fenyegette őket a halálos járvány, és rendszerint a nyelvi nehézségek ellenére is jó viszonyt alakítottak ki a helyiekkel.
Sokan a háború végén itt maradtak, letelepedtek és megházasodtak. A táboron belüli rossz állapotok különösen a járvány kitörése után kezdtek elharapózni: visszaélések, lopások, szökések. Egyre többen kezdtek kijárni, kiszökni a táborból, hogy élelmet, értékeket lopjanak. Feltúrták a parasztok veteményeseit, kifosztották a pincéket, idővel pedig a csapatosan járó foglyok már nem tartottak a helyiektől, akik egyre jobban féltek az elvadult idegenektől.
A táborban kialakult rossz állapotok miatt a nemzetek közötti ellentétek is kiéleződtek. Az olaszok nagyon önérzetesek voltak, a szerbek nem szívlelték a románokat, a románok pedig ellenséges viszonyban voltak az 1917 elején érkezett 210 fő csángóval. Mindennek az lett a következménye, hogy a csángókat áttelepítették a kisbéri állami méntelepre, ahol rendes elhelyezésükről, sőt a művelődésükről is gondoskodtak, legtöbbjük ugyanis analfabéta volt. Gróf Tisza István szerette volna az írástudatlan csángókat Magyarországon véglegesen letelepíteni, de az ez ügyben írt kérvényét a bécsi udvar elutasította.
A tábor feloszlatása
Az 1918-ban megkezdődött hadifogolycserék következtében a tábor lakóinak létszáma fokozatosan csökkent, majd az őszirózsás forradalom után egyre inkább bomladozni látszott a fennálló rend. A következő év márciusa eseményeinek hatására először a parancsnokság hagyta el a tábort, majd a katonaság, így a Tanácsköztársaság megalakulásának idejére már csak nagyon gyenge őrség felügyelte a foglyokat.
1919 tavaszán megkezdődött a tábor kiürítése, a foglyok hazaszállítása, ami elég vontatottan ment a vesztes háborút követő nehéz időkben. A Tanácsköztársaság bukása után a tábor teljesen kiürült, berendezéseit kisebb-nagyobb tételekben árulták különböző vállalkozásoknak. Egy évvel később jóformán már semmi nem maradt abból az épületegyüttesből, ahol négy év leforgása alatt 160 ezer ember megfordult.
Támadás a tábor ellen
Ki gondolná, hogy egy fogolytábor őrségére nem a fogvatartottak, hanem a lakosság jelent veszélyt?
1918 novemberében kétszáz sárvári és környékbeli lakos indult az ostffyasszonyfai hadifogolytábor kifosztására, amely ekkor már csak csekély őrséggel bírt. A kincstári javakat széthordani akaró, követelőző csőcseléket csak a gépfegyverrel kiérkező celldömölki nemzetőrség tudta megfékezni.
A katonák kénytelenek voltak használni a fegyvereiket, aminek következtében egy asszony életét vesztette, illetve többen megsebesültek. A fosztogatás felderített elkövetői közül 86 személyt tartóztattak le. De vajon mit is akartak voltaképpen ezek a felbátorodott civilek? Schön Árpád táborparancsnok jelentéséből kiderül, hogy a tábor raktáraiban 120 vagon felhalmozott készlet (ruha, cipő, ágynemű, fa, szén stb.) volt, amely értékes zsákmányt jelentett volna bárki számára.
A temető napjainkban
A teljesen megsemmisített táborból ma csupán a csatornarendszer egy részét és a derítőgödröket lehet felfedezni. Ezzel szemben a temető napjainkban is méltó módon őrzi a halottak emlékét. Jelenlegi, rendezett arculatát az 1930-as évek elején kapta, ami elsősorban Gerlits Elek celldömölki járási főszolgabíró áldozatos és kitartó munkájának köszönhető. A díszes vaskaputól szépen gondozott, egyenes út vezet a kis földhalmon álló központi obeliszkig.
Az elágazó, kavicsos utak az egyes nemzetek feliratos obeliszkekkel jelölt parcelláihoz vezetnek. A zöld pázsit és az örökzöldek ölelésében katonás rendben elhelyezett, katonai jelvénnyel és azonosító számmal ellátott, puritán emlékkövek sorakoznak. Az obeliszkek felirata alapján 5401 hős – 718 olasz, 4337 román, 333 orosz, 13 szerb – nyugszik a jelölt sírokban, illetve megközelítően 5000 elhunytat helyeztek el tömegsírokban. A számok drámainak hatnak, de a tábor történetét ismerve tudhatjuk, hogy nem a foglyok megsemmisítése volt a cél, és sok szerencsétlen tényező következtében veszett oda annyi ember.
Ezen a helyen az 1930-as évektől kezdődően a második világháborúig rendszeresen tartottak katonai megemlékezéseket az érintett országok tisztjeinek részvételével.
A háború után a temető elhagyatott lett, és az elburjánzott növényzet teljesen benőtte a területet. Az elhanyagolt temetőt a teljes pusztulástól a Vas Megyei Temetkezési Vállalat mentette meg. 1986 óta újból gondozzák a parkot és a sírokat, és szerencsére ez napjainkban sincs másként, a rendszerváltás óta pedig minden évben megemlékezéseket tartanak. A hadifogoly-temető látogatásához az ostffyasszonyfai önkormányzatnál kell előzetesen bejelentkezni, ahol kérésre kísérőt is biztosítanak a bejáráshoz.
A cikk a Turista Magazin 2020. szeptemberi számában jelent meg.
