Létezik egy olyan hely Törökországban, ahol minden VAN, és ez nem költői túlzás: a tartománynak, a tónak, a városnak is ez a neve. A környék felfedezésére egy hét is kevés, rengeteg az élmény és a látnivaló, no meg az érdekesség: itt nemcsak a halak, de a vonatok és a macskák is úsznak.
Egy igencsak mély tómeder
Törökország keleti csücske különleges tavat rejt. A vulkáni tájon a magasba emelkedő hegycsúcsok között 1650 méteren, egy lefolyástalan medencében jött létre a türkiz és kék színben játszó vízfelület, aminek nincs kapcsolata a környék folyóival vagy a tengerrel. Érdekesség, hogy a helyiek nem tónak, hanem tengernek hívják (ugyanúgy, ahogy mi, magyarok a Balatont magyar tengernek). Nem véletlenül, mivel a benne lévő víz csak párolgással és elszivárgással tud távozni, az ásványi sók koncentrációja egyre magasabb, így a vize változó mértékben sós, illetve karbonátokban igencsak gazdag.
A Van-tó, vagy török nevén Van Gölü első pillantásra nem tűnik nagynak, hiszen bárhonnan látható a túlpart, mégis több mint háromszázszor annyi víz fér bele, mint a Balatonba. A titok a mélységben rejlik: a 120 km hosszú, 80 km széles meder legmélyebb pontja 457 méternyire van a vízszint alatt. Ez az óriási víztömeg a leghidegebb időben sem fagy be.
Két és fél spéci állat, meg némi legenda
Ezt a különleges környezetet nem sok élőlény szervezete tudja tolerálni. Emiatt a tóban kizárólag egyetlen halfajta, a Van hal, avagy a helyiek által „gyöngyhalnak” nevezett gyöngymárna, az Alburnus tarichi képes megélni. A faj az egész világon egyedül ebben a tóban található meg.
A másik érdekes állat a házimacskára hasonlító Van macska, ami egyedül Van tartományban fordul elő. Jellemzője a gyakran felemás, sárga-kék szempár, az időnként vörös foltokkal mintázott fehér szőr, valamint az a szuperképesség, hogy
nem viszolyog a víz puszta gondolatától, mint a legtöbb macskaféle, hanem előszeretettel úszik benne.
A helyiek szerint a tóban él egy óriási szörny, aminek létezésére (talán nem fogunk meglepődni) nem találtak bizonyítékot. A legendás lénynek Van városában szobrot állítottak, sőt, számtalan vers, dal, regény született róla. Egy másik legendáról azonban kiderült, hogy igaz: sokáig csak emlegették, hogy a Van-tó mélyén egy elfeledett város rejtőzhet. Egészen addig nem fektettek energiát a víz alatti kutatásba, amíg a Van Yüzüncü Yıl egyetem lelkes régészcsapata expedíciót nem szervezett, hogy szétnézzen a mélyben. A búvárok egyszer csak falakra bukkantak a víz alatt, amik feltételezhetően az urartui kultúrában épültek, nagyjából 3000 éve. Ekkor a vízszint még jóval alacsonyabban állt a lefolyástalan medencében, az épületmaradványok idővel fokozatosan kerültek a tó alá.
Nem legenda: az úszó vonat
A Törökországból Irán felé tartó vasútvonal Tatvan városánál mintegy „beleütközik” a hegykoszorúval körülvett Van-tóba. A vonatok továbbhaladását frappánsan úgy oldották meg, hogy
sínpárokat fektettek az óriási kompok aljára,
amelyekre egyszerűen ráhajt a vonat. Ezután a komp nagyjából 4 óra alatt átszállítja őket (kamionokkal, autókkal és turistákkal együtt) a tó túlpartjára, Van városáig, ahonnan átgördülve a szárazföldi sínekre már akadálytalanul zakatolhatnak tovább Irán felé. Ha szeretnénk az óriási tó és a vizében tükröződő hegyvonulatok látványában gyönyörködni, érdemes kipróbálni Törökország legnagyobb kompját. Azzal azonban nem árt számolni, hogy a nagy teherforgalmat bonyolító járat menetrendje nem fix, hanem a rakományhoz igazodik. Amíg a kompra várunk, a móló melletti panorámás parkban érdemes tenni egy sétát.
A szerelmesek szigete
A tó legnagyobb szigetét hajóval közelíthetjük meg. Három, karakterében teljesen eltérő állat él itt. Az egyik a sziklákat fehérre pettyező és a levegőben köröző sirálycsapat, jellegzetes hangeffektekkel. A templom felé vezető úton biztosan találkozunk jó néhány ráérősen cammogó teknőssel, de ha figyelmesen nézelődünk, akkor a tájba olvadó, az aljnövényzetben fürgén cikcakkozó vadnyulakat is megpillanthatjuk.
Az Akdamar-sziget legjellegzetesebb fája a mandula. Ha sikerül a virágzásra időzíteni a látogatást, szinte giccsbe forduló, mesebeli látvány fogad minket a rózsaszínben pompázó szigettel, a türkizkék vízfelülettel és a rajta tükröződő távoli, havas Süphan-hegy vonulataival.
A délkeleti részen álló Szent kereszt-templomot (örményül: Surb Chatsch) jóval a törökök érkezése előtt, a 10. század elején Örményország királya, Gagik I Artsruni építtette. Ha belegondolunk, hogy a földrengésektől gyakran megtépázott tájon már háromezer éve áll, megemelhetjük a kalapunkat az örmények előtt. Nem csoda, hogy az UNESCO világörökségi listájára is felkerült.
Bámulatos az építők leleményessége. Kezdjük mindjárt azzal, hogy az igen szűkre tervezett, alacsony bejárati ajtó kicsit sem véletlen: ahhoz, hogy belépjünk rajta, mélyen le kell hajolnunk. Pont ez volt a cél: aki betér a szent helyre, akarva vagy akaratlanul, de
hajtson fejet Isten előtt, mielőtt a házába lép.
Az épület belsejében, a templomtér négy sarkánál speciálisan kialakított mélyedések rejtőznek, amik azt a célt szolgálják, hogy a hang tökéletesen terjedjen minden irányba. Óriási élmény volt megtapasztalni, amikor megszólaltam az épület központi részén. Mintha mikrofonba beszéltem volna, a hangom felerősítve bezengte az egész teret. Így érték el régen, hogy a papnak ne kelljen kiabálnia, mégis mindenki tisztán értse a szavát.
A sziget elnevezéséhez egy legenda kapcsolódik, ami szerint Tamar, az itt lakó örmény hercegnő beleszeretett egy egyszerű legénybe. Találkozni csak titokban, az éj leple alatt tudtak. A lány fáklyával világított szerelmének, aki a fényt követve átúszott hozzá a szigetre. Amikor az apa rájött a titkos randevúkra, bosszút forralt, és egy viharos napon, amikor Tamar a kedvesét féltve nem adta le a megbeszélt jelet, az apa a katonáit kényszerítette a fáklya meggyújtására. A szerelmes fiú az apró fényfolt láttán a körülményekkel mit sem törődve a hullámokba vetette magát, ám a katonáknak kézről kézre kellett adniuk a fényforrást. A vihar sötétjében a sziget körül úszó ifjú ereje végül elfogyott, de utolsó lélegzetével még felkiáltott: Ah, Tamar! Ah, Tamar…! A történet tragédiával végződött: az erejét vesztett legény holtan sodródott partra, ezt látva a lányt is elemésztette a bánat. Az utolsó „Ah, Tamar” kiáltások miatt lett a sziget neve Akdamar.
3000 éves titkok
Van város peremének óriási sziklakolosszusán terpeszkedik a közel 3000 éves Van-erőd (Van Kalesi), ami szintén szerepel az UNESCO világörökségi listáján. Az építmény Sardurihoz, Urartu királyának nevéhez köthető, aki Kr. e. 840 és 825 között építtette. Idővel az urartui királyság közigazgatási és védelmi központjává vált. Megdöbbentő látni a tökéletesen simára csiszolt, gigászi kőtömböket, amik a falakat alkotják. Nehéz elképzelni, hogy ezeket a több tonnás kolosszusokat hogyan cipelték fel a hegyre, és emelték egymás tetejére. Egyesek szerint a talajra helyezett hengeres pálcikákon görgetve, kötelekkel húzva szállították őket.
A helyszín tökéletes példaként szemlélteti az urartui építkezés jellegzetességeit. Az uralkodói épület ideális helyszínét alapos terepszemlével választották ki. Kerestek egy hegyekkel körülvett, lapos, termékeny fennsíkot, aminek a központi részén egy környezetéből jócskán kimagasodó, fix alapot adó szikla állt. Erre került a királyi lak, ahonnan a környéket kiválóan szemmel lehetett tartani. A falak között lakó uralkodó családját és a katonákat a síkságon letelepedő, földet bérlő falusiak bőségesen ellátták a szükséges élelemmel, akik cserébe védelmet, biztonságot kaptak.
Érdemes felkeresni és szemügyre venni az úgynevezett sztéléket, vagyis azokat az óriási, laposra csiszolt kőtáblákat, amikbe ékírásos jeleket véstek az urartuiak. A puha kőbe faragott, balról jobbra olvasandó, háromszögszerű írás (ami mellesleg a Gilgames-eposzt is megörökíti) fordítói érdekes jelenséget figyeltek meg: minden egyes feljegyzés pozitív hangvételű. A negatív dolgok helyett mindig a „napos oldalt” írták le. Persze az írásokat vizsgáló történészek arra is rávilágítottak, hogy időnként túlzásba estek, például amikor egy-egy uralkodójukat a világmindenség királyának nevezték.
Kényelmes útvonalon félórányi sétával kapaszkodhatunk fel a hosszan elnyúló hegygerinc tetejére, ahonnan nem csak a romokat vehetjük szemügyre. A csúcson a török zászló mellől csodaszép kilátás nyílik a lábunk alatt elterülő Van városára, és a mögötte magasodó Erek-hegyre. A másik irányba nézve a Van-tó víztükrének szélén látjuk az „úszó vasút” tóig vezető sínpárját.
A tájba hosszú, határozott csíkot rajzol az építészeti különlegességként számon tartott, több mint 70 km-es Menua-csatorna. Ez Anatólia egyik vízmérnöki csodája, ami a megépítése után több mint 2500 éven át működött tökéletesen. Az 1950-es években egy kisebb felújítást végeztek rajta. Napjainkban is ez látja el Van városát vízzel, sőt a közeli területek öntözésére is használják.
Egy kiállítás, ahol a fény vezet
Az erőd tövében egy meglehetősen modern, kívül-belül fekete épület áll. A Régészeti és Etnográfiai Múzeum (Van Müzesi) a Van városában megforduló civilizációkat mutatja be. A téma száraznak tűnik, de bent misztikus hangulat fogad, figyelmünket fényfoltok csalogatják látnivalóról látnivalóra – nekem az volt az érzésem, mintha egy elvarázsolt időutazáson vennék részt.
Az elejétől végéig érdekfeszítő tárlaton élethű viaszfigurák sokaságával illusztrálták a régi korokat, számtalan jeleneten keresztül bontakoznak ki az uralkodók és az őket kiszolgáló faluközösség mindennapjai. Bepillanthatunk a fegyverkezés és a csaták világába, a korabeli temetkezésbe éppúgy, mint az állattartók, földművelők, kézművesek, valamint az uralkodókat kiszolgáló személyzet mindennapjaiba, vagy a vallásba, ahol az időjárásnak, a Holdnak, a termőföldnek és győzelemnek is külön istene volt. Nem csoda, hogy a használati tárgyakon sárkányok, különféle szörnyek, fantáziaállatok jelentek meg.
Ha kíváncsi vagy a közeli, legendás Ararát hegyre is, ide kattintva tovább kalandozhatsz Törökország tájain.
