Most kell odafigyelni a kaktuszokra, hogy később ne okozzanak bajt

Az ország egyik legnagyobb kaktuszállománya a Bács-Kiskun megyei Kunbaracs közelében található. És itt nem egy dísznövényekkel teli kertről van szó, a növények egy kiskunsági legelőn élnek. Valaki valamikor régen kidobhatott itt pár tövet, és mivel ezek a medvetalpkaktusz fajok jól bírják a magyar telet, hisz őshazájukban, Észak-Amerikában is hasonló szélességi fokon élnek, vígan szaporodnak. Október közepén kaktuszirtó akciót szerveztek a területen. Az egyik szervezővel, a hazánkban terjedő idegenhonos növények kutatójával, Csecserits Anikóval az Ökológiai Kutatóközpont munkatársával beszélgettünk.

Megunták, kiültették, ott hagyták

Kaktuszt irtani nem egyszerű, és nem is egyszeri feladat, mivel a növények egy-egy ott maradt kis darabról képesek újra kihajtani – mondja Anikó. Épp ezért a területet az irtás után még hosszú évekig kell monitorozni. A Vértes egyik sziklagyepén például öt éve fedezték fel a kaktuszokat az ott élő őshonos és értékes növények között, és hiába irtják azokat a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság munkatársai, évről évre akadnak túlélők és azokból felnövő új növények.

Az általános vélekedésekkel szemben, ott, ahol elég száraz és jó vízáteresztő-képességű a talaj, a hidegtűrő füge-vagy más néven medvetalpkaktuszoknak (Opuntia fajok) a komoly téli mínuszok sem ártanak.

Eddig nálunk mintegy 15 faj kivadulását észlelték. Egy helyen általában egy vagy két faj van jelen, néhány tővel, de például a Pilisben, egy sziklagyepen 13 fajt számoltak össze. Itt – és a legtöbb helyen – szándékos kiültetés nyomán kerülhettek ki a kaktuszok, máshol kertekből, tanyákról „léptek meg” a növények, és vannak olyan állományok, amelyeknek az alapját jó eséllyel zöldhulladékkal kikerült kaktuszok jelentik.

Ez utóbbi állományok is bizonyítják, hogy zöldhulladék természetbe való kihelyezése rossz gyakorlat, és a megunt kaktusz problémáját nem lehet azzal megoldani, hogy kidobjuk azt a falu szélén, mert a kaktuszok letört, elvágott darabokból is újra tudnak éledni. Épp ezért kell a kiszedett kaktusztövek elhelyezésére is odafigyelni, ezek a medvetalpkaktusz fajok ugyanis nagyon szívósak, a leglehetetlenebb körülmények között is új erőre kaphatnak. Anikóék a mostani irtás során kiszedett kaktuszokat komposztálják, a siker érdekében azonban némi óvintézkedést is kell tenni.„Vastag avarréteggel kell betakarni a kaktuszokat, mert a fénytől elzárt, nedves, hűvös környezet az, amivel már nem tudnak mit kezdeni.”

Van, ahol már komoly problémát jelentenek

Bár itt, Kunbaracson egyelőre csak néhány négyzetméternyi területet foglalnak el a kaktuszok, de az irtásukkal nem érdemes túl sokat várni, mert ha elszaporodnak, már nagy gondot tudnak okozni, ahogy azt például Horvátország, Bulgária vagy Spanyolország példája is jól mutatja.

„Ezeken a helyeken is főleg a mechanikai védekezés a jellemző, vagyis kivágják, kiszedik a növényeket, de ha ezt tíz hektáron kell elvégezni, az már azért komoly erőforrást igényel. Van, ahol vegyszeres irtást is alkalmaznak, és van, ahol biológiai védekezéssel próbálkoznak, vagyis behoznak egy olyan fajt, amely a kaktuszok őshazájában kordában tudja tartani a növények terjedését.”

Spanyolországban a közönséges fügekaktuszt (Opuntia ficus-indica) termesztik is, amelynek a termése nálunk is kapható. És ha maradunk még egy pillanatra a kaktuszok gasztronómiai vonatkozásánál, akkor érdekességképpen elmondjuk, hogy van, ahol nemcsak a termést, de a kaktuszok fiatal hajtását is eszik, például Mexikóban. Ezzel kapcsolatban Anikónak is vannak tapasztalatai. „Én magam készítettem el köretként, blansíroztam a kaktusz hajtását, de nekem kicsit nyálkás, mert sok nedvesség van benne. Lehet, hogy még fejlesztenem kell a technikámat, de nekem a krumpli egyelőre még jobban ízlik.”

Ausztrália küzdelme a fügekaktuszokkal

És most tegyünk egy röpke kitérőt térben és időben is jó messzire, a bolygó túlfelére, a 18. századi Ausztráliába.

A szigetország „kaktusztörténelme” különösen tanulságos, és meglepő módon egy rovarral kezdődött. A közönséges fügekaktuszokon él ugyanis a bíbortetű (Dactylopius coccus) nevű rovar, amelynek testéből készül a legjobb minőségű, természetes eredetű vörös festékanyag, a kármin. Már a közép-amerikai indiánok is használták azt, aztán jöttek a spanyol hódítók, és gyorsan felismerték a festékben rejlő lehetőségeket. Hamarosan Európa elsőszámú kármin-beszállítói lettek. Később az angolok is szemet vetettek a jól jövedelmező kármin-piacra, és a szubtrópusi gyarmatokon belevágtak a kaktusztermesztésbe.

A fügekaktuszok azonban könnyen szaporodnak, szívósak, a telepesek nem tudták kontroll alatt tartani a növények terjedését, és alig egy évszázad alatt a kaktuszok több millió hektárnyi területet tettek gazdálkodásra alkalmatlanná.(Ebben a cikkben még több elképesztő felvételt láthattok a kaktuszok inváziójáról.)

Elkezdődött a kétségbeesett küzdelem a kaktuszok ellen, 1901-ben Queensland kormányzója 5000 fontot ajánlott fel annak, aki feltalál valamilyen hatékony módszert az irtásukra. Próbálkoztak mindennel, mechanikai módszerekkel, kemikáliákkal, majd a biológiai védekezés felé fordultak. 1925-ben behozták a Dél-Amerikában honos Cactoblastis cactorum nevű molylepkét, ami végre el tudta érni az ausztrál kaktuszállományok összeomlását, és ennek köszönhetően több millió hektárnyi föld vált újra művelésre és legeltetésre alkalmassá. A lepkének még egy emlékművet is emeltek Queenslandben.

A sikeren felbuzdulva más országok is megpróbálkoztak a módszerrel, ahol a fügekaktuszok terjedése szintén gondot okoz. De egy idegenhonos faj ide-odatelepítése nem veszélytelen, ahogy azt már számos esetben láttuk. Miután a Karib-szigetekre is bevitték, a molylepke- a gyorsan terjedő és gondot okozó fügekaktuszok mellett- rákapott más kaktuszfajokra, és jelentős károkat kezdett okozni. Vagyis egy korábbi probléma megszűnt, de lett helyette egy másik.

A kaktuszok titkai

Vajon milyen tulajdonságai teszik ennyire ellenállóvá, életképessé ezeket a nálunk meghonosodott kaktuszokat, hogy bárhová is kerülnek, hamar otthon érzik magukat?

„Esetünkben az egyik kulcs az, hogy egy kaktusznak nagyon más tulajdonságai vannak, mint a mi őshonos fajainknak. Pozsgás növény, elhúsosodott szárában tudja tárolni a vizet. Ráadásul a vízmegtartó képessége is nagyon jó, vastag bőrszövetével lezárja magát, és nem párologtat a nagy melegben” – magyarázza Anikó. „Ami szintén nagyon fontos, hogy a kaktuszok másképp fotoszintetizálnak, mint a legtöbb őshonos fajunk. Ők éjjel dolgoznak leginkább, ami nagyon víztakarékos módja a fotoszintézisnek, és nagyon hatékony, akkor, amikor spórolni kell a vízzel és meleg van. Ez viszonylag ritka a hazai flórában, pár szintén pozsgás varjúháj-féle csinálja még.

Magyarországon egyelőre nem vizsgálták még azt, hogy bármilyen állat eszi-e a kaktuszok termését, Anikó elképzelhetőnek tartja, hogy talajlakó kisemlősök már felfedezték azt magunknak.

„Amerikában a medvetalpkaktusz termését jó pár állatfaj eszi, például a prérifarkasok és a szárazföldi teknősök. A kaktuszok magja viszonylag nagy, vastag maghéjjal, aminek megbontásához savas közeg kell. Például egy emlős gyomra. Valószínűleg a kaktuszok alkalmazkodtak ahhoz, hogy a prérifarkas megeszi termést, a gyomrában felpuhul a maghéj, majd a mag a prérifarkas ürülékében ki tud csírázni. Ha ugyanez megtörténik a rókával, akkor ő nyert. Az állatok ugyanis azzal, hogy nagy távolságokat tesznek meg, segítik a növények terjedését.”

A korai megelőzés mindig egyszerűbb és olcsóbb

A kaktuszokat itthon egyelőre még nem nevezhetjük inváziós növénynek, de Anikó szerint annak kapujában vannak már, ráadásul az egyre melegebb időjárás miatt nő a terjedési képességük. És ha egy faj máshol már invázióssá vált, akkor nyilvánvaló, hogy egy hasonló környezetben is azzá tud válni.

Létezik egyébként egy Európai Uniós szabályozás, amelynek célja, hogy megelőzze azon fajok terjedését, amelyek valahol már invázióssá váltak. „Azok ellen a növényfajok ellen, amelyek rajta vannak ezen a listán kötelező lenne védekezni, nem lehet például kereskedni velük és nem lehet botanikus kertben sem tartani azokat. Ezen a listán rajta van például a nálunk is jelentős területeken terjedő közönséges selyemkóró vagy a brazil óriáslapu, ami Írországban okoz már nagy gondot. Szintén felkerült a listára az ázsiai eredetű kudzu nyílgyökér nevű kúszónövény, ami az USA déli részén okoz komoly gondokat, Svájcban és Olaszországban is ott van már, és esélyes lehet arra, hogy nálunk is megjelenjen.”

Mit tehetünk mi?

Az egyik, amit érdemes megtenni, ha kaktuszt látunk a természetben, az az, hogy nem tartjuk magunkban az információt, hanem jelezzük azt a Kaktuszok a természetben elnevezésű Facebook-csoportban. A csoportot Kelemen András a Szegedi Tudományegyetem ökológiai tanszékének kutatója hozta létre, aki a kaktuszok hazai terjedésével foglalkozik. A célja pedig az volt, hogy a citizen science (közösségi kutatás) segítségével minél több adathoz jussanak hozzá a hazai kaktusz-előfordulásokkal kapcsolatban.

Az információk pedig érkeznek is, a csoport létrejötte óta jelentősen nőtt az ismert hazai lelőhelyek száma. Ezen a felületen bárki megoszthatja saját tapasztalatait a témával kapcsolatban. Ami nagyon fontos, hogy ha valaki ismer kaktusz-előfordulást, az dokumentálja is azt, vagyis készítsen fotókat, rögzítse a koordinátákat, és így jelezze az általa ismert lelőhelyet a csoportban. Védett területen érdemes az illetékes nemzetipark-igazgatóság természetvédelmi őrével is felvenni a kapcsolatot.

„Felelős állampolgárként egyéb dolgokat is tehetünk” – mondja Anikó. „Amit a kertünkben nevelünk, azt tartsuk kontroll alatt, ne ültessük, ne engedjük ki, mert akkor már odajön például a róka, megeszi, és a magjait elviszi messzire. Általános szabály – ahogy azt A kis hercegben is olvashatjuk –, hogy felelősek vagyunk, azért, amit megszelídítettünk. Mind állatokért, mind növényekért. Vagyis nem dobáljuk ki a szabadba sem a teknőst, sem a kaktuszt.”