Kecskeméttől alig 40 perc alatt érjük el a Fülöpháza mellett található Naprózsa Házat, innen indul a Fülöpházi-buckavidéket bemutató Báránypirosító tanösvény. Itt találkozunk Szabóné Ronkó Erzsébettel, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság munkatársával, a buckavidék nagy rajongójával, aki kalauzunk volt a homokvidéken. Egy nyarat idéző májusi napon járunk itt, napsütéses, meleg idő van, az egyébként kellemes 23 °C körüli hőmérsékletet itt, a buckavidéken azonban jóval többnek érzi az ember. Épp ezért, aki nyáron jönne erre, annak érdemes inkább a reggeli és a kora esti órákra időzíteni a kirándulást, hogy ne egy extrém sivatagi túra kerekedjen a látogatásból.

Ahol a homok az úr

A tanösvény és a vele egy darabig együtt haladó piros sáv turistajelzés egy akácosban indul. A jelzés aztán elkanyarodik Ágasegyháza felé, de aki a tanösvényt szeretné bejárni, annak a fehér nyilakat és a részben fehérre festett akácoszlopokat kell követnie. A tanösvény teljes hossza 3,2 kilométer, de kisebb kört is lehet tenni. Egyébként meglepően gyorsan telik az idő a „sivatagban”, mert – kis túlzással – szinte minden lépésnél van valami érdekesség, amelyet közelebbről is meg kell nézni.

A májusi esőknek köszönhetően az akácerdőben csupa zöld minden, a fák alatt zamatos turbolyák és ragadós galajok alkotnak egybefüggő, zöld szőnyeget. Számomra meglepő módon néha felbukkan egy-egy tornaeszköz is a zöldben, itt ugyanis már régóta egy erdei tornapálya is várja a szabadba vágyókat. Ahogy aztán kiérünk az akácosból, egy csapásra megváltozik a táj: a zöldet felváltja a sárga és a barna, az erdőt pedig a homoki gyepek, amelyeket itt-ott nyárak és borókák, máshol telepített fenyvesek tarkítanak.

A terület északi, fokozottan védett részén találjuk azt a két homokbuckát, amelyek még ma is mozgásban vannak, ahol a szél által fújt, görgetett homokszemcsék betemetnek mindent, ami az útjukba kerül. Ez a terület azonban csak engedéllyel vagy vezetéssel látogatható; a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság évente többször is szervez ide túrákat. A Báránypirosító, illetve a Fülöpházáig kanyargó, 8 kilométer hosszú Garmada tanösvény azonban szabadon bejárható, és szintén sok-sok érdekességet tartogatnak.

Buckára fel, buckáról le

A Fülöpházi-buckavidéken kellemesen hullámzik a táj, a túra során többször is fel kell kapaszkodnunk egy-egy magasabb bucka tetejére, majd néhány lépés után már indulhatunk is lefelé, majd újra fel, aztán megint le.

A Kiskunság buckavidéke az Ős-Dunából származó folyami üledékből keletkezett. Az uralkodó széliránynak megfelelően a buckasorok északnyugat–délkeleti irányúak. A buckák között a szél mélyedéseket fújt ki, ezekben hajdan szikes tavak, láprétek alakultak ki, de ma már nyomuk sincs. Pontosabban csak a nyomuk van. A tanösvény 4. állomása is egy ilyen buckaközi mélyedésben található, ahol régen egy láprét terült el. Ma már a növényzet is alig-alig utal erre, jóformán csak a serevényfűz tartja még magát, küzdve a vízhiánnyal.

A Duna–Tisza közi hátságot érintő talajvízsüllyedés évtizedekkel ezelőtt kezdődött, a szárazodásban pedig az emberi tevékenység és az éghajlatváltozás egyaránt szerepet játszik. Fülöpháza közelében egykor több szikes tó is volt, legtovább a Kondor-tó tartotta magát, ahol régen halásztak is. Ma már egyik sincs meg. A tanösvény mentén jól megfigyelhető a homoki szukcesszió, vagyis az a folyamat, amely során a nyílt homokfelszín az idő múlásával a gyepeken, majd a cserjés, nyáras-borókás állományokon át fokozatosan zárt erdő nem lesz.

A homokon először a mohák, a zuzmók és a pionír növények, a gyepeket alkotó lágyszárúak telepednek meg. Ha végigpásztázzuk a tájat egy bucka tetejéről, legnagyobb részben nyílt homoki gyepeket látunk, azokat kisebb nyaras-borókás foltok tarkítják.

Nem úgy az akác, valamint a fekete- és az erdeifenyő: ezeket a futóhomok megkötése céljából kezdték el telepíteni a 19. században. A homoki fásítások ma is megosztják a természetvédelmi és az erdészeti szakembereket. Az előbbi csoport nézőpontjából szemlélve az akác és a telepített fenyvesek veszélyeztetik az őshonos növényzetet, az utóbbiak szerint viszont a homoki fásításoknak elsősorban gazdasági szempontból nézve van helye itt.

Az alkalmazkodás nagymesterei

Május elején egyértelműen a tanösvény névadója, a báránypirosító uralja a homokot, liláskék virágait mindenfelé látni. A faj onnan kapta a nevét, hogy régen festőnövényként használták, és nem csupán textileket festettek vele, de a birkákat is a növény gyöktörzséből nyert, pirosas nedvvel jelölték meg.

A homokbuckák felszíne egy forró nyári napon akár 40-50 °C-osra is felhevülhet, így ahhoz, hogy ezt kibírja egy növény vagy egy állat, nagy fokú alkalmazkodóképességre van szükség. A báránypirosítónak is megvannak az eszközei ahhoz, hogy elviselje az itteni, olykor mostoha viszonyokat.

A báránypirosító levelei és szárai például azért szőrösek, hogy csökkenjen a párologtatás mértéke. Nem árt az sem, ha a buckákon kószáló szél nem tépi ki tövestől a növényt, ezért sok itt élő fajnál figyelhető meg, hogy szinte lapulnak a talajfelszínen.

A báránypirosító mellett ilyen trükkel él a naprózsa is, amely szintén karakteres fajnak számít itt. E kecses kis növény halványsárga virágaival majd nyáron lehet találkozni. A naprózsa bár pici, ennek ellenére fás szárú növény, egy törpecserje. Meglehetősen lassan nő, és gyökere nagyon mélyre hatol, ezzel biztosítva vízellátását.

Az árvalányhajak sem bízzák a véletlenre a jövőjüket. A növény jellegzetes, szélben lobogó hajra emlékeztető része a repítőkészülék, amely a végén ülő magot segíti abban, hogy messzire szálljon. A mag végén van egy szabad szemmel nem látható, dugóhúzószerű kis készülék is, amelynek köszönhetően a mag a landolás után egyből befúródik a földbe, és nem fújja tovább a szél.

A hangyaleső lárvája áldozatra vár

A tanösvényen sétálva hamar felfigyel az ember a nyílt homokfelszíneken látható, szabályos kis tölcsérekre. Ezeket a hangyaleső nevű rovar lárvái készítik. Ha közelebb hajolunk, és megfigyelünk egy-egy tölcsért, látható, ahogy az alja időnként megmozdul. Ott lakik a lárva, amely lesben állva várja, hogy arra tévedjen egy hangya vagy más rovar, amelynek a tölcsér meredek oldalán már esélye sincs a kijutásra.

A tanösvényen a rovarok közül leginkább a sáskákkal találkozhatunk, a ragadozó életmódot folytató homokfutrinkákat sajnos csak a tanösvény egyik tábláján látjuk, élőben nem. A gyíkok azonban – ha csak röpke pillanatokra is – megmutatják magukat, aztán beszaladnak a nyárfák közé, ahol hangos zörgéssel nyeli el őket az őszről maradt, száraz avar.

A homoki gyík remekül bírja a magas hőmérsékletet, nappal aktív, még a meleg nyári napokon is szinte egész nap kint van, csak a legdurvább hőségben bújik el hűsölni, főleg rágcsálók járataiba.

Az itt élő madárfajokról szintén hosszan lehetne mesélni. Mintha a hazai madárvilág legszínpompásabb fajai összebeszéltek volna, hisz szinte mind itt vannak. A buckavidéken láthatunk búbos bankát, szalakótát, gyurgyalagot, nekünk pedig épp egy sárgarigó kiáltja világgá, hogy megérkezett. Az egyik legkülönlegesebb itteni madárfaj azonban nem a színeivel tűnik ki, már csak azért sem, mert ő a rejtőzés nagymestere.

Hogy éjszakai életmódú állattal van dolgunk, az a meglepően nagy méretű szemeiből is látszik. Ha tehát lappantyút lát valaki, különleges szerencsében van része, a madár hangját azonban nagyobb eséllyel hallhatjuk. Nászidőszakban, a nyár első felében a hímek jellegzetes, monoton, tücsökciripelésre emlékeztető, pirregő hangot hallatnak, ezzel jelzik, hogy az a terület már foglalt.

Mit hoz a jövő?

A Fülöpházi-buckavidék is magán viseli az emberi tevékenység megannyi nyomát. Az egyik legszembetűnőbb jele ennek a buckavidéket kettészelő 52-es főút, amelyet a II. világháborúban elsősorban hadicélból építettek. A Duna–Tisza közét kelet–nyugati irányban átszelő főút rendkívül nagy forgalmat bonyolít le. Erről mi is meggyőződhetünk, főleg az út mellett magasodó egyik bucka tetejéről, a tanösvény legmagasabb pontjáról. A forgalom bennünket „csak” bosszant, az itteni állatok számára azonban sajnos komoly veszélyforrást jelent. Az itt áthaladó járművek tömegesen pusztítják a repülő rovarokat, de sok gerinces állatfaj is áldozatul esik a forgalomnak.

A harci járművek felszakították a gyepeket, a nyílt homokfelszíneken pedig könnyedén megtelepedhettek az invazív növények, mint például a selyemkóró, amelyek az őshonos fajok kárára terjednek. Ha kisebb mértékben is, de a harckocsikhoz hasonlóan mi is károsíthatjuk a gyepet. Ezért fontos, hogy a túra során ne bóklásszunk el az ösvényről, mert ha sokan hagyják szerteszét a lábnyomaikat, annak már érzékelhető hatása lesz.

Hogy milyen jövő vár a klímaváltozás hatásaira különösen érzékeny buckavidékre és annak lakóira? Azt nem tudjuk, csak remélhetjük a legjobbakat. Azt viszont biztosan állíthatjuk, hogy a Fülöpházi-buckavidéken tett látogatás során nemcsak szépségeket lát az ember, de sokat tanulhat a természetről is, amelyről újfent kiderül, hogy nincs nála nagyszerűbb alkotóművész.

A cikk a Turista Magazin 2022. júniusi számában jelent meg.