Novemberben a természet csendjét időnként messze hangzó csattanások zaja veri fel. Valahol muflonkosok küzdenek egymással. A gímszarvasok bőgése, a dámok barcogása után ugyanis most a muflonok berregése zajlik.
A párzási időszakban, amit berregésnek is hívnak, a kosok nagy, csigaalakban tekeredő szarvaikkal rohannak egymásnak. A juhok kegyeiért folytatott viadal látványos, és a hangja messzire elhallatszik, de a küzdelem azért nem vérre megy.
A muflon a juhfélékhez tartozik, vagyis nem csontból álló agancsot, hanem szaruból lévő szarvat visel. Ezt a kos egész életében növeszti, így a szarv nagyságából, csavartságából lehet következtetni az állat korára.
A muflonok vemhessége 150-160 napig tart, a bárányok április első felében érkeznek, csoportokban élnek, általában 10-30 egyedszámú nyájban.
Korzikáról a Zemplénbe
A muflonok ma már az Északi-és a Dunántúli-középhegységben sok helyen ott vannak, annak ellenére, hogy nem őshonosak nálunk. 1868-ban Gimes várának közelében Forgách Károly gróf felvidéki vadaskertjébe telepített be tíz példányt.
Az állomány gyorsan szaporodott, és 1883-ban a gróf száz állatot szabadon engedett a Nyitra környéki hegyekben.
1901-ben a Zemplénben, Füzérradvány környékére telepítettek muflonokat Forgách gróf birtokáról, majd az 1920-30-as években a Bakonyban, a Pilisben, a Mátrában és a Bükkben voltak további vadászati célú telepítések.
Az 1940-es években a muflonok száma már kétezer körül volt az országban. A 2. világháború után 100 körüli egyedszámra csökkent az állomány, ezután azonban újabb telepítési hullám kezdődött, ami a muflonok számának jelentős emelkedését eredményezte.
Egy 1978-as Nimród vadászújságban megjelent cikk még arról ír, hogy „a vadgazdálkodás távlati célkitűzései szerint” a muflont 5700 darabra kívánják emelni. Ezt a számot mára jóval túlszárnyalták az állatok, 2024 tavaszán az Országos Vadgazdálkodási Adattár szerint csaknem 12 ezer muflon élt a hazai hegyekben, és a 2023-24-es vadászai évben négyezer muflont lőttek ki. (2023. tavaszán a muflonok száma közel 13 ezer volt.)
A legtöbb helyen arról olvashatunk, hogy a muflon Szardínia és Korzika szigetén őshonos, ez azonban egyáltalán nem biztos, valószínű, hogy oda is betelepítés útján került be néhány ezer éve. Egyes kutatók szerint a korzikai és a szardíniai állomány az első Európába érkező, keleti vadjuhokból háziasított birkák vadon élő maradványaiból alakult ki. A keleti vadjuh különböző alfajai ma Afganisztán, Kelet-Irán, Pakisztán, Tadzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán területén élnek. Ha a korzikai és szardíniai muflonállomány őshonossága vitatott is, az biztos, hogy az európai muflonállomány bölcsőjének e két sziget tekinthető.
Muflonok nyomában
A muflonok jelentős hatással vannak az élőhelyükre, és komoly károkat tudnak tenni például az értékes sziklagyepekben, vagy a meredek hegygerinceken, ahol olyan ritka és védett cserjék élnek, mint például a szirti gyöngyvessző vagy a dunai berkenye.
Ahol gyakran megfordulnak a muflonok, ott nagyban fokozzák az eróziót. Taposásuk miatt ugyanis a kitett, meredek lejtőkön fokozatosan elvékonyodik a talaj, a lezúduló csapadék pedig a megmaradt kis talajréteget is leviszi.
A nagyragadozók megjelenésével bizonyos helyeken már tapasztalható némi javulás a muflonok okozta károk mértékében. A farkasok miatt ugyanis megfigyelhető, hogy a szarvasok és a muflonok sokkal aktívabbak lesznek, „űzött vad-üzemmódra” állnak át, és gyakrabban változtatják a helyüket, emiatt pedig nem tudják olyan mértékben lerágni a növényzetet, mint korábban, amikor – tudva azt, hogy nem fenyegeti őket veszély – hosszasan elidőztek egy-egy helyen.
