Paks és Dunakömlőd térsége nem szerepel gyakran a túrázók bakancslistáján. Pedig errefelé lágyan hullámzó dombokra, tündéri völgyhajlatokra, eldugott dunai panorámapontokra, az ország legvastagabb löszfalára, zöld erdőkre és egy különleges római kori erőd maradványaira lehet bukkanni.
Bár Paks és a hozzá tartozó Dunakömlőd a Dél-Mezőföldön helyezkedik el, ez nem egy tipikus alföldi táj. Nyoma sincs a „tengersík” vidéknek, és a rónaság végtelenjét sem érdemes keresni errefelé. Inkább emlékeztet a dimbes-dombos Balaton-felvidékre. Hullámzó szőlőhegyek, sárgán virító repcetáblák parcellázzák szelíden a földet, alig akasztva meg a zöld távlatokat, amelyeket az itt-ott felbukkanó Duna látványa még meg is koronáz.
Löszfal és pazar dunai panoráma
A táj egyik kihagyhatatlan természeti különlegessége a Paks és Dunakömlőd között, a folyó jobb partján húzódó magaspart, amelyet minden látogatónak érdemes felkeresnie. A táj arculatát a Mezőföldnek a széles dunai ártérre leszakadó, meredek partfala határozza meg. Túránkat ezért a Paksi halászcsárda, illetve a komp mellől indítottuk, hiszen fölötte kezdődnek az igazán látványos löszfalak. A piros sáv turistajelzésen egy viszonylag rövid emelkedő után felérünk a domb tetejére, és olyat látunk, amelynek másáért ugyancsak messzire ballaghatnánk, amíg megleljük.
Előttünk keletre, délre és nyugatra szabad a kilátás. A közel 50 méteres, növényekkel nagyrészt benőtt löszfalak félkörívben remekül mutatnak, míg lent a mélyben a kanyargó Duna kígyózik. A látványba némileg belerondít ugyan a panoráma középpontjában elhelyezkedő paksi téglagyár égbe törő kéménye és lerobbant épületegyüttese, de a természet szépsége mellett mégis eltörpülni látszik ez a „látképromboló” ipari létesítmény. Ráadásul, ha nincs téglagyár és agyagfejtő, akkor nincs löszfeltárás sem.
A paksi téglagyár felhagyott bányaudvara ugyanis egyike azoknak a kivételes helyeknek Magyarországon, ahol fejtés és bányászati tevékenység eredményeként tárult fel egy kivételes természeti érték.
A teljes bányafal hossza meghaladja a 200 métert. A feltárás fő tömegét fakósárga lösz alkotja, amelynek eredete a jégkorszakok idejére nyúlik vissza. A közel 50 méter vastagságú löszfal az egyik legjelentősebb pleisztocén üledéksor Közép-Európában. A paksi löszfal földtani alapszelvénye tudományos ritkaság, hiszen évmilliók éghajlattörténeti múltját mutatja be. 2015 óta országos jelentőségű védett természeti emlék.
A lösz a pleisztocén (jégkor) hagyatéka, a hideg szelek ekkor teregették szét a Kárpát-medencében is azt a finom szemcséjű kőzetport, amely a kiterjedt jégtakaró déli előteréből származik. Ez a finomszemcsés, mésszel összecementálódott, szürkéssárga színű kőzet lazasága ellenére is állékony, amely meredek falakban is megáll. A pleisztocén eljegesedéseket (glaciálisokat) melegebb, nedvesebb időszakok (interglaciálisok) váltották, amelyek során különböző talajok képződtek. Aztán ismét jött egy glaciális, amely során újabb löszréteg jött létre, majd ez többször megismétlődött. Így történhetett, hogy bizonyos területeken, például az Alföld peremén vastagon települnek egymásra a lösz- és a különböző korú őstalajrétegek. Ezt a különleges, többszínű és többszintű rétegződést figyelhetjük meg a paksi löszfalban is. A löszön kiváló, rendkívül termékeny talajok képződtek.
A téglagyárat követően a Dunától kicsit eltávolodik a piros turistaút, Dunakömlőd felé változik a táj, gondozott szőlőskertek, fehér présházak, vasalt ajtajú, öreg borospincék követik egymást sárga repceföldek ölelésében, miközben mögöttük újból és újból előbukkan a Duna ezüstös csíkja és az Imsósi-erdő zöld rengetege. A dombok oldalában virágzó kökénybokrok díszlenek.
Dunakömlőd egykor önálló község volt, 1978-ban csatolták Pakshoz. A településre II. József uralkodása idején, az 1780-as évek közepén érkeztek német telepesek. A II. világháború után, 1946-ban a többségében sváb községből kitelepítették a német ajkú lakosságot pusztán a származása miatt. Mára csupán a városrész német neve, Kimling, illetve a kömlődi temető jellegzetes, szépen rendben tartott, régi sírkövei emlékeztetnek arra, hogy egykor németek lakták e vidéket.
Romkert a római kori Lussonium helyén
Túránk következő látványos panorámapontja a Dunakömlődtől keletre, egy löszdomb tetején található római kori erőd, a Lussonium. Az erőd maradványai ma mintegy 30 méterrel magasodnak az egykori Duna-meder fölé. Egy rövidebb, kanyargós kaptató után pompás „kibukkanási élménnyel” ajándékoz meg a Lussonium közel focipályányi platója. Csodás a kilátás minden irányba.
Óriás terepasztalként terül elénk a környező vidék, a kömlődi dombok szőlőkkel, erdőkkel tarkított lankái és a Duna völgye.
Dunakömlőd piros tetős házai maketté zsugorodnak a fából készült kaputoronyból. A sík, parkos terület ideális piknikezőhely, ahol remekül el lehet merengeni a tájat fürkészve. Egyszer mindenkinek le kellene itt heverednie a fűbe, kiváló hangulatba hoz.
A Lussonium északi, rekonstruált kaputornya remek kilátó is egyben, nyugatra Dunakömlőd és az Imsósi-erdő látható
A romkert szépen rendezett, és információs tábla is akad bőven, igaz, egyiket-másikat olyannyira kiszívta már a nap, hogy a rajtuk lévő szöveg alig olvasható. De ez semmit nem vesz el a hely hangulatából, mert ahogy az erőd déli kapujánál, az egykori barakk és a kis erőd maradványai között sétálunk, a fantáziánk kitöltheti a teret. Egy hely, ahol kétezer éve római katonák zavartalanul masírozhattak, a falak között egy fejdísz csillanása, egy fürge mozdulat, kardok és pajzsok csattogása jelzi az állandó harci készenlétet.
A Lussonium kezdetben ugyanis egy precízen megépített katonai tábor volt, amelyben a régészeti kutatások szerint táborparancsnoki központ (principia), barakk, kaszárnyaépület és élelmiszerraktár (horreum) is helyet kapott. Később a tábor közelében kiépült egy falusias polgári település (vicus), amely szintén a Lussoniumhoz tartozott.
A legkorábbi palánktábor feltételezhetően az i. sz. 1. század derekán már állt, és a limes, a Római Birodalom megerősített dunai határának védelmét segítette.
A legjelentősebb építészeti maradványok a római kori erőd déli kapujának zónájában találhatók
A fennsík jó stratégiai adottságát az újkorban is felfedezték, Bottyán János kuruc generális a római maradványok felhasználásával 1704-ben palánkvárat emeltetett a dombon. Az építmény 1706-ban leégett, nyomait azonban a régészeti ásatások során megtalálták. A feltárások több mint 20 éve folynak, de ez a látogathatóságot nem zavarja. 2008-ra részben elkészült a terület rendezése, és újjáépült az északi fal, közepén a kaputorony fából készült, eredeti nagyságú modelljével, amely jelenleg is szabadon látogatható kilátóként funkcionál. A Tolna Megyei Értéktár Bizottság 2020-ban a Lussoniumot kiemelt megyei értéknek, azaz „tolnaikumnak” minősítette.
A római határokon elhelyezkedő védelmi objektumok, katonai létesítmények összességét limesnek nevezik. Ám mivel a pannóniai szakasz végig a Duna mentén húzódik, ezért a szakirodalomban a limes pannóniai szakaszát gyakran Ripa (ʼfolyópartʼ) Pannonica néven említik, amely még kevésbé került át a köztudatba. A Duna menti római limes világörökségi helyszínné nyilvánítására 2018-ban Magyarország – Szlovákiával, Ausztriával és Németországgal közösen – benyújtotta a nevezését az UNESCO-hoz. A projekt célja a Római Birodalom négy országot érintő, Duna menti határán még meglévő épített örökségek megőrzése és egységes bemutatása. A magyarországi szakasz egy nemzetközi sorozathelyszín részeként szerepelt a közös pályázatban. 2019-ben a dunai limes végül nem került fel a világörökségi listára.
Miután kedvünkre belefeledkeztünk Dunakömlőd egyik legszebb panorámájába, alig akarunk lejönni a löszdombról, az idő azonban gyorsan elszaladt, így nekivágunk a piros sávon a löszvölgynek. A szántóföldek, legelők és erdők szegélyezte, árnyékos domboldalak között nem kis meglepetésünkre egy sípályára bukkanunk. És már majdnem a következő célpontunknál, a Vörösmalom-tóhoz érkezünk, amikor egy szürkemarha-gulya állja utunkat.
Népes szürkemarha-gulya legel a Vörösmalom-tó közelében
A turistaút szélén egy hatalmas szarvú, sötétebb színű szürke marha áll erősen bőgve. Megindul felénk: járása, mint komor bikáé. Nem úgy tűnik, hogy békésen legelészik. Tudom, a bikák nem színre mennek, hanem a mozgásra, de a rajtam feszülő, piros esőkabátnak most nem annyira örülök. És a többi, legalább ötven állat sem túl bizalomgerjesztő, mintha idegesek lennének valamiért, úgyhogy hagyjuk őket tovább álldogálni és bőgni a turistaút két oldalán, inkább visszafordulunk Dunakömlőd irányába. A horgásztó ezúttal a marhák miatt kimarad, irány az Imsósi-erdő!
A tágas mezők, legelők és Dunakömlőd dombjai között csak úgy repülnek a talpunk alatt a kilométerek
Rejtekadó erdő
Ám helyismeret nélkül nem is olyan egyszerű megtalálni az utat az Imsósi-erdőbe (vagy csak mi voltunk a kelleténél figyelmetlenebbek a piros kereszt jelzések nézegetésében). Ahogy eltávolodunk a közeli 6-os főúttól egyre beljebb az erdőbe, a forgalom zaja lassan távoli morajlássá halkul, a növényzet egyre dúsabb és zöldebb, a fákon ezer madár énekel, a kora délutáni kórus teli tüdőből fújja.
A 2000 óta helyi jelentőségű védett természeti terület különleges hangulattal bír, olyan mintha egy ártéri erdőbe oltott telepített erdőrészletben sétálnánk. Van itt minden, „mint a búcsúban”: nyárfák, szilfák és egyéb ártéri fafajok, de fenyők, tuják, akácok és invazív bálványfák is képviseltetik magukat.
A vegetáció sokszínűségének az lehet az oka, hogy a reformkorban ez a terület kisebb földrajzi átrendeződésen esett át.
A 19. századi folyamszabályozások idején, 1841-ben átvágták a Duna kanyarulatát Paks és Ordas között, ezáltal az Imsósi-erdő a Duna–Tisza közéről átkerült a Dunántúlra, így ma már Tolna megyéhez tartozik. Amíg a Duna használta mindkét ágát, az Imsós rövid ideig szigetté vált. De nem sokáig maradt így, a régi ág hamar feltöltődött, a meder területén pedig ártéti erdő nőtt.
Az erdőben történelmi emlékeket is felfedezhetünk, ugyanis az stratégiai jelentőséget kapott a Rákóczi-szabadságharc alatt, amikor Bottyán János és kuruc hadai bevették magukat az Imsósi-erdőbe, hogy felkészüljenek a Dunántúl meghódítására. A Dunakömlődnél építtetett hídfőállás védelmére komoly sáncrendszert húztak fel, amelynek maradványaira ma is rálelhetünk az erdő sűrűjében.
Az itt zajlott harcok emlékére kopjafát emeltek azon a helyen, ahol a néphagyomány szerint Vak Bottyán sátra állt, amikor az átkelést irányította 1704–1705-ben.
A Rákóczi-szabadságharc egyik legtehetségesebb kuruc hadvezére a török elleni harcok során veszítette el fél szemét, ekkor kezdték el katonái Vak Bottyánként emlegetni.
Ez a nyugodt, erdei kis séta klassz levezetése lehet a Paks és Dunakömlőd környéki vidék felfedezésének. Turistahadaktól errefelé talán még hétvégén sem kell tartanunk, és ez a közel 18 km-es túra jóval többet ad, mint gondolnánk. Jó észben tartani, hogy van olyan, kevésbé ismert része az országnak, ahol lépten-nyomon rácsodálkozhatunk az alföldi táj változatosságára, és úgy el lehet kirándulni egy fél napot, hogy észre sem vesszük a kilométereket és az idő múlását.
Térkép: Bába Imre
A cikk a Turista Magazin 2021. júniusi számában jelent meg.
