Az Alföld végtelen rónaságán kalandozunk egyet, csoportosítjuk a különféle tómedreket kialakulásuk, azaz genetikájuk szerint, de túrát és strandot is ajánlunk. Fedezzük fel az Alföld csillogó vizű tavait!
A tó szó hallatán legtöbbünknek egy viszonylag nagyobb méretű, kéklő felületű, fürdőzőkkel és szörfösökkel tarkított állóvíz jut az eszébe, amelynek partján kellemes környezetben fogyaszthatjuk el strandi lángosunkat és sörünket. Ezek a paraméterek tökéletesen teljesülnek nyáron például a Balaton vagy éppen a Velencei-tó partján. Azonban vannak olyan tavak az országban, amelyeket kevesebben ismernek, pedig kialakulásuk egyedi és megismételhetetlen a maguk nemében. A tavak ugyanis a környezetükhöz képest egy alacsonyabb térszínen, egy mederben helyezkednek el, amelynek genetikája is igen sokféle lehet.
Mi is az a tó?
Mielőtt beleásnánk magunkat az alföldi tavak csoportosításába, illik megfogalmazni az állóvizek definícióját. Az állóvizek olyan természetes vagy mesterséges képződmények, amelyeket általában minden oldalról szárazföld vesz körül. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság vízrajzi fogalomtára a következőképpen határozza meg az állóvizek fogalmát: „Mederben vagy földfelszíni mélyedésben lévő, lefolyástalan vagy természetes úton, illetve mesterségesen szabályozott, időszakos lefolyású víztömeg.” A vízfolyások, források vagy felszín alatti vizek által táplált tavak zömének van természetes lefolyása (legalábbis a mi éghajlatunkon), és vizük geokémiai összetétele is változatos lehet.
A földfelszín mélyedéseit kitöltő – az állóvizek egyik legfőbb típusának tekinthető – tavakat sokféle szempont szerint csoportosíthatjuk, de a legklasszikusabb besorolás a víztesteket létrehozó folyamatok alapján végezhető el. Az endogén eredetű tómedreket a belső erők alakították ki. Idesorolhatók a tektonikus süllyedékekben vagy például a vulkanikus eredetű mélyedésekben elhelyezkedő tavak. Előbbire a Balaton (bár itt összetettebb mederképződésről beszélhetünk), utóbbira az erdélyi Szent Anna-tó krátertava a legszebb példa. Az Alföld síksági területein ilyen tótípusokat nem találunk.
Az exogén eredetű tómedreket a külső erők alakították ki; ebbe a kategóriába a jég (pl. belföldi jégtakaró, gleccser) által kivájt medrek, a karsztos területek mélyedései vagy éppen a tömegmozgások által létrehozott süllyedékek sorolhatók be. Jég által kialakított tómeder nincs hazánkban, a karsztos tavakra kiváló példa az Aggteleki-karszton található Vörös-tó, tömegmozgásos tómeder pedig az Arlói-tó Ózd közelében.
A folyóvízi és szél által felhalmozott üledékekkel „kibélelt” Alföld természetesen ilyen tavakat sem hordoz, de találunk bőven olyanokat, amelyek az exogén kategóriába sorolhatók be. Itt térjünk is rá a magyar Alföld leggyakoribb tótípusaira, ahová általában „csak” fürdeni, horgászni vagy vízi sportokat űzni megyünk!
Ahol a szél volt az úr
Az Alföld egymástól jelentősen eltérő fejlődéstörténetű és ebből kifolyólag karakterű tájegységeket hordoz a hátán, amelyeknek általában a saját tótípusai is megvannak. Ilyenek a futóhomokkal fedett egykori hordalékkúptérszínek, például a Kiskunság vagy a Nyírség területe. E szél által átformált tájak közül a legtípusosabb tavak kétségkívül a Duna–Tisza közén kereshetők fel.
A Duna és a Tisza között az Ős-Duna, valamint mellékfolyói hatalmas üledékes testet, pontosabb nevén hordalékkúpot építettek ki a földtörténeti jégkorszak (pleisztocén) vége felé. Ezt a térszínt a folyó mintegy 30 ezer évvel ezelőtt elhagyta, s áthelyeződött mai helyére, a Budapest–Kalocsa–Baja-tengelyre (ez a terület amúgy még napjainkban is lassan süllyed). A Duna nyugatra „csúszásának” az lett az eredménye, hogy a korábbi hordalékkúp egy kiemelt, szárazzá vált vidékké alakult, ahol a munkaképes szelek nyomban elkezdhették ténykedésüket (legintenzívebben kb. 27–22 ezer évvel ezelőtt). A szél általi (idegen kifejezéssel eolikus) felszínformálás hatására a Duna–Tisza köze homokkal fedett részein változatos és izgalmas formakincs alakulhatott ki.
Ehhez a felszínformáláshoz köthetők a futóhomokkal fedett területek tavai is, amelyek nagy része homokbuckák által elgátolt és/vagy szél által kifújt mélyedésekben elhelyezkedő, sekély és szikes vizű tó. Ezek között a tavak között vannak kisebbek és nagyobbak is, de sajnos közülük sok az elmúlt évszázad éghajlati és emberi hatásainak áldozata lett: vizük elillant, medrüket a mezőgazdaság hasznosítja.
A szélerózió által kimélyített és a szél hordta homokkal elgátolt tavak közül a Szeged melletti Fehér-tó említhető meg, valamint a Nyíregyháza határában elterülő Sós-tó. A sokaknak ismerősen csengő szegedi Fehér-tó az Alföld legnagyobb természetes szikes tava (területe 14 km2), amelynek halastórendszerré való átalakítása az 1930-as években kezdődött el. Napjainkban a Fehér-tó a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság fokozottan védett, a Pusztaszeri Tájvédelmi Körzetben fekvő természeti területe, amely csak szakvezetéssel látogatható. Az óriási kiterjedésű szikes tó a vonuló madarak egyik legfontosabb hazai pihenő- és táplálkozóhelye.
A szél által kialakított medrű tavak közül mindenképp kiemelendő még két nagyobb, a Kiskunhalas és Jánoshalma között fekvő, szintén szikes vizű Kun-Fehér-tó, valamint az Izsák melletti Kolon-tó. Utóbbi az Alföld egyik legnagyobb édesvizű mocsara is egyben. A tó vize egy elhagyott Duna-mederben jött létre, amelyet később szél által szállított futóhomok bélelt ki. Szintén e genetikájú tótípusba sorolható be a Kiskunfélegyházától nem messze található Péteri-tó is.
A felsorolt tavak közül a nyíregyházi Sós-tó mellett található termálvizes fürdőkomplexumban áztathatjuk meg fáradt tagjainkat, de a Kun-Fehér-tó kellemes vizében is csobbanhatunk egyet a nyári nagy melegben, a róla elnevezett település – találó nevén Kunfehértó – határában.
Többször említettük már írásunkban a szikes tó kifejezést. Ez azt jeleni, hogy az állóvíz medrét tartósan vagy időszakosan legalább 600 mg/liter (nátriumkation-dominanciájú) oldott ásványianyag-tartalmú felszíni víz borítja, illetve a területén sziki életközösségek találhatók. A szikes tavak a természet védelméről szóló törvény ereje által („ex lege”) védettek hazánkban.
Az Izsák melletti, nádrengeteggel fedett Kolon-tóban nem szabad fürdeni, viszont két izgalmas tanösvényen ismerhetjük meg a terület természeti értékeit. Az egyik a közel 3,5 kilométer hosszú Aqua Colun tanösvény, amely a tó északnyugati részének élővilágát mutatja be, míg a 3 kilométer hosszú Bikatorok tanösvény a délnyugati részek homokbuckás vidékének természeti értékeit fűzi fel. Mindkét tanösvény útvonalán kilátókat is találunk, amelyekből fentről csodálkozhatunk rá a nagy kiterjedésű mocsárvilágra.
Megrendszabályozott folyók
Az exogén, azaz a külső erők által kialakított alföldi tómedrek közül mazsolázva a következő nagyobb csoportba azok a tavak tartoznak, amelyek elhagyott, az élővízzel már kapcsolatban nem lévő folyómedrekben helyezkednek el.
Az Alföld mai arculatát a Duna, a Tisza és mellékfolyói alakították ki az elmúlt évmilliókban, onnantól számítva, hogy a Kárpát-medencét kitöltő Pannon-tó a miocén végére (kb. 5 millió éve) teljesen feltöltődött. A folyóvizek formálta alföldi térszíneken kalandozó vízfolyások nagyjából a földtörténeti jégkorszak (pleisztocén) végére foglalták el azokat a helyüket, ahonnan a térképekről napjainkban is visszaköszönnek. Hiába az évmilliók története, a most következő tavak kialakulásához nem földtani időskálán kell gondolkodnunk, hanem csak pár száz év távlatában, azaz emberi időléptékben.
Az alföldi folyóinkat kísérő holtágak (vagy idegen kifejezéssel morotvák) a 19. század nagy folyószabályozási munkálatai során keletkeztek. Az új mezőgazdasági területek kialakítása, az árvizek gyorsabb levonulása vagy éppen a hajózás biztonságosabbá tétele érdekében folyóinkat „kiegyenesítették”, kanyarulataikat átvágták. A Tisza szabályozása például 1846-ban kezdődött el, amely során – 94 kanyarulat átvágásával – a folyó eredeti hossza 453 kilométerrel lett rövidebb. Az átvágott kanyarulatok közül ma mintegy 80 holtág szolgálja a természetvédelem és a rekreáció céljait. A tiszai holtágakat felsorolni is nehéz lenne, de érdemes megemlíteni a tanösvénnyel ékes Mártélyi-Holt-Tiszát (Alsó-Tisza), a Lakiteleki-Holt-Tiszát (Közép-Tisza) vagy éppen a Tiszalúci-Holt-Tiszát (Felső-Tisza). Itt jegyeznénk meg, hogy a folyók túlfejlett kanyarulataikat természetes módon is át tudják vágni árvíz idején.
Erre kiváló példa a Dunapataj melletti Szelidi-tó, amely a maga 5 kilométeres hosszával hazánk 5. legnagyobb természetes tava. Holtágak a többi alföldi folyónknál is bőven akadnak. A legtöbb alföldi holtágban azonban természetvédelmi okok miatt nem lehet fürödni. Üdítő kivétel az imént említett Szelidi-tó, amely kellemes, homokos strandjával lubickolásra csábít a nagy nyári melegben.
A Szegedtől nem messze található Mártély határában kereshető fel a Tisza-holtág tanösvény, amely a holtágak titokzatos világába kalauzolja el bejáróit. A vízi tanösvény egyik legizgalmasabb szakasza az a 300 méter hosszú fapalló, amelyen a víz felett „lebegve” tanulmányozhatjuk a vizes élőhelyek élővilágát. A tanösvény bejárása után a holtág strandján moshatjuk le magunkról az út porát.
A bányászat tóteremtő ereje
Hiába szépítjük a dolgot, nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy az Alföldön található tavak döntő többsége mesterséges eredetű, emberkéz alkotta mederben helyezkedik el. Ezek közül a legtöbb tómeder bányászati tevékenység hatására alakult ki.
Az egykori kavics-, homok- és agyagbányák változó mélységű, felhagyott gödreit a felszín alatti vizek és a csapadékvizek lassan feltöltötték, nyílt vízfelületeket alakítva ki. A Tiszántúl nagy múltú mezővárosai (pl. Békéscsaba) mellett az egykori tégla- és cserépgyárak fejtési gödrei közkedvelt vízi paradicsomokká alakultak. Szintén egy Békés megyei példa Lőkösháza esete, ahol az Ős-Maros által egykoron lerakott kavicsanyagot bányásszák. Az észak-alföldi Nyékládháza mellett a Bükkből lehordott és a hegység lábánál lerakott, míg Dunavarsány határában a Duna által a jégkorszakban deponált kavicstestet bányásszák, az ásvány- és kőzetgyűjtők nagy örömére. Itt jegyeznénk meg, hogy tavak, tórendszerek nemcsak bányászat hatására alakulhatnak ki, hanem mesterséges elgátolással, duzzasztással is. Így jöttek létre az Alföld legnagyobb halastavai is, például Biharugra vagy Hortobágy térségében. Hortobágy esetében mélyebb fekvésű, szikes területeket kerítettek körbe gátakkal, töltésekkel, majd elárasztották azokat.
Az Alföldön léteznek olyan tómedrek is, amelyek partján fejünket vakarva emlegetjük a néhai földrajztanárunk nevét, akitől nem hallottunk az ilyen típusú tómedrek kialakulásáról. Egy ilyen hely biztosan a Battonya határában található Feneketlen-tó is, amely egy erdőcske közepén bújik meg szégyenlősen. A kis alapterületű, kerekded (kb. 50 m átmérőjű) és nagy mélységű (kb. 10 m) állóvíz nem egy vulkáni, hanem egy olyan kráterben helyezkedik el, amely gázkitörés során keletkezett.
1961 decemberének végén Battonya és Mezőhegyes között kutatófúrást (Battonya–37. számú fúrás) végzett az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt Alföldi Kőolajfúrási Üzeme. December 29-én kb. 900 méteres mélységben megszorult a fúrószár. A mentési művelet közben a tárolórétegekből földgáz nyomult a fúrólyukba, amelyet besűrített fúróiszappal próbáltak ellensúlyozni (gyakorlatilag „visszanyomni” a rétegbe), majd kiöblíteni a fúrólyukból. A művelet során azonban a fúrólyukban túl nagy hidrosztatikus nyomást hoztak létre, amely hatására a még béléscsövezés nélküli, nyitott rétegek a felszínig felrepedtek. A földgáz a mélyből elemi erővel tört ki a felszínre, iszapos vizet, kőzettörmeléket hozva magával. A hangsebességgel robajló gáz az acélhoz való súrlódása miatt begyulladt, időnként pedig 40 méter magas csóvával égett. A fúróberendezés összeolvadt és a mélybe süllyedt, a körülötte lévő fák meggyulladtak, kiszáradtak. A kitörés később magától megszűnt (a mélyben történt rétegomlás miatt), a helyén egy hatalmas kráter maradt vissza, amelyet idővel tóvá duzzasztottak a felszín alatti vizek.
Az Alföldön 12 ilyen genetikájú tó ismeretes, amelyek olajipari katasztrófák során jöttek létre (a legnagyobb Hajdúszoboszló térségében található). A Battonya határában lévő Feneketlen-tó a 4. legnagyobb „krátertó” az országban.
Írásunkban többször évmilliók távlatából beszélünk, de itt jegyeznénk meg, hogy a tavak földtani értelemben fiatal képződmények. Láthattuk, hogy „csak” pár 100, pár 1000 évesek, s hátralévő életükből is körülbelül ennyi van hátra. Az öröknek hitt Balaton is teljesen fel fog töltődni 5-6 ezer év múlva, helyén pedig mocsár, majd láp alakul ki.
A feltöltődő, elmocsarasodó tavak között természetesen a mesterségesen felduzzasztott állóvizek is veszélyben vannak, hisz az üledékcsapdaként működő tározók szintén eltűnhetnek a Föld felszínéről, ha a vízügyi szakemberek nem megfelelően bánnak velük. Erre kiváló példa a vízi sportok szinte teljes tárházát felvonultató Tisza-tó, amely Kisköre 1973-ban elkészült vízerőművének köszönheti a létezését.
A Nyékládháza határában található bányatavak mély és kristálytiszta vize nemcsak a horgászok közkedvelt paradicsoma, hanem a búvároké is. A különböző búvárklubok tagjai sűrűn járnak ki a területre, ahol a megfelelő engedélyek birtokában merülnek. Ha van kedvünk és időnk, bátran csatlakozzunk mi is valamelyik klubhoz, és merüljünk el (szó szerint) a búvársport, no és persze a bányatavak rejtelmeiben!
A cikk a Turista Magazin 2021. július-augusztusi számában jelent meg.
