Nagy visszatérő vagy ádáz betolakodó? – Egy aranysakál naplója

Gruber Ágnes, idestova 21 éve az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóságnál dolgozik, és két mudi kutyája mellett, közel egy éve aranysakált nevel otthon. Csikasz, a nádi farkas kalandjairól pedig ismeretterjesztő blogot ír. Természetvédelmi őrként nem áll messze tőle a természet szeretete és az állatok világa, olyannyira nem, hogy a MATE Kaposvári Campus Állattenyésztési Tudományok Doktori Iskolájának hallgatójaként vadmacskakutatással foglalkozik.

Aztán jött az egyetem, és egy őrségi kirándulás, ahol a hely annyira megfogta, hogy elhatározta, egyszer majd itt szeretne élni. Mostanra mindkét régi álma megvalósulni látszik, még ha nem is pont úgy, ahogy gyerekként képzelte, hiszen oroszlánok helyett ott vannak az életében a vadmacskák, farkasok helyett meg lett nádi farkasa, ráadásul a vágyott Őrségben él és dolgozik, csodálatos természeti környezetben. A mudikkal és Csikasszal pedig nem kisebb célt tűztek ki maguk elé, minthogy sikeresen bekapcsolódjanak a természetvédelmi nyomkeresésbe. A Turista Magazin kérdéseire válaszolva mesélt erről a nem mindennapi kísérletről, és a sokak számára különleges, sakálnevelés terén szerzett élményeiről, tapasztalatairól.

TM: Hogyan került hozzád Csikasz, a nádi farkas?

Gruber Ágnes: Egy kutatás keretében a kutyás keresőmunka rejtelmeibe szeretném beleásni magam, elsősorban a kitűnő szaglással rendelkező mudi terelőkutyáimmal. Nyilván vannak sokkal jobb szaglású fajok is, mint például a nádi farkas, közismertebb nevén az aranysakál. Általános vélemény szerint a kutyák háziasításánál a farkas szerepel, mint ősfaj, de az etológiai tudományok atyjaként emlegetett Konrad Lorenz egyik elmélete szerint az aranysakált is megháziasította az ember – hogy ez így volt, vagy nem, az más kérdés.

Innen jött az alapötlet, a gondolat, hogy próbáljuk ki, mi lenne, ha tudatosan, szándékosan, emberkéz által nevelnénk fel kutyák között, kutyaként tanítva egy aranysakálkölyköt. Vajon tudunk-e vele előbbre jutni a keresőmunkában, kihasználni a nagyon jó szaglását?

A Körösvölgyi Állatparkban a Körös–Maros Nemzeti Parkos kollégák már kézzel, otthon nevelték fel az ott lévő aranysakálokat, azaz Csikasz szüleit is már emberek gondozták. Felnőve a vadaspark kifutójában élnek, és évről évre születnek kölykeik. Az igazgató engedélyével – a nemzeti parkok közötti együttműködés keretében – kaptunk tőlük egy sakálkölyköt nevelésre. Így tudtuk nagyon korán, már háromnapos korában elválasztani az anyjától, hogy emberkézhez szokjon, és emberekhez szocializálódjon.

TM: Mi vezetett arra, hogy blogot indíts Csikasz életének fontosabb állomásairól?

G. Á.: Csikasz szerves része lett az életünknek, gyakorlatilag a nap 24 óráját együtt töltjük. Jön velem mindenhová, együtt utazunk és fedezünk fel más természetvédelmi területeket. Akartuk, hogy ennek a cuki kölyöknek a felnevelkedését lássák mások is. Sajnos, az aranysakált itthon az egyik legüldözöttebb fajnak tekintik, hisz negatív megítélés alá esik a médiában, a közösségi fórumokon, és általában mindenhol csupán a „rémtetteiket”, eltúlzott kártételeiket emlegetik fel. Mintha ez az állat egy irtózatos szörny lenne, amely a világunkra szabadult.

Többek között ezért is merült fel bennem a blogírás ötlete, melyben Csikasz a főszereplő, de mellette más természetvédelmi problémákkal is foglalkozunk. Talán így azokhoz is eljutnak fontos információk, vagy sikerül felkelteni az érdeklődésüket, akik amúgy a természetvédelemmel eddig nem kapcsolódtak.

TM: Mi a véleményed az aranysakál állítólagos hazai túlszaporodásáról, vadászhatóságáról, általában az itthoni helyzetéről?

G. Á.: Az ország egyes részein lehet, hogy valamivel nagyobb számban van jelen, mint amennyit a terület régen elbírt, amikor a nádi farkas fontos része volt az életközösségnek. Ebben részint az ember is hibás. Elsősorban fel kellene tárnunk, hogy pontosan mi a helyzet, hol, mennyi van belőlük? Itt az Őrségben úgy érzem, egyelőre nincs túlszaporodás.

Az megint egy jó kérdés, hogy mekkora az általuk okozott kár, mert ahhoz pontos táplálkozáselemző vizsgálatok kellenének. Így marad a túlzott negatív híresztelés, a konkrét helyzet csorbítása, mivel valós kutatás kevés helyen történik. Egy faj alapos ismerete nélkül nem szabadna arról ítéletet mondani, rémhíreket terjeszteni, és vaktában irtani.

TM: Miként lehetséges, hogy egy őshonos faj, amely önmagától települt vissza az 1980-as években, egyszer csak invazívvá, és egyúttal egész évben vadászhatóvá vált? Nincs ebben némi ellentmondás, egyszerre őshonos és invazív?

G. Á.: Ez bennem is sok kérdést vet fel. Tény és való, a faj jelenleg nem úgy működik – ökológiailag tekintve –, mint korábban, amikor őshonosnak számított. Hazánkban sok minden megváltozott, és az aranysakál az új helyzethez jól alkalmazkodva rendkívül reproduktívvá vált. Most szabályszerűen etetjük őket. A vadászatok után hátrahagyott zsigeri maradványok számukra terített asztal. Hozzáférhetővé tesszük a szemetet, nem vigyázunk a háziállatainkra, mert elszoktunk a ragadozók jelenlététől.

Jó táplálék-ellátottságot biztosítunk neki, vagyis „etetjük”, és egyúttal csodálkozunk, hogy milyen jól szaporodik. Kimondhatjuk, az aranysakál megtalálta az útját, virulenssé lett. Előtte lehet, hogy csak két kölyköt tudott felnevelni felnőtt korig, jelenleg négyet is sikerülhet.

A vadászattal is nagyon óvatosan, észszerűen kellene bánni. A falka az alfa-párból, a segítőkből, azaz az előző évről velük maradt kölykökből épül fel. Ha például kilövik az alfa-szukát, a segítő szukák előlépnek, többen, egy időben fognak elleni, s így a kölykök száma ugrásszerűen megnövekszik. Hatásosabb módszer, ha az etetőtényezőket visszafogjuk. Egyébként nem baj az, ha az aranysakál szelektálja a nagyvadat, ez teljesen egészséges, természetes, normális reakció tőlük. Nyilván a vadászok nem örülnek annak, ha egy esetleges sánta őzet valaki elhappol előlük. Amúgy ez a természet törvénye. A ragadozók miatt félénkebbek lesznek a zsákmányállatok, jobban figyelnek, ügyesebben menekülnek. Az nem normális állapot, hogy fényes nappal, a déli órákban őzek, szarvasok békésen sütkéreznek a szántóföld közepén, mert soha senki nem vadászik rájuk ilyenkor.

TM: A blogodban írod, hogy a nyomkeresés lenne a fő feladat, amit a két mudival és Csikasszal tűztél ki célul. Ez miért fontos neked?

G. Á.: A két mudival, Ércessel és Rozival először a személykeresésbe kezdtünk beletanulni. Most, Csikasszal kiegészülve kezdünk a nyomkeresésbe, ami egy más típusú munkát követel a kutyák részéről, pontosabban a lábnyomok precíz követését. Ez egy kifinomult szagló, mély orrtartású munka. Szeretnénk becsatlakozni a természetvédelmi nyomkeresés munkájába. Ez teljesen eltérő jellegű keresőmunka, mint amit eddig tanultunk. Az átképzésnél tartunk. Csikasszal azt próbálgatom, mivel tudom őt motiválni erre a munkára.

Kutyáknál általában 3–4 hónap egy ilyen kiképzés, de Csikasznál nehéz a motiváció, kajával ugyan lehet motiválni, de stresszhelyzetben rosszul szerepel. A kutyákkal összehasonlítva az aranysakál is intelligens, gyorsan tanuló faj. Viszont sokkal fejlettebb az izomzata, sokkal mozgékonyabb, magasabbra ugrik, jobban mászik, gyorsabban fut, erősebb a harapása, magasabb a fájdalomküszöbe. Tanulási és mentális képességekben elenyésző a különbség, inkább a figyelem, a fókusz a probléma, ez a gyenge pontja. Vadállat lévén a figyelme szétoszlik a környezet minden pontjára egyszerre. Nehéz nála a koncentrálást elérni, hogy csak rád figyeljen. Folyamatosan pásztázza a világot maga körül, potenciális zsákmány, ellenség és/vagy veszélyhelyzet után kutatva. A legfinomabb mozdulásra, történésre, szélfuvallatra azonnal reagál.

TM: A blogodban említed, hogy Csikasz érzékenyebb a kutyáknál.

G. Á.: Hangulatilag is ingadozóbb, illetve rácsatlakozik az én hangulatomra, sőt, a fáradtságomra, szétszórtságomra is érzékenyebben reagál, mint a kutyáim teszik.

TM: Mit értesz az alatt, hogy Csikasz elsárkányosodik? Az mit jelent és minek a jele?

G. Á.: Ez abszolút az agresszió jele. Fölborzolja a szőrét, fölpúposítja a hátát, és furcsán felgörbítve tartja a farkát. Kiskorában ilyenkor még csak sziszegett, most már vicsorogva morog.

TM: Miből áll a napi rutinotok?

G. Á.: Igazából nincs olyan, hogy átlagos nap. Az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őreként szinte minden nap munkanap, igyekszem mindig belefoglalni a terepi órákat is a falkámmal. Minimum egy-másfél órás, hosszabb sétával oldjuk meg a napi izgalmakat és a mozgásigény levezetését. Csikasz akkor szaglászhat, keresgélhet, futkoshat kedvére. Mostanában már csontokat, tetemeket és egyebeket hurcolgat, ráadásul újabban odahozza elém.

Én vadmacskakutatással is foglalkozom. Ha például vadmacskajelzésre akarom tanítani, és kirakok adott helyre vadmacskavizeletet, akkor ott kapja meg a jutalmat. Ám onnantól kezdve minden nap így kell tennünk, nem lehet periódusokra szaggatni. Egyelőre a behívást próbáljuk fejleszteni, a mindennapi rutint erősítjük. Mostanában a pórázos séta van napirenden: a hosszú, vagy akár rövid póráz elfogadtató viselése. Közeleg a nyár, a turisták és kutyák is megjelennek az erdőben, nem lehet már szabadon kószálnia. Különben, amikor nem vagyok a „falkámmal”, Csikasz – a jelenlegi kamaszkori dackorszaka miatt – egy jól felszerelt kennelben tölti az időt.

TM: Mi az, amit Csikasztól tanultál az eddigi együtt töltött idő alatt?

G. Á.: Talán elsőre furcsán hangzik, de az ember leginkább magáról tanul nagyon sokat az ő tükrükben, nem is csak Csikasz, de a kutyáim tükrében is. Ők nagyon szépen megmutatják, hogy az embernek miben kell még fejlődnie, mi az, amire még sok energiát kell áldoznia, hogy határozottabb legyen, nem is kicsit, sokat. A határozottság, a megfelelő falkavezérség és irányítószerep megtalálásához.

Akkor már renitensek, pillanatok alatt a „fejemre nőnek”, azonnal tetézik a bajokat. De tudom, hogy ez azért van, mert gyengülni látszom, és a hatalmam is gyengülni látszik, és ilyenkor is helyt kell állni. Rendkívül jól fejleszti a kreativitást a velük való együttlét. A problémamegoldó és konfliktushelyzet-megoldó képességet úgyszintén. Sőt, a makacsságot, Csikasz például rendkívül makacs, de nála is sokkal makacsabbnak kell lenni. Egyértelműen türelemre tanít, és a bizalomfaktort is erősíti valahol. Csikaszt elengedni póráz nélkül, bízni benne, hogy úgyis visszajön, nem volt kis feladat. Nagyon érdekes, de ez csak akkor működik, ha tényleg elengedem, megyek előre, és nem nézegetek folyton hátra. Tudom, idővel megérkezik hozzám, és ismét a lábam körül rohangál.

TM: Ajánlanád-e másoknak, hogy házilag belevágjanak a sakálnevelésbe?

G. Á.: Nem, egyáltalán nem. Bármennyire cuki tud lenni egy kis, bundás sakálkölyök, felnevelése nagyon nehéz út, én is éppen ott tartok, hogy nem vagyok benne biztos, végig tudjuk vinni ezt a projektet, ahogy elterveztük, ebben a formában, hosszú távon. Lehet, felmerül az is, hogy Csikasz nem fog tudni mindig velem járni, része lenni a falkának, lehet idősödve annyira összeférhetetlen lesz a kutyákkal, hogy elválnak útjaink, mert nekem a kutyák az elsők, az ő életüket nem veszélyeztethetem Csikasz miatt. Mostanában a kennelbe zárás is problémás, mert elkezd vonyítani, és a szomszédok nehezményezik ezt. Ezért nem is tervezem, hogy bedugjam egy kennelbe.

És őt aztán nem lehet csak úgy elengedni. Mégis hova? Mert nem fél az emberektől, nem fél az autóktól, a forgalomtól, a városoktól sem. Nem fél a nagy termetű kutyáktól sem, bárkihez közel merne menni – ez semmiképpen sem a járható út.

Amennyiben Csikasznak el kell költöznie, úgy gondolom, egy vadaspark kifutója lenne számára az ideális megoldás. Ő semmiképpen sem született szabadnak, mindenképpen – ahogy testvéreinek is – fogságban kell leélnie az életét. Úgy érzem, jelen pillanatig jóval nagyobb szabadságot tudtam biztosítani neki, mint amit egy vadasparki kifutó ajánlhatott volna. Sokkal több kalandot az őrségi vadonban, ami által a természetes életmódjához hasonló benyomásokat, tapasztalatot szerezhetett magának. Azonban még megtörténhet, hogy megtaláljuk a közös utat. Még bízom benne, hogy végül is azért össze tudunk kellőképpen csiszolódni.